A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-30 / 49. szám
szavakra várt volna, rászorította homlokát a halott kabátjára, vadul belemarkolt a földi futkosásban elkoptatott ruhadarabba, és olyan sikoltozásba kezdett, mintha megzavarodott volna. — Nyugodjon meg — csitítgatták és megpróbálták elhúzni a koporsótól — jobb neki ott. — Mi örömöd volt itt — kiabálta az öregasszony, összekulcsolt kezét a halott arcához emelve —, mi örömöd volt itt — a könnyáztatott szemét a halottra függesztette, mintha feszületre nézne. — Mindenki megcsalt, mindenki kihasznált. — Amikor az intézet emberei megérkeztek. hogy bezárják a koporsót, az asszonyoknak le kellett öt fogniuk, nehogy rávesse magát a munkásokra. Ha nem tartják vissza, talán a szemüket is kivájja. Amikor az asszonyok kijöttek a temetőből, a kapu előtt szembejött velük az öregaszszony lánya és halott nővérének egyik barátnője, akivel a megboldogult együtt dolgozott a divatboltban. Kezüket mellükre szorítva, szétzilált hajjal, lihegve, magukon kívül rohantak a temető felé, s meg sem tudtak szólalni, annyira kifulladtak. Mégis késön érkeztek. Éppen bezárták a temetőt. A lányok tehát egymásba karolva, az asszonyokkal együtt visszaindultak a városon keresztül haza. Nekivágtak a főútnak, és mintha hullámvasútra ültek volna, magával sodorta őket az utca, s ők röpültek a lebegő kora estben, az emberek és fények villódzásában. Farsang volt. Az utcák szürkületén végigsuhant a sötét ibolyák idegen országokat, elhaladt körmeneteket idéző emléke. Az ivlámpák csendesen érlelődtek a magasban, és fehér szivárványt bocsátottak az olvadó hóra. Az élet gyöngyözve pezsgett, mint a Venus fogatának óriási gyöngyházkagylójából feltörő szökőkút. Az emberek a villamoskocsik bohóccsengettyűinek zenéjére táncoltak a járdákon, és saját árnyékukat taposták; a fények vakítón cikáztak a kirakatüvegek sima felületén, s mögöttük a tükörben lenge cipők lejtették örökös keringöjüket, mint a mesebeli bűnös táncosnő levágott lábai; a kirakatok mögül halott kezek nyúltak ki, és sóvár keltetéssel mutogatták a rájuk húzott fehér báli kesztyűket. Fura álarcok nyomták az üvegre orrukat, és vigyorogtak a szájuk helyén ékeskedő titokzatos csipkedarabbal; autók tülkei trombitáltak tréfás hasbeszélő hangon, s e farsangi macskazenébe kíséretként a boldogságot kereső úrinép hintóinak ápolt neszei vegyültek. A várost takaró lenszőke ködben pezsgőbuborékok zsongtak, s az egész Örvénylő áramlás valami vakítóan kivilágított, rizsporral és szattyánbőrrel illatozó végtelen terembe torkollott, ahol tömegnyi ember üdén és simán, mint a burkából kipattant gesztenye, tükörhátú parketten siklik tova, virágot és táncrendet bontva ki selyempapirosból, és kedveskedő mosolyokat váltva a meztelen női hátak szökéllő pihéihez törleszkedő sugaras melegben, amely virággá nyitva a szerelemváró ringatózástól fényes szemeket. —r Tizenötödikén lesz egy hónapja, hogy elmentem innen, addig itt varrtam vele —szólalt meg a halott barátnője, és a két lány, összehangolt lépteit megszakítva, megállt a városi parkba torkolló út sarkán a női divatbolt fényes kirakata előtt. — Nem őrültem meg! Tűrni a rigolyáikat, és még fagyoskodni is! Ha itt maradtam volna, leestek volna az ujjaim abban a farkasordító hidegben. Az öregasszony most kivált társnői közül, és a két lány mellé lépett. Sápadt szemét lánya barátnőjére emelte, és nyelve hegyét kidugva, figyelni kezdett. — Csoda, hogy ott nem hagytam a szemem világát — folytatta a lány. — Hiszen te is láttad azt a lyukat'a bolt mögött, amikor egyszer meglátogattad a nővéredet, jól emlékszem rá, hogy ott voltál. Gyűszünyi az egész; és az ablaka a világítóudvarba nyílik. Kutyaólnak is kicsi lenne. És mi öten ültünk benne. Az öregasszony fél testét mereven elörehajtva, most a kirakatot nézte, mintha már nem is hallgatná őket. Árgus szeme, hegyes álla olyan közel volt a kirakathoz, mintha az üveg mögötti tér magába akarná szívni. — Csinos az a rózsaszínű blúz, ugye, — mondta a halott lány húga, a barátnőjéhez fordulva. — És az a flitteres turbán meg a csincsillaboa ... egész jól ki tudnék ruházkodni innen. — Gyerünk már, a dobozgyár hatot fúj. — szólalt meg hátul az egyik asszony, és megrántotta az öregasszony kabátja ujját; de az nem mozdult a kirakat mellől. Ebben a pillanatban az üzletből ruganyos léptekkel kijött egy magas, keménykalapos úr, és egy kampós rúddal földig rántotta a vasredőnyt az öregasszony orra előtt. — Hát így állunk? — szólalt meg az öregasszony mély, fenyegető hangon. Lassan, komoran szembefordult a férfival, és az üzletajtóig hátrálva, elállta az útját. — Nézni se szabad, mi? Már arra se vagyunk jók? Csak robotolni szabad magukra, ugye? — kiabálta most már fennhangon a járókelők felé. — Azt megengeditek, nekünk, gyilkosok! Én a gyerekemet áldoztam fel nektek! — A benyomott ajtóüveg csörömpölve hullott a járdára, az öregasszony hirtelen megfordult és két könyökét maga elé tartva, berontott az üzletbe. — Ez a nőszemély megőrült! — kiáltott fel odabenn egy női hang, valami lezuhant, aztán gyors, zizegő zörej hallatszott, mintha valaki belegázolt volna egy halom papírba; és ismét csend. A harangok kongtak, a gyárak szirénái búgtak és a sötét park felöl minden oldalról özönlöttek a munkából haza igyekvő asszonyok. Annyi ember tódult oda, és olyan tülekedés támadt az üzlet előtt, hogy egy asszonyt, akit a tömeg a bejárathoz sodort a vékony nyitott ajtó kis híján kettévágott. Hátul valaki vaskosan tréfálkozott, mások kétségbeesetten sikoltoztak, hogy agyonnyomják őket, a rendőr tehetetlen volt, a park őre elhatározta, hogy jelentést tesz feletteseinek. Mintha elérkezett volna a világ vége. Az öregasszony temetőbeli társnői, akik közvetlenül utána rontottak be az üzletbe, hogy észre térítsék és elvezessék, közelről látták az istenítéletet. Összetaposott dobozok hevertek halomszámra szanaszént a földön, s fedelük alól szalagok, habos csipkék, tollak, furcsa madarak, drótra csavart virágok meredeztek, bársonyok tömege, gyümölcsfagylaltszínü selymek, finom kelmék tekeredtek az emberek lába köré, zsinórok, bojtok, csatok hullottak a fejükre valahonnan a polcokról, mintha forgószél söpörte volna le őket. — Hé asszonyok, van itt munka elég! Gyertek, segítsetek! — süvöltötte az öregasszony a magasból, s kezét zászlóként lengette a feje fölött, vad lelkesedésében fogát vicsorgatta az alatta szitkozódó, vergődő, vonagló nőkre, akik egymás kezéből húzták, rángatták, tépték, a ruhákat, selymeket, bársonyokat, egymásnak estek, körmüket egymás meztelen arcába vájták, s magasra emelve zsákmányukat, kifelé igyekeztek, nehogy valaki kárt tegyen benne, de aztán dühös jajdulással hirtelen elengedték, mert valaki alulról beleharapott a karjukba. Az öregasszony rúgta, taposta maga alatt a holmit, mintha tűzet tiport volna. — Csak gyerünk, gyerünk! Haladjon a munka! Tisztítsuk csak ki ezt az istállót — rikácsolta és az örvénylő fejek fölött egy marék gombot szórt szét, amit néhány suhanc általános nevetés közepette elkapkodott a levegőben. Aztán az öregasszony hirtelen eltűnt. — Uram Jézus! — nyögte egy síri hang a '-testek alól, fojtottan, mintha pincéből szállna fel. Csend lett. — Asszonyok, térjetek észhez, hiszen nem kenyeret osztogatnak! — szónokolt hátul egy megfontolt basszus. A lassan, tömören, sötéten és makacsul előrenyomuló tömeg hirtelen megvonaglott, és hátrálni kezdett. Egy kis pikolófiú gabalyodott ki a fényre, zölden, mintha első cigarettáját szívta volna el. — Agyontapostak egy vénasszonyt — jelentette minden oldalra, és ügyelt, hogy minél többen hallják. Ebben a pillanatban, mintha valaki felhajitotta volna, egy lány ugrott ki a tömegből, s esett talpra a járdán. Varkocsa rácsapódott buján előreugró mellére, s kezében rózsaszínű selyemfoszlány lebbent, amint az előtte kitárulkozó borzalmak parkja felé futott, mintha csaholó kutyafalka lenne a nyomában. Még most is érezte, ahogy a lába alatt puhán engedett a talaj, s ő megcsúszott az eleven testen. Még most is hallotta a roppanást cipőjének sarka alatt, amely úgy süppedt a törékeny anyagba, mint egy kosár tojásba. (1920) Zádor Margit fordítása URR IDA KÖSZÖNTÉSÉ Urr Ida a két világháború közti csehszlovákiai magyar irodalom jeles képviselője. Költői pályafutását Kassán (Kosice) kezdte, ahol már 16 éves korától kezdve közölték a lapok verseit. Eddig hét kötete jelent meg: Zokogások (1923), Bíborkehely (1925), Kormozott lámpással (1927), Szent pokol (1930), Nincs kenyér (1936), Itt az írás (1940). 1980-ban az 1940-től máig írt verseit gyűjtötte kötetbe A fényrács mágiája címmel. Megjelenés előtt áll Hernádparti himnuszok c. újabb kötete. Egyetemi tanulmányait a pécsi, majd a budapesti Orvostudományi Egyetemen végezte, s közben is publikálta verseit. A korabeli kritika elismerően irt tehetségéről. A felszabadulás után folytatta széleskörű munkáját, aktívan dolgozott a hazai és nemzetközi író-orvosok szervezetében. Orvostudományi munkásságáért a genfi egyetemen díszoklevéllel tüntették ki 1983-ban. Az avantgárd művelője, s ahogy ö maga vallja, továbbfejlesztője is; „Ha avantgárdnak neveznek, ahhoz csak annyi hozzáfűznivalóm van, hogy annak feltétlenül megújítására törekszem". Költői munkájában is sokszor jelenik meg az orvos, nem véletlen tehát, hogy verseit mélyen áthatja a szenvedő emberrel való együttérzés. „arra mi fáj nem felel nekem arra mi kéne csak legyint mi a vágya nem tudhatod meg úgy jár mint aki már halott szeretném meggyógyítani'' (Beszélgetés egy hirosimai sérülttel) A Budapesten élő Urr Idát az irodalomtörténetírás a csehszlovákiai magyar irodalom jeles képviselőjeként tartja számon. Verseinek vissza-visszatérö motívuma Kassa és környéke, a szülőföld szeretete: „A Hernád mellől jöttem én:/ ott folyt belém a költemény..Néha nosztalgiával gondol a verselésre tanító vidékre: „akkor/ a margaréták is/ futószelüktől/ megbillentek/ a pipacsokra — úgy ültek/ mint ahogy trónján/ ül a herceg — hol — lehetnek — a gyermekkor — virágmezején látott — lángok" (Kassai lepkék) Önmagáról a költönő így vall: „Protekcióm vagy támogatóm nincs. Egyedül haladok a viharban. Orvosi pályám adja a tartást, az erőt, a biztonságot ezen a minden szélfújásra megbillenő költői pályán. De így van ez jól.” Szeretettel köszöntjük őt születésnapján. CSANDÁNÉ LISZKA GYÖRGYI ZUMMOGES Vagy ötven asztal zümmög, mint kaptárban a méhek az asztatok és ők is valamit megbeszélnek; az asztalnál ülőket ki érti meg ? mert én nem, a zümmögésük rejtély, mint felfordított érem, a fények és a titkok nagy szövetségben vannak pedig figyel az ajtó és néz az üvegablak és órák mennek így el naponta 4-től 7-ig mindegyik asztal mellett a terheket kimérik a zümmögés füstje sűrűsödik a térben a méhek zsongásából csak a villámlást érzem 15
