A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-16 / 47. szám
FŐNIX FÜZETEK X. megmutatta, hogy maga is képes megbízható biztonsággal ilyen alkotásokat létrehozni. Aki erre nem képes, az nem szerzett jogot magának a meglevő formák elvetésére, szétdarabolására. Mert a versben nemcsak az a fontos, amit olvasok és hallok, hanem az is, amit látok. Ugyanis .. rombolni csak utólag lehet a már meglévő vívmányokat... továbbtördelni már nem érdemes a cserepeket". (fí. Caillois: Picasso a likvidátor) Erre bárki azt mondhatja, hogy az eltördett cserepek is formák — vagyis: a formátlanság is egyféle forma. Ezzel teljes mértékben egyetértek. A versre vonatkoztatva azonban hozzátenném, hogy ha egy szabadvers nem költemény, azonnyomban csapnivalóan rossz prózává vedlik. Az irodalomban nincsenek enyhítő körülmények: vagy jó egy alkotás, vagy — nem irodalom. Tudom, természetesen, hogy nevetséges volna esetleg arra ösztönözni ifjú pályatársaimat, hogy holnaptól kezdve írjanak daktilusi vagy jambusi sorokat, ódát, elégiát, esetleg szonettet. De azt hiszem, egyáltalán nem váltana ki visszatetszést, ha megmutatnák: azt is tudnak írni. Csak gazdagodna vele — velük — költészetünk. Mert a költészetben a forma — minőség is! A forma kérdéseiről, a formakultúra általános hanyatlásáról rengeteget lehetne írni, sok példát idézhetnék a hazai és a külföldi szerzők e kérdéssel foglalkozó munkáiból. A jelen összefoglalásnak ez azonban meghaladná a kereteit. Célom inkább csak az volt, hogy a formakultúrára — helyesebben: annak hiányára — a figyelmet rátereljem. Még néhány szót a fönixesek prózájának formakérdéseivel kapcsolatban. Ahogy már korábban jeleztem, ez is igen vegyes, heterogén képet mutat. A három ismertetett kötetben van elbeszélés, novella, sőt kisregény-terjedelmű írás is, de sok a karcolat, jegyzet (Cúthnál főleg), ugyanakkor találkozhatunk a napi publicisztika műfajaival is (Mészárosnál). Néha úgy tűnik fel előttem, mintha a forma kérdése teljesen mellékes lenne, mintha a „majd kialakul valami" esetlegessége kísértene; Vajkai formaérzéke működik még a legpontosabban, bár őt is inkább az ösztönösség, s nem a tudatosság vezeti. Természetesnek látszik általában, de a fiataloknál hangsúlyozottan, hogy igyekeznek megszabadulni a régitől, s megpróbálnak valami újat, szokatlant létrehozni. Ezt a jogot tőlük elvitatni ostobaság volna. Ám szükségszerűen felmerül a kérdés: mit is nevezhetünk modernnek, korszerűnek? Szerintem, azt, ami mindig kell. Ami minden korban használható. Az emberiség ismert történelme a bizonyság rá, hogy ami használhatatlanná vált, lomtárba került vagy megsemmisült. De a kerék ma is ugyanúgy szolgál bennünket, mint évezredekkel ezelőtt! Mert ma is ugyanúgy használható, mint megalkotásának pillanatában. Csak az változott, ami mozgatja: az energiaforrások. Megítélésem szerint a költészet mozgató erői hasonlóan változnak, de kerék — azaz gondolat — nélkül a legmodernebbnek vélt írásművek is csak egynyári virágok. Ha a formai kérdések ilyen sok végiggondolnivalót rejtegetnek, akkor a tartalom felől miként vélekedjünk, ha elfogadjuk a forma és a tartalom kölcsönhatását?! Milyen korunk lírai hőse? Milyen a novellák, elbeszélések hőse? Nagy általánosságban azt mondhatnám róla, hogy szkeptikus, hitetlenkedő, aki elsősorban önmagában nem bízik (Baraknál látható ez markánsan, de ott van mindhárom prózai gyűjtemény „hőseinek" sorsában is). Ez a lírai és novellabeli hős a nagy emberi érzéseket sem tudja megélni. Legújabb költészetünkből teljes mértékben hiányzik a szerelmi Ura. Helyette egy kevéske, s nagyon óvatosan adagolt szex található, körítve ilyen-olyan trágársággal. Abban gondolom egyetérthetünk, hogy ez nem véletlen jelenség. Az ilyen és hasonló tények — irodalomban való megjelenítése, illetve annak hiánya — az én véleményem szerint a mi mindenkori megkésettségünkből fakad. Mert mi lehet a magyarázata annak, hogy irodalmi gondolkodásunk jó húsz évvel kullog az európai irodalmaké mögött?! E lemaradás egyenes következménye, hogy ami más irodalomban már lezárt, azt mi javában „műveljük". így voltunk a sematizmussal, s ma így vagyunk az avantgarde törekvésekkel... Holott ha másra nem, Illyésre odafigyelhettünk volna, aki már 1966-ban a költészetben végbemenő változásokra így figyelmeztette a budapesti költőtalálkozó küldötteit: „Az elmúlt évtizedekben a költészet az én észleletem szerint világszerte jelentős átalakulásban van. Vége az üres szellemi tréfáknak ...” Az idő és a mi valóságunk kegyetlen ténye: mire egy áramlat elérkezik hozzánk, s mire gyökeret ereszt, addigra ott, ahol keletkezett, már el is felejtették. Gyanítom, hogy irodalmunk szélsőséges megnyilatkozásai abból erednek, hogy ezt az állandó megkésettség-tudatot igyekszik leküzdeni, felszámolni és semlegesíteni. Mindemellett irodalmunkon belül egyéb érdekes folyamatok is zajlanak, amelyek törvényszerűen a fiatalok irodalmi próbálkozásaira, munkásságára hatással vannak. Ezek a folyamatok egy-egy költő, de egy-egy nemzedék munkájában is megmutatkoznak tartalmi és formai vonatkozásban egyaránt. Például Cselényi László a legkötöttebb formáktól jutott el a szövegmontázsokig; tartalmi szempontból a realista költészettől — gondoljunk csak az olyan, szinte a szociológiai felmérés pontosságával készült versekre, mint A vonat este Prága felé indul, vagy Rapszódia a bodrogközi szélről, de még a Napének is — jutott el a már-már megfejthetetlen zenei struktúrákig, amelyekben az egykori szociológiai-történelmi érdeklődés már csak valahol a jelentésen túl — egy valóság mögötti valóságban — ismerhető fel. Ott se mindig. Tőzsér Árpád szintén kötött formákkal kezdte — Illyés és Nagy László a példa — de az Érintésekben már a konkrét költészet teljesen lemeztelenített formáiban gondolkodik — főleg a lengyelek felfedezése után. Legújabb munkái ellenben már „esszé-versek", vagy „versesszék", amelyekben a legsúlyosabb egyéni és történelmi sorskérdések fogalmazódnak meg magas esztétikai szinten. Ez a fejlődési folyamat nem csupán a formai elemek alkalmazásában követhető, de a tartalom felöl is. Kiderül, hogy a valahová tartozás kérdése alapvetően motiválja az érett költők versvilágát, emberi-erkölcsi magatartását — az alkotásokban. Ez — nagyon érdekes volna a folyamatot külön is összefoglalni, összehasonlítani irodalmunk különböző korszakaiban, s a szerzők munkásságában — az Egyszemű éjszakások legjavában is egyre markánsabban jelentkezik (Tóth Lászlónál, Kulcsár Ferencnél, Mikola Anikónál). Vagyis mindenféle divaton és izmuson átlábolván, eljutottak — visszajutottak! — oda, s magasabb szinten, hogy a költészetben, az irodalomban a közösségi felelősség kikerülhetetlen. Egyelőre ez a közösségi felelősség a Főnix füzetesek munkáiban nem egyértelmű. Holott én magam hajlok arra, hogy akkor adunk a legtöbbet az egyetemes irodalomnak, ha legsajátabb önmagunkat mondjuk. S ebben nem a módszer, hanem a magatartás és a művésziesztétikai minőség a döntő. Természetesen ez már nem csak a pályakezdő fiatalokat érintő gond, ám a tehetség felelőssége alapján rájuk is vonatkozik. Mert a nyelv, amit használnak, amelyen írnak — a többiek nyelve is. Úgy kellene dolgoznunk, annak tudatában, hogy a nyelv — anyanyelvűnk —, amit használunk nemcsak a mienk, hanem egy tágabb közösségé. Ebből az következik, hogy amit a közös nyelven megfogalmazunk, esetleg a többieket is érinti, érdekli: róluk is szól, amit a költő kimond. A kérdés tehát — fiatal költészetünk tartalmi vonatkozásában — ez: azonos nyelven beszól-e, mint feltételezett olvasója? Van-e — a feltételezett közös nyelv alapján — élő kommunikáció költő és olvasó között itt és ma? A kérdéseket azonban meg is fordíthatom: a közösség, amelyből kinőtt ez a költészet, vállalja-e őket? Az a közöny, amely velük szemben majd egy évtizede megnyilvánul, nem a ragaszkodás bizonyítéka. Csoda-e, ha eltávolodtak, ha közönyös szemlélők lettek, ha csak a maguk legbelsőbb rezgéseire figyelnek, ha csak a belső történésekre reagálnak? A mai és a holnapra szóló feladat ezért szerintem a kölcsönös közeledés lehetőségének a megteremtése. A magam részéről mindazzal, amit a Főnix füzetekről írtam, ehhez a kölcsönös közeledéshez igyekeztem járható utat találni. A Főnix madár a halhatatlanság, a megújhodás jelképe; vajha költészetünk megújulásénak lehettem volna krónikása ... „Semmi sem örökérvényű — írja Aragon — a költészet útjai kifürkészhetetlenek, semmi sincs kimerítve, sem a vers, sem a próza, sem semmi, ami velük kapcsolatos." Vagyis minden lehetőség előttünk áll ahhoz, hogy értelmes, gondolkodó és továbbgondolható irodalmon munkálkodjunk. GÁL SÁNDOR 11
