A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-12-07 / 50. szám
AKIS DO 80S IŽbbiek Kerepesi Attila A katonai közép- és főiskolákon meglepően sokat törődnek a tanulók, illetve a hallgatók kulturális igényeinek kielégítésével, sőt előadói képességeik fejlesztésével is. Hazánkban egyetlen olyan katonai iskoláról sem tudok, ahol nem ápolnák környékük népművészeti hagyományait, vagy nem próbálkoznának meg felzárkózni legalább az amatőr kulturális csoportjaink színvonalához. De az sem ritkaság — ezek már a civil közönség előtt sem ismeretlenek — hogy egyik-másik iskola erejéből félhivatásos kulturális csoport, együttes „fenntartására" is futja. Banská Bystricában a Szlovák Nemzeti Felkelés Katonai Gimnáziumban jelenleg még itt nem tartanak, de a törekvéseikből arra lehet következtetni, hogy mindez már csak idő kérdése. Ez a gimnázium két évvel ezelőtt korszerű iskolaközpontba költözött. Bár még most sem mondhatják, hogy nem ismerik a „helyszűke" fogalmát, megtalálták a módját annak, hogyan lehetne valamennyi kulturális csoportjuknak állandó otthont, vagy legalább a tevékenységükhöz megfelelő klubhelyiséget adni. Az iskola parancsnoksága ezt már csak azért is szívügyének tartja, mert iskolájuknak a civil gimnáziumok és középiskolák diktálta színvonalhoz kell igazodnia, ugyanis Szlovákiában több katonai gimnázium nincs. Bevallom, nem nagyon lepődtem meg, amikor az iskola illetékes tisztje elmondta, hogy a kulturális életbe aktívan bekapcsolódnak azok a tanulók is, akik magyar tanítási nyelvű alapiskolákból kerültek Banská Bystricába. Ezt már szinte valamennyi katonai iskolában tapasztalhattam. Természetesen azért jó érzés ilyet hallani. Például a negyedikes Kerepesi Attila elsős korában szintén átélte mindazokat a nehézségeket, ami a beilleszkedéssel jár, de amint már egy kicsit otthonosabban mozgott az új környezetben, kereste a lehetőséget annak folytatására, amit még kisiskolás korában elkezdett. — Alapiskolás voltam — emlékezett viszsza — édesapámmal egyszer elmentem falunk Gömörhorka (Gemerská Hôrka) zenekarának próbájára, s valahogy ott rekedtem. Kisdobosra volt szükségük, s mivel édesapám volt a zenekar nagydobosa, bizonyára úgy gondolták hogy a fia jó lesz kisdobosnak. Nem tudom jó voltam-e, de tény, hogy utána évekig játszottam velük. Amikor idekerültem az iskolába éppen alakulófélben volt a Bystričanka fúvószenekar, gondoltam jelentkezem. Bevallom, eleinte egy kicsit szokatlan volt, hogy velem egykorúakkal játszom. Annyira megszoktam, hogy az idősebbek között mindig én voltam a kedvenc, az a dédelgetett kisfiú, akinek barackot nyomnak a fejére, hogy még jobb kedvvel verje a kisdobját. Szóval itt az ilyen kiváltságoktól elestem, de azért néhány hét után már jól éreztem magam a többiek között. — Sok idő telt el, amíg közönség elé állhattatok ? — Aránylag gyorsan kialakult a zenekar arculata, mert a többiek sem voltak egészen kezdők. Már a megalakulás évében többször felléptünk Banská Bystricában és környékén. Sőt eljutottunk Považská Bystricába is, a hadsereg ifjúsági alkotóversenyére, ahol nem kis meglepetésünkre a második helyen végeztünk. Nagy volt az öröm az iskolában, s a sikeren felbuzdulva még szorgalmasabban MI VAN A LÁDAFIÁBAN? A hatvanas években a megbolydult hanvaiak (Chanava) engem is kíváncsivá tettek: mi van a Tompa Mihály sírjában? Látványosan, a vidék népét odacsődítve, gazdag kulturális programba beiktatva nyitották fel a templomkerti sírt, a költő hátrahagyott levelét keresték benne. Most meg egy másik gömöri falu, Nemesradnót (Radnovce) ébresztgeti a kíváncsiságom, vajon ott mi minden lehet a ládafiában? Az egész Balogvölgy és a tágasabb világ is tudja, hogy I. Lipóttól kapott címeres kutyabört tartanak az 1832-ben készült családládában, és nincs igazuk azoknak a rosszmájú földijeimnek, akik szívesen gúnyolódnak a radnótiak kései, a tizenhetedik század második felében szerzett nemessége fölött, mondván: — Voltak nemesek a Pósák, Bodonok, most vannak a Györgyök és Balogok... Vagyis: Pósa Lajos szülőfalujában sem állandósult semmi. A hajdani Kis- és Nagy- Pósák hovatovább a temetőbe szorulnak, míg majd nevük a síremlékekről is lekopik idővel. Visszatérve azonban a ládára, minden húsvéthétfőn családgyűlés keretében nyitották fel (1944-ben utoljára), s a benne elhelyezett kutyabört más fontos irománnyal együtt kiteregették, szellőztették, s a bérbe adott föld csekély jövedelméből bort hozattak, áldomást ittak, s a ládát őrző gazda szalonnáját és kenyerét fogyasztva hosszan elbeszélgettek. Mindezt Kosa László „Hét szilvafa árnyékában" című írásából tudom. Abból olvastam ki azt is, hogy korai Árpád-kori nemesek csak Felsövályban és Mihályfalván voltak, s valamivel később Hubón és Naprágyon. Nem hiába járta keresztül-kasul Gömört a mondóka, hogy „Gyí Hubóra nemeslányért, Hatot adnak egy krajcárért!" Ők régi, valóságos nemesek voltak, a radnótiak pedig csak hozzájutottak a címeres kutyabőrhöz, amelyet 1688-ban két Pósa nevű kapott egyszerre adományként, így lettek a Kis- és Nagy-Pósák a faluban, hogy senki ne téveszthesse össze őket. S rosszmájúság ide vagy oda, a címeres kutyabörnek ma sincs semmi baja, nem rágta meg az egér, nem tett benne kárt a moly, mostani gazdájának, a hetvenkét esztendős Pósa Ferencnek az állítása szerint, aki idős ember létére sem tud kapun belül maradni. Nyugdíjba vonulása évétől, 1967-töl a járási vízgazdálkodási hivatal folyamőre Rimaszécs és Csobánka (Orávka) között. Rendben tartja a gátat, felügyel a víz tisztaságára, és bosszúsan csóválgatja a fejét, ha szenynyeződik a Rima vize s pusztul benne a hal. Ki gondolta volna, hogy Szécs és Csobánka között, a Rima partján kell keresnem a családláda mostani gazdáját? Ha történetesen nyugdíjba vonulása előtt vetődöm ide, a Bátkai Állami Gazdaság vége-hossza „nincs" határában kellett volna felkutatnom Pósa Ferencet, mert ott dolgozott tizenkét esztendeig. Egy dologra hamar rájöttem Radnótban. Hogy a nyugodni nem tudó, hajdan köztiszteletben álló parasztember megöregedve sem érhető utol könnyen. Kétszer vagy többször jártam a faluban, míg szemtől-szembe kerülhettem Pósa Ferenccel. Akkor sem a házából jött elém, hanem a kertjéből, amely olyan nagy, hogy zöldség eladásra is terem benne. Az állatokkal is sok a baja az ősz hajú, megfontolt szavú idős embernek. Félszáznál több nyulat tart. Szapora fajta, jól jövedelmez. Nehezen szedem rá, hogy sétáljuk körbe a falut. A felesége biztatja, menjen, a munka megvárja. A kertből a régi (belső) főutcára nyílik a kiskapu (a nagyapja még ott lakott), ahol a szalmatetös házak tűz martalékává váltak 1908 nyarán. Ma zömmel cigányok lakják ezt az utcát. Beköltöztek a néhai nemesi házakba, s néhol meglepően tisztán és épségben tartanak udvart és kertet, több helyen azonban gaz veri fel a belsőséget. Látom, hogy a mellettem baktató Pósa Ferencnek sír a lelke, de véleményt nem mond, csak legyint. Az utca végére érve is ugyanezt teszi. Tó volt ott, s most gaz burjánzik a földjén. Utat akartak a Balog-hídhoz, de meggondolták és kijjebb építették. A tó és környéke senki földje lett. A temetőbe is szeretném elcsalni kalauzomat, de az arcán látható türelmetlenség meggondolásra késztet. A mostani főúton visszafordulok, s a házához közeledve arról beszélgetek vele, hogy milyen falu volt Radnót? — Paraszt falu vót — mondja. — Tehene, fiasdisznója mindenkinek vót. Olyan gazda is élt köztünk, aki gépészkovács és cséplőgéptulajdonos vót egy személyben. A Rakottyásról vönek jött Nagy Sándor. A gőzmalom se hiányzott nálunk. A zólyomi Wittmann-cég tejgyárat is épített Radnótban. Négy-hat személyt foglalkoztatott a gyár. Az egész Balogvölgyröl oda hordták a tejet. Aztán az ötvenes években megalakult a szövetkezet, de nemsokára az állami gazdaság része lett a határ... Gyorsan sorolja az újabb tudnivalót Pósa Ferenc, s mikor elhaladunk a hnb épülete előtt, és az iskola felől érdeklődöm, válasz helyett a szőke, csinos, harminc év körüli Štefkáné Magyar Klára nevelönőre, a nála illetékesebbre mutat, aki éppen a faluján (Bakti-Bakta) keresztül haladó autóbuszra siet. Mozdulata azt fejezi ki, hogy a hölgy jobbkor nem is kerülhetett volna az utunkba. Megszabadulva tőlem, megnyújtja a lépéseit, hogy hamarább érjen haza, én meg belépek az iskola udvarába, illetve kertjébe, ahol a virágokkal és koszorúval ékesített Pósa Lajos mellszobor talapzatán ez olvasható: „A gyermekek édes szavú, arany-szívű költője dicső emlékének, aki ebben a faluban született 1850. április 9-én". — A szülőháza már nincs meg — mondja Štefkáné Magyar Klára, aki gimnáziumban érettségizett, s Léván (Levice) szerzett nevelői képesítést. Aztán bevezet az 1 —4. osztályos, magyar tanítási nyelvű, nyolctanerős iskolába, amelynek Ivanics István az igazgatója. A kilencvenegy tanuló hatvan százaléka cigány származású. A tantestület kicsiny szobájában három tanítónővel beszélgetek. Hivatkozom előttük Gyöngyösy László: Pósa Lajos életrajza című könyvére, az abban olvashatóra, hogy a haj-12 A Hron táncegyüttes
