A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-30 / 49. szám
»m o mm népdalokat adtam elő. Teli torokból, bátran énekelhettem, mert másodszorra, sőt harmadszorra is visszatapsoltak. Apám nevetve szokta mesélni, hogy eréliyel kellett leparancsolni a színpadról... Elemistaként először hegedülni, később zongorázni tanultam; énekesi adottságaimra Eduard Hric, a novákyi művészeti népiskola tanára figyelt föl először. Innen a bratislavai Konzervatóriumba kerültem, ahol Ida Cernecká növendéke lettem. Pályafutásom sikeres kibontakozását sok tekintetben az ő türelmének, körültekintő pedagógiai irányításának köszönhetem. Az ő biztatására szerepelgettem a konzervatóriumi hangversenyeken, a rádió ifjúsági stúdiójának zenei műsoraiban; ő volt az, aki kisebb-nagyobb kezdeti sikereim ellenére megkövetelte tőlem a szerénységet és szívósságot, az alaposságot és a kitartó törekvést, amikor viszont megfelelő tudásra meg rutinra tettem már szert, azt ajánlotta: nevezzek be komolyabb, nemzetközi tekintélyű versenyekbe is. Közvetve így neki szintén része van abban, hogy laureátusi címet nyertem a moszkvai Csajkovszkij-versenyen, vagy a TlJI-n, azaz a fiatal előadóművészek bratislavai nemzetközi tribünjén; hogy huszonegy évesen én énekelhettem Lenszkij szerepét a Szlovák Nemzeti Színház Anyegin-bemutatóján; hogy egészen fiatalon, úgyszólván suhancként ösztöndíjasa lettem a milánói Scalának ... Alighogy hazaérkeztem Olaszországból, egy szép napon megcsörrent a telefon és New York-ba, a Metropolitan Operába hívtak egy beugrásra! Ha azt mondom, megszédült velem a világ, vajmi keveset érzékeltettem akkori lámpalázamból... Kell-e ennél nagyszerűbb rajt egy hőstenornak, aki rögtön első New York-i vendégszereplésekor szalagcímeket kapott a - szocialista országok művészeivel ritkán rokonszenvező amerikai sajtóban; egy hőstenornak, aki az elmúlt nyolc-tíz esztendőben — ábécé sorrendben — Belgrádiéi Zaragozáig, földrajzilag pedig Moszkvától San Franciscóig a világ valamennyi jelentősebb operaszínpadán szerepelt; akit az operaszakértők Beniamino Giglivel vagy Luciano Pavarottival egy társaságban szoktak említeni. Ez a hangos bravókhoz szokott, világszerte ünnepelt művész a kevésbé temperamentumos, tartózkodóbb bratislavai közönség előtt is csak úgy énekli el, mondjuk Pinkerton, szerepét a Pillangókisaszszonyban, Rodolfot a Bohéméletben, vagy akár Lenszkijt az Anyeginben, ha a sima repertoárelőadásra is megfelelő alapossággal tud „újrakészülni". — A lelkiismeretességre, a szerepgyakorlás fontosságára még Ida Cernecká tanított meg, a La Scala ösztöndíjasaként pedig arra döbbentem rá, hogy még a népdalt is „con amore" kell énekelni. Ami a zenében „con amore", az a szavakban körülbelül annyit jelent, mint hogy teljes szívvel. kés sem hagyhat ki egyetlen napot. Mindig él bennem egy olyan érzés, hogy ennél jobban is tudok énekelni, ezért fontos, hogy folyamatosan tanuljak, gyakoroljak. — Sokan csodálattal beszélnek tenorjának magasabb fekvésű hangjairól... — A magas „C" valóban fontos, ám nem jelenthet valamiféle varázsszert. Higgye el, a szép melodikus éneklés, tehát a „bel canto" legalább ennyire fontos. A magas „C" valami olyasmi, mint a fociban a gól: szükség van rá, de gól nélkül is lehet élvezetes, jó meccset látni. — Egy jóhangú operaénekesnek egyben tehetséges színésznek is kell lennie? — Szerintem legalább annyira kell színészkednie, mint amennyire énekelni tud, hiszen a színészi játék alapvetően meghatározza az előadás atmoszféráját. Én például annyira átélem a színpadi cselekményt, hogy még előadás után is fogva tart a nyomasztó hangulat, ha aznap tragikus kimenetelű operában szerepeltem. Általában a zeneileg legnehezebb, legigényesebb áriákat is könnyebben tudom elénekelni, ha nemcsak a hangomat, hanem egész énemet kölcsönözöm a figurának. — Gondolom, öntől bátran megkérdezhetem: mi a véleménye a sikerről, a népszerűségről ? — Erre vonatkozóan nem tudok, és talán nem is lenne jó, ha ismernék valamiféle receptet. Az adottságon, a tehetség csiszolásán, a megfelelő légzéstechnikán, a tiszta kiejtésen kívül talán az önkritika a legfontosabb, mert a belső elégedetlenség ördöge állandó tanulásra, állandó gyakorlásra sarkallja az embert. Legyen egy operaénekes bárminő tehetséges, csak így válhat egyben egyéniséggé is. Kérdezem Peter Dvorskytól: mit fog még csinálni a nap hátralévő részében? A harminchárom esztendős nemzeti művész az órájára pillant, és szinte fölpattan a székről: — Reggel azt ígértem a kisebbik lányomnak, hogy ma én jövök érte az óvodába ... Utána az egész család moziba megy, lefekvés előtt pedig szeretnék még mesét olvasni a gyerekeknek. Ha otthon vagyok, akkor a mesélésre mindig igyekszem időt találni, hiszen az én apám is fölolvasott nekem, és annak emléke mindmáig él bennem. És ha mindezek után még elég frissnek érzem majd magam, akkor két Verdi opera zongorakivonatát fogom lapozgatni. December elején Firenzében, januárban Bratislavában van új bemutatóm. Ne vegye nagyképűségnek, de én otthon és külföldön valóban „con amore" szeretek énekelni. A tenor, átvitt értelemben, egyben azt is jelenti: kitartani. Tenere latinul ugyanis annyi, mint tartani, egyre magasabbra szárnyalni. MIKLÓSI PETER Gyökeres György felvételei — Ennyi sikerrel a tarsolyában, ma is rendszeresen gyakorol még? — Igen. Ahogy a hegedűművész is naponta kézbe veszi hangszerét, úgy az éneAZ ÜVEGHEGYEN INNEN Egy újkeletű bölcselet tanítása szerint a jóízlésű ember ne menjen a porcelánboltba. Ha mégis megteszi, megeshet, hogy mérgében, vagy szükségében olyan holmiért ad pénzt, ami enyhén szólva nem tetszik neki, ami nevén nevezve: giccs. Hát bizony, majdnem így igaz. igen ám, de az emberek ízléstől és kulturáltságtól függetlenül is pohárból isszák az italt és tányérból eszik az ételt s ez még akkor is így általános, ha inni üvegből, enni pedig papírból is lehet. De hát hol vegyen akkor az ember ízléses üveget, porcelánt, kerámiát, — netán egy iparművészeti kiállításon? Lévén az iparművészeti kiállítások nem mindennaposak, az alkalmi árusítások pedig annál is ritkábbak, — úgy tetszik, a jobb ízlésű vevő mégis csak be-bekényszerül a porcelánboltba, hogy az ott kínált csicsás dísz- és használati tárgyak közül a kevésbé csicsásat válassza ki. Ennek ellenére sincs merszem azt állítani, hogy az emberek dísz- és használati tárgyai zömmel ízléstelenek, mert tudom, hogy minden érintett kikérné magának az alaptalan vádaskodást, és igyekezne meggyőzni róla, hogy igenis, az ő üvöltő szarvasbikája ugyanúgy szép, mint az aranyozott belsejű kávéskészlet, amit még kivételes esetben sem használnak, mert az bizony igen becses műtárgy. Nem kezdeményezek tehát vitát s célom különben is az, hogy egy, a napokban időszerű iparművészeti kiállítás látnivalóinak okán egy röpke percre eltöprengjek az iparművészet és a fogyasztás közti rés. — azt is mondhatnám: szakadék — fölött. Hozzá kell tennem: észrevételeim teljesen szubjektivek, mint ahogy ízlésem, esetleges tévedéseim is azok. Az a nemzetközi iparművészeti kiállítás, amely jelen időben Bratislavában látható, úgy vélem, jó keresztmetszetét villantja fel mindannak, ami manapság a lakások, családi otthonok, az emberek lakta terek díszítésének ügyében eszményi lehetne. Persze, ez az anyag sem fenékig tejfel, hiszen nem kell okosnak és kifinomult ízlésűnek lenni ahhoz, hogy nyilvánvalónak lássék: a látogatók döntő többsége szívesen tudná a kiállított tárgyak zömét a sajátjának, ugyanakkor szép számmal akadnak olyan müvek is, hogy azoknak gazdát találni kényszerrel sem lehetne talán. Úgy tetszik: a legelragadóbb, a legpraktikusabb, vagy akár legöncélúbb darabokkal sem találkozunk majd egyhamar a lakásokban, sem idehaza, se pedig Dániában, mert azok feltételezhető ára igencsak messzire esik a porcelánboltjainkban kapható, kerámia-csirkeitatók árától. Apropó! Csirkeitató. Jó lenne tudni, hogyan lehet tizennégy koronáért előállítani egy csirkeitatásra rendszeresített, igen ízléses kiképzésű, egyszerű vonalú, szép cserépedényt, ami használati- és dísztárgynak, egyaránt megfelel, amiről csak azért tudom, hogy csirkeitató, mert rá van írva. Talán a nagy széria, az olcsóság oka, mint ahogy a kiállított tárgyak egyedisége a drágaságot magyarázza. Nem lehetne valahogy közelíteni egymáshoz a kettőt? Biztosan lehetne, de erre még nyilván várni kell. Vegyes érzésekkel ingázik képzeletem a kiállítás és a porcelánüzlet között. Az előbbi színhelyen nem vásárolok, mert kevés a pénzem s a szép iparművészeti darabok egyébként sem eladók. Az utóbbi helyen nem vásárolok, mert bár a pénzem elég, a kínálat nem tetszik. Úgy látszik sznob vagyok. De sebaj, mert végül veszek egy pár csirkeitatót — gyümölcsöstálnak pompásan megfelel. Igen ám, de a vizet is szívesen innám szép pohárból, nem kevésbé a bort, vagy a tejet. Ám ez már nehezebb... Marad tehát a csirkeitató. KESZEU FERENC 5
