A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-16 / 47. szám
kérdezte Hrabánek úr, miközben kínosan ügyelt rá, hogy betartsa a tisztes távolságot a kutyától. Magam sem értem, hogy jutott eszembe hösködni. Leguggoltam és rászóltam a kutyára: — Harry, pacsit kérek! A kutya erre odanyújtotta a lábát, ami annyira meglepett, hogy alig bírtam kinyögni: — Látod, így már tetszel nekem ... S közben az ájulás környékezett, amit alig bírtam legyűrni magamban. Hrabánek úr közben besurrant a folyosóra. — Intelligens kutya — dicsérte, s ez úgy hangzott számomra, mint valami fönséges muzsika. Hrabának úr munkához látott, s dolga végeztével aláíratta velem a gyűrött, maszatos füzetét, aztán kíséretemben eltávozott. A kutya fenntartott orral ült, mintha arra várna, hogy mit határozok. De én akkorra már kijózanodtam előbbi engedékenységemből és határozottan kifelé mutattam. Harry fordultában csaknem fellökött, és kikocogott a folyosóról. Azt hiszem, elég világosan a tudtára adtam, morfondíroztam magamban. Sajnos nem. A tegnap délután megismétlődött. Ahogy a kutya befutott Radekkal, a dühöm tetőfokára hágott. Odacsalogattam az ólhoz, s alkalmas pillanatban betaszitottam és lakatra zártam az ajtót. Senki sem szólt hozzám egy mukkot sem, azt sem mondták: jóéjszakát! Reggel nem találtam a kutyát az óljában. Szóval ezért vigyorgott Radek, amikor a kóbor kutya további várható sorsát ecseteltem neki?! A fiam a lépcsőn ült, épp a könnyeit maszatolta szét az arcán. — Mért nem vagy az iskolában? Nem volt ideje felelni. Votruba szomszéd közeledett a folyosón. — Tessék, itt van ni! Ha már kutyájuk van, azt nem tudják, hogy a kutyát pórázon kell tartani? Azzal egy kihűlöfélben lévő baromfit nyom a markomba. Kakas? A gyönyörű, büszke farktollaiból alig maradt valami. — Nem a miénk... — tiltakoztam bambán. — Nem szólt semmit? — intett a fejével Radek felé. — Harminc korona az egész. — Mars az iskolába! — mordultam a gyerekre. Kénytelen voltam a dugipénzemhez nyúlni. — Talán többet is megér, dehát elég öreg volt már... Votruba szomszéd eközben jól megnézte magának az átnyújtott három tízest, mintha attól tartana, hogy hamisak, s a fejét csóválgatva eltávozott. Ott ültem magamban a kimúlt kakas teteme fölött és azon tűnődtem, kin töltsem ki a mérgemet. Kint ezalatt feltámadt a szél, hordta a havat. Jó volt így az ablakon át bámulni a hó kavargását. A radiátor ontotta a meleget, a rádióból kellemes zene szólt. Visszatért a jókedvem. A kutya művét aránylag olcsón megúsztam. Pulykára is akadhatott volna a bestia, s akkor most egy százasom bánná ... Valamit keresni kezdtem a folyosón lévő polcon. S akkor kaparászást hallok az ajtón. Úgy rohantam oda, hogy akárki is az, megölöm. Harry állt ott, felém nyújtva a lábát, mintha csak látogatóba jött volna a legjobb barátjához. A természetes mozdulat lefegyverzett. Úgy nézett rám, mintha mondaná: — Kiskomám, tán csak nem zavarsz ki ebbe az ítéletidőbe? Valami megtört bennem. Beengedtem a folyosóra. Bent azután a szőnyegre mutattam es ráparancsoltam: — Oda feküdj, te mihaszna. Megkerülte a bútorokat, bedugta az orrát a konyhába, nyújtózott egyet és lerázta magáról a maradék havat. Aztán elnyúlt, a mellső lábaira hajtotta fejét és behúnyta a szemét. Amikor már együtt volt a család, megkezdtem a kihallgatást. — Ki engedte ki Harryt az ólból? Ki akarja elvenni még az életkedvemet is? Nos ki...? ki...? ki...? — Az asszony nem bírta tovább idegekkel. — Mi a bajod ezzel a kutyával? Most is milyen szépen fekszik a szőnyegen. Nem hittem volna, hogy ilyen szívtelen vagy. Kitártam a hűtőszekrény ajtaját és az asztalra hajítottam az öregúr kakasát. Harry erre a heverő alá bújt, mintha sejtené, hogy most dől el a sorsa. — Hoztam virslit — mondta az asszony, de aztán látta rajtam, hogy most semmi kedvem tréfálkozni. Olyan megjegyzést tett hát, hogy a kakasból milyen finom leves kerekedne. A gyerekek azonnal egyetértettek vele. Hiába magyaráztam ón, hogy mennyivel több gondunk lesz ezután. Pedig szinte könyörtelenül, a lehető legfeketébb színben ecseteltem a sok különféle kellemetlenséget, ami a kutyatartással jár Erre Harry előbújt a heverő alól és a lábam elé tett egy csillogó valamit; az elveszettnek hitt karórámat, amit a feleségemtől kaptam ajándékba még karácsonyra. Ezek után mi mást tehettem volna? Megadtam magam. És megígértem Hánynák, hogy új nyakörvet kap, a legszebbet ami csak a helyi boltban kapható. (Fordította: Vércse Miklós) HA SZÓLNI LEHETNE Ha szólni lehetne a szívnek: ne siess! Ha megparancsolnád neki: égj! Már csak pislákol. Még csak a cipőt, még csak a kezet még csak a gyűszűt, aztán megfordul a kulcs és kinyílik az ajtó és mi belépünk és elsiratjuk azt a rettenetes szépséget amit életnek neveznek. Ne szégyelljék magukat, az Úr Jézus is sírt. Tegnap olyan fényesen ragyogtak a csillagok. De miért beszéljen magáról egyetlen fűszál a rét helyett? Bocsássanak meg, csak egyetlen szót kérek. Amikor letaglózott a fájdalom és a halál már nyálazta ujját, hogy eloltsa vérem piros lángocskáját eljött hozzám az, aki nekem a legközelebbi, letérdelt mellém és hozzám hajolt, hogy hosszú csókokkal, mintha vízből húztak volna ki tüdőmbe lehelje édes leheletét És az, aki már elindult útján újra kinyitotta szemét, hogy kezével görcsösen belekapaszkodjon az előrehajló vállba és a sötét hajkoronába. Élni talán lehet szeretet nélkül. de meghalni nélküle rettenetes. Csak még egy levélkét, csak még egy magocskát. csak még egy gombostűfejet! Hogy még egy kicsi kis ideig eltántoroghassak a jótékony nőiségben, amely elvisz bennünket és visszahoz keres és elhagy, ösztönöz és késleltet. leszorít és fölemel, megkötöz és fölold, becéz és öl, szárny és horgony, bilincs és sugár, rózsa és karom utolsó percünkig. (Zádór András fordítása) 15
