A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-16 / 47. szám
MILAN DUSEK: A KÓBOR KUTYA Újabban ha megyek a pincébe, hogy megrakjam a kazánt, gondosan bezárom a lakást, mert a múlt héten a saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem érdemes könnyelműnek lenni. Egyszer nyitva felejtettem az ajtót, s azóta hiányzik, eltűnt az órám, amit a feleségemtől kaptam karácsonyok Pedig határozottan emlékszem, hogy a konyhában hagytam. Ott feküdt az asztalon, s halkan ketyegett, amíg valaki el nem emelte. Azóta zárom az ajtót, nehogy újból kísértésbe essék. Elvégre alkalom szüli a tolvajt. Nem szeretném hát, ha egy ilyen alak tette az én lelkiismeretem terhelné. Teszek egy lapáttal a tűzre, aztán mindjárt egy másikkal is, s gondosan megkotrom a rostélyt... — Csrrr... br... — szólal meg odafenn a csengő. Becsapom a kazán ajtaját, s mint egy húszéves, szaladok fel a lépcsőn, a csap alá tartom a kezem, s már nyitom is az ajtót. A bejárati lépcsőn az én aranyos kis Vérka lányom áll, s mellette — fogódzkodjanak meg — egy kutya. Egy borjú nagyságú farkaskutya. A fejét kutyamód kissé oldalra tartja, az orrát a táskát tartó kézhez dörzsöli, s nyelvét bűnbánóan lógatja. — Mi ez? — kérdem lihegve. — Kutya — mondja Vérka kissé csodálkozva. Biztosan meglepte, hogy erre nem jöttem rá magamtól. — Azt látom, de ... de kié? — Senkié. — Hogyhogy senkié. Minden kutya tartozik valakihez. Végtére is háziállat — próbálom menteni apai tekintélyem. Ráadásul ez a „senkié" nekem nagyon gyanús. Ez a szó nagyon homályos csengésű. Senkié annyit jelent, hogy bárkié ... Akár a miénk is. — Mondd neki, hogy takarodjék — utasítom Vérkát, s mikor látom, milyen konokul néz rám, bependerítem a folyosóra. — Nem azért fűtök, hogy te feleslegesen szellőztess ... — mondom neki magyarázóig, nehogy azt higgye, hogy félek a kutyától. — Szevasz, Harry! — köszön el a kutyától Vérka az ajtón keresztül. — Öltözz át, készítsd elő a dolgaidat holnapra, írd le a leckédet, mosogass el... — sorolom neki a napi teendőit, csupán azért, hogy éppen mondjak valamit. Kipillantok az ablakon. Látom, hogy a kutya még mindig ott ül a lépcső fordulójában. Zavaromban nem tudom, mihez kezdjek a kezemmel. A szekrényhez lépek, kihúzom a fiókot, de be is csukom nyomban. Kezdek ideges lenni. — Honnan tudod, hogy Harrynak hívják? Vérka rámnéz, felemeli a fejét. — Nem tudom. A szeméből borsónyi könnycseppek potyognak. — Semmit sem tudok! S dobbant hozzá a lábával, akár egy kész nő, és eltűnik a szomszéd helyiségben. Kis ideig tanácstalan vagyok. Illik így beszélni egy apával? A düh kerülget. Csírájában kell elfojtani a lázadást. Ordítanom kéne. Már csak a rend kedvéért is. Hogy meg ne ismétlődjék... Fogok egy lapot és leülök a fotelbe. Kinyitom az újságot, egy ideig tűnődve nézem, majd rájövök, hogy fordítva van a kezemben. Dühösen csapom az asztalra. Hiába igyekszem, az a kutya nem megy ki a fejemből. Aztán eszembe jutott, hogy újra meg kellene próbálkoznom azzal a jógával. Jót tenne egy tótágas az izmok lazítására ... A barátom már hónapok óta azt állítja, hogy jót tesz neki, megnyugtatja. Az ablakhoz megyek. A kutya már nem ül a lépcsőn, s nekem kedvem lenne nevetni. Mégha mondjuk egy tacskó lenne, vagy valami kisebb pincsifajta, de egy farkaskutya . ..! Ráadásul senkié! Ki tudja, honnan került ide? Azt a jógát mégiscsak meg kellene próbálnom ... Megérkezik a feleségem, leül velem szemben és mesélni kezd. Zárás előtt áll, az ügyiratok harmada meg még hiányzik, sejtelmük sincs, hogyan szerzik be. Hallgatom, de közben a kutyára gondolok, amely akkora, mint egy borjú. Az emberek manapság már azt sem tudják, mit is akarnak tulajdonképpen. Szereznek egy kölyökkutyát, nevelgetik, dédelgetik, sonkával meg más nyalánksággal etetik, mígnem falánk döggé cseperedik. Nem csoda aztán, hogy egy szép napon a négylábú jóbarát az autóba kerül és kiviszik a hétvégi házba, vagy még tovább, valahová az erdőbe. — Harry, a gazdihoz! — szól rá ott mézesmázos hangon a ház úrnője. A gazdi aztán egy fához köti a kutyust, s agyő ... S Harry egyszerre gazdátlan lesz, senkié, ha sikerül neki elrágnia a szíjat. Nyikordult a bejárati ajtó. Úgy tűnik, hogy Radek nem nagyon siet. Tán megint van valami bejegyzése a tanulókönyvecskében? A legutóbb például ez állt benne: „A nagyszünetben csúszkált a folyosón, s amikor a szolgálatos figyelmeztette, megfenyegette őt az öklével." Újabb balhirt sejtve mentem elébe. Az ajtó sarkig tárva. Radek a kutyával társalgóit. Ha sörért találom küldeni, süketnek tetteti magát, vagy olyan fáradt képet vág, mint aki alig húzza a lábát. — Várj csak, Harrykám, mindjárt hozok neked valamit.. .1 — Ide figyelj, kiskomám. nem szeretném ... — próbáltam meggyőzni, de az asszony a szavamba vágott: — Na, mi az, Hanryka, eljöttél látogatóba ? S milyen mézes-mázos volt a hangja! A farkaskutya eléje hasalt, a mellső lábait maga elé nyújtotta és bólogatott a fejével, mintha értené. Radek vakargatni kezdte a füle tövénél, aztán kinyitotta a kutya pofáját: — Ide süss, micsoda agyarai vannak! — Adunk neki egy kis ennivalót. Úgy egyezkedtek, mintha én nem is léteznék a világon. — Megharap! — figyelmeztettem a fiamat. Semmi okosabb nem jutott az eszembe. — Nem harap. — Megnézem, hátha akad valami a hűtőben — mondta az asszony. Ha nem tévedek, mégiscsak én lennék a családfő, ágaskodott bennem az önérzet. Indulatosan álltam a feleségem útjába, szinte kirobbant belőlem: — Zabáltatjátok, s aztán itt ül majd nekem az ajtóban reggeltől estig. Úgy nézett rám, mintha azt mondaná: — Hát igen, te vagy a családfő, de én meg a nyak, s az arra fordítja a főt, amerre csak akarja. Aztán határozottan faképnél hagyott. — Hát nincs szíved ? A kutya a világ leghűségesebb állata — kiabált vissza a konyhából. — Igen, csakhogy a kutya állat... — próbáltam ellenvetni és erőt gyűjteni az újabb támadásra. Sejtettem, hogy nem csupán a kutya etetése a tét. Képzeletem olyan képeket varázsolt elém, amitől elállt a lélegzete. — Tegnap például egészen a portáig elkísért — újságolta a feleségem. — Harry...? — Minket meg az iskolába kísért el — tette hozzá féltékenykedve Radek. — Hagyjátok abba! — Ne kiabálj velünk! — Harry... Harry ... Harry ... szinte zúgott tőle a fejem. Csak úgy lüktetett a halántékom! — Miért éppen ez a Harry? — morogtam magamban. — De apu ... — nézett rám a fiam szinte sajnálkozva. — Hát elfelejtetted már azt a tévésorozatot? A négy harckocsizó meg a kutya. Bárcsak megismételnék! — tette hozzá csillogó szemekkel. Szóhoz sem jutottam. — A mi Harrynk olyan, mint az a kutya a televízióban — folytatta Vérka. S odahozta a számtandolgozatát, hogy írjam alá. — A miénk? Soha! Csak a testemen keresztül!!! A kutya reggel ismét ott ült a lépcsőn. A nyelve kilógott a pofájából. A szeme ragyogott, mint a csibész kölyöknek, ha sikerült túljárnia a felnőttek eszén. Úgy kocogott a feleségem után, mint valami diszőrség. — Húzd csak a csíkot, te betyár, de vissza ne gyere! Ülök az írógépem fölött, de a gondolataim jó messzire kalandoznak, egy klasszikus szerző elbeszéléséhez, amelyet az egyik lapban olvastam. Angolból fordították. A fordítástól égnek áll az ember haja, ha ismeri az eredetit. Nem értem, miért nem a válogatást vették alapul, amelyet nemrég jelentetett meg a kiadónk, s egyszerűen átvehették volna az elbeszélést. Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki szólított volna. Ahogy kinéztem az ablakon, a kéményseprőt láttam az ajtónkban. — Hozzánk jön, Hrabánek úr? — Hova máshová, jóember... — válaszolja a homlokát törülgetve. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült. — Nyitva van ... — Mennék is, ha ez a bestia nem morogna és vicsorgatná úgy a fogait. — Ki...? Csak nem...? — lepődtem meg komolyan, s indultam az ajtóhoz. Persze, hogy Harry volt. — Hol tett szert erre a fenevadra? — SZÁZSZOR SEMMI Jaroslav Seifert kapta az irodalmi Nobel-díjat A Svéd Tudományos Akadémia az 1984. évi irodalmi Nobel-díjat Jaroslav Seifert nemzeti művésznek, a kiváló cseh költőnek ítélte oda. Jaroslav Seifert 1901. szeptember 23-án született Prágában. Annak a költőnemzedéknek volt egyik tagja, amelybe Jilt Wolker, Vitézslav Nezval, Konstantin Biebl is tartozott. Jelentősebb verskötetei: Jabtko z kiírta (Alma az öledből. 1933), Ruca VenuSiny (Vénusz kezei. 1936), Svédem odöné (Fénnyel övezett. 1940), Kamenny most (Kőhíd. 1944), Maminké (Édesanyám. 1954), Deitník z Piccadily (Esernyő a Piccadiíy térről. 1979), Morovy sloup (Pestisoszlop. 1981), Byti básníkem (Költőnek lenni. 1983). Talán megtébolyít még egyszer engem mosolya, s leülnek ágyamhoz szelíden, kik együtt járnak mindig, mindenütt: anyám, a Fájdalom és barátnőm, a Szerelem. Talán megtébolyít még egyszer engem a harci kürt szava s hajamból puskaporszag árad ha majd úgy megyek, mint ki a holdból pottyan haza. Talán megtébolyít még egyszer engem a csók: s mint láng a lámpabélen rianva rezzenek ha majd arcomon érzem. Csak a szél matat helyette ajkamon s bizony, hiába akarom megfogni kezemmel, leng. leng és ellebeg ruhája... (Végh György fordítása) 14
