A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-30 / 49. szám
'A ruhát nem adja oda neki! — kiáltotta a lány, és megrázta háta közepéig érő varkocsát. Aztán meztelen lábával nekirugaszkodott, s egyetlen menyétugrással, amely elárulta, hogy gyakran kell ütés elől menekülnie, anyja előtt termett. Az öregaszszony egy halom rongy előtt guggolt, s a lány olyan erővel tépte ki kezéből a ruhát, hogy az asszony hátratántorodott, és a döngölt padlóra huppant. — Puplinruhát húzna rá a koporsóba? — kérdezte a lány most már nyugodtan, nyersen. — Elment az esze?! Az öregasszony ülve maradt a földön, még most is kezében tartva a ruhát, és szájának fekete gödrét kitátva bámulta a feje fölött tovalendülö fodrokat. Aztán tenyerét maga alá támasztva, nehézkesen felállt, és a lányhoz közeledett, aki dacos szakértelemmel rázogatta zsákmányát. — Táncolni akarsz benne, ugye? — illegette magát az öregasszony a lány előtt gúnyosan, kihívóan kedveskedve. De hirtelen megmerevedett, és torkából olyan rettenetes hang jött elő, mintha az ég kárpitja nyílt volna meg: — A gavallérjaidtól már nem kapsz jobbat, hogy a megboldogult ruhájára fanyalodsz? — Könnyei jégesőként gurultak szét az arcán, s előretolt állal, kinyújtott karral rárohant a lányra. Az felsikoltott; nern félelmében, hanem a hatás kedvéért. A sarokban egy férfitest emelkedett ki lassan az ágyból. Szögletesen, tempósan tápászkodott fel, mintha lassú ütemű zenére mozogna; de egyszerre csak mégis ott állt a konyha közepén, s amint a derekán meghúzta a nadrágszíjat, fejével a mennyezetet súrolta. — Ki parancsol ebben a házban? Éri! — szónokolta és hangja úgy betöltötte a konyhát, mintha egy hordó kátrányt borítottak volna ki a padlójára: egy ideig hunyorgott babhüvely formájú szemével, aztán folytatta: — Ki keresi rátok a kenyeret, istenverte némberei? Én! — az öklével a mellére ütött. — Kié ez a rongy? Most már senkié, igaz? — Nohát! — És egy nagy állat ösztönös ravaszságával a lány mellé lépett, és úgy megszorította a csuklóját, hogy az fájdalmas fintorral elkáromkodta magát és kiejtette kezéből a ruhát. A férfi erőlködve nyögött egyet, mikor lehajolt érte: megtántorodott, de még idejében úgy ellökte az öregasszonyt, hogy az a falnak röpült; az ember végül felemelte a ruhát, az ágyra dobta, ráfeküdt és elkezdett horkolni. — A szajhádnak kell, ugye? Fehér ruha kell neki, az ártatlannak: abban begyeskedik majd, ha vasárnap a sáncárokba viszed! A férfi lódult egyet az ágyon, arca alá tette a kezét, és tovább horkolt. — Délután eljönnek a barátnői elbúcsúzni tőle, mit adjak rá, uramistenem!? — siránkozott az öregasszony s elkezdett futni az ajtó felé. De hirtelen megállt, összecsapta kezét és a konyha közepén térdre hullva, fuldokló panaszos zokogásban tört ki. A férfi félig felnyitotta egyik babhüvelyszemét és odadörmögte: — Menj el ahhoz a vén bagolyhoz, akinél dolgozott, van annak rongya elég — és a falnak fordult. A lány a varkocsát feszülő mellére húzva, hátát a hideg tűzhelynek vetette, és meg se moccant. — Hát akkor pucéran ássuk el — szólalt meg hirtelen az öregasszony, elhasznált hangjának legmélyéről, felkapta a székről a kötényét és kirohant az ajtón. A bonctani intézet altisztje zsebre tett kézzel ácsorgott a bejárat előtt, és az időjá.rást kémlelte. A négy nő kérdésére állával a kápolna felé bökött, és folytatta foglalatosságát. Fentröl elrendelték, hogy a hozzátartozókat be kell engedni a hullaházba. Ha rajta állna, senkit sem engedne be. A bonctani intézet kápolnájának nincse14« nek színes ablakai. Előítélettől mentes, hivatalos üveg van bennük, és a februári nap olyan pőrén fekszik az üvegen, mint a test a boncasztalon. Egyébként is csak a legszükségesebb felszerelés van a kápolnában: oltár, szentkép, kereszt. Mintegy figyelmeztetésül, hogy a halál is csak állampolgári aktus. A fedetlen koporsók olyan szép sorjában állnak egymás mellett a halottakkal, mint az elszállításra váró bútor. Ki mellé tették az ő lányát ? A végén még a mellé a ringyó mellé került, aki ötödik hónapban elvétette magától a magzatát és belegebedt. Tegnap mesélte az altiszt felesége. Hát persze. A másik szomszédja meg alkalmasint az a vízbe fulladt ember, meglátszik az arcán. Az ő lánya tisztességes volt. rendes betegségben halt meg; végkimerülésben; három hétig feküdt betegen, mindenki megmondhatja a kórházban. Az öregasszony előrelépett, maga mögött hagyva a többieket. Kezét összekulcsolta a hasán, úgy nézte a koporsót. — Hát itt van a menyasszonylánya — szólt rá a háta mögül az egyik asszony. A többiek, akik időközben eltávolodtak egymástól, visszhangként hallgattak. A halotton csak a posztókabát volt, amiben életében a csomagokkal futkosott. A könyökét a villamosokban való tülekedés, az alját a kalaposdobozok nyűtték szitává. Ha nem lenne ilyen vedlett, nem is tudta volna megmenteni attól a két sárkánytól otthon. Ez van hát szegénykén, ahogy itt fekszik a gyalulatlan ládában, feje alatt fürészporral. egyenesre nyúlva, állig begombolva, letakart kézzel. Igen, a kezét azért takarták le, mert szétvagdosták. De az arcát nem csúfították el. azt meg kell adni. A szemét lefogták, s most olyan figyelmesen néz szemhéja alól a lába felé, mintha mindent tudna, amit a világon tudni lehet; fejét kicsit oldalt hajtja, mintha azt mondaná: mindenemet odaadtam, amim volt, semmim sincs már, és én se kérek már semmit. — Mintha csak aludna — jegyezte meg az egyik asszony templomi hangon, és közelebb lépett. — Hozzá való ruhában olyan lenne, mint Szent Cecília — szólalt meg a másik, és keresztet vetett. — Beszélhetnek tőlem, amit akarnak — szólalt meg hátul a harmadik asszony. — Nincs Isten. Ha volna, hogyan nézhetné ezt a sok kínt? Az öregasszony mintha csak ezekre a MARIE FHJJMANOVA_____________________________________________________________ a mmnn TOTHPAL GYULA FELVETELE
