A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-16 / 47. szám
ÉRTÉKES SZÁMADÁS (Zalabai Zsigmond faluszociográfiájáról) Zalabai Zsigmond, a szlovákiai magyar irodalom tehetséges kritikusa nem mindennapi könyvvel ajándékozta meg az olvasót. Negyedik kötete, a Mindenekről számot adok c. faluszociográfia legrangosabb irodalmi termékeink közé tartozik, s egyben lassan-lassan termékenyülő önismeretünknek is fontos adaléka. A szerző, akit a sors szépírói tehetséggel is megáldott, kötete fülszövegében Ovidiust idézve teszi fel a kérdést: „Nem tudom én, minemű édesség vonja az embert,/ Hogy született földjét el ne felejtse soha ..Néhány sorral odébb, megintcsak egy görög bölcset idéz válaszadásként: „Nemcsak azt kell vállalni, akik vagyunk, hanem azt is, akik voltunk, és akik lehetnénk". Az író szándéka tehát világos: a „történelmi tápászkodásokban, önösszeszedésekben megedződött mai önmagunk életre hívását, az emberi-közösségi tartás és magatartás holnapi erkölcsének istápolását" tűzi ki célul. A „mivé lehetnénk" és „mivé kell lennünk" kérdése foglalkoztatja őt elsősorban. A cél tehát nemes, a feladat azonban nem egyszerű. Hogy ennek eleget tehessen, a történelmet hívja segítségül, a múltat vallatja. S tegyük hozzá mindjárt: nagyszerűen. Munkálkodásában a szerző múltismeretből is jelesre vizsgázott. Szülőfaluja, Ipolypásztó évszázados történelmében tár fel rejtett ösvényeket, miközben szélesebb összefüggésekbe ágyazza a kicsi falu sorsfordulóit, eseményeit. Mert hisz évszázadokon át nemcsak az Ipoly két partja „tapadt össze", mint a „kagylóház két része", hanem valamiképp a szülőfalu, a szükebb pátria sorsa is a nagy események tükrében-forgatagában alakult. Éppen ezért fontos a kitekintés a tágabban értelmezett szülőföldre, sőt a messzibb tájakra is. Zalabainak ez a kitekintés és szintézis jól sikerült, akárcsak a helyi események részletekig menő tárgyalása s azok összevetése az egyetemes emberi történelemmel. De miről is ad számot valójában az író? Mindenekelőtt úgy vezeti be falutörténetébe az olvasót, hogy az adott hely „prehistóriáját" is fölvillantja. A kőkoron, a bronzkoron keresztül a kvádok, a rómaiak, a szlávok és az avarok nyomain át vezet el bennünket a honfoglalásig, Hont délnyugati részének törzseihez: Keszi, Kürt és Gyarmat népéhez, majd az első várjobbágyokhoz. Aztán eligazít minket a „rab" cselédek falujában. Villa Paztuhban. Közben a középkor birtok-, társadalom- és jogtörténetének pásztói változatait magyarázza logikus okfejtéssel. Értékes fejezetekben számol be a hódoltság honti eseményeiről, a Habsburg-uralom kezdeteiről, a reformáció koráról, a kurucvilágról, a szabadságharc éveiről is. Végül az első világháború eseményeivel, pontosabban a helyi vonatkozások számbavételével zárul a krónika. Zalabai számvetése azonban jóval több az egyszerű híradásnál. Megdöbbentő sorokat olvashatunk pl. a bőségesen idézett korabeli pásztói jobbágylevelekből, az adókivetésekből stb. A pásztói reformátusok küzdelmeiről tudósító fejezetek megszívlelendő és felemelő, erőt sugalló és bizalomkeltő dolgokról tájékoztatnak. Bizonyítékul álljanak itt az alábbi sorok: „Híven a reformáció művelődéspolitikai törekvéseihez, melyek a nép számára is hozzáférhetővé tették — mai szóval úgy mondhatnánk: demokratizálták — a közhasznú ismeretek elsajátítását, Ipolypásztó közössége már jóval a Türelmi Rendelet előtt felkarolta a népoktatás ügyét, létrehozva Hont megye második legrégibb vagy tán a legeslegrégibb iskoláját. (. ..) Joggal emelhetjük meg. kései utódok, kalapunkat azok előtt, akik a protestánsokra nézve kedvezőtlen korban is vállalták az iskolaalapítás, a tanítás munkáját; joggal tiszteleghetünk a faluközösség előtt, amely nehéz gazdasági körülmények között, a »maid éhei köt el vesznünk« 1733-as állapotában is csikart ki a sorstól annyi pénzt, talált magában annyi erőt, hogy viselje az iskola- és rektortartás költségeit, s a betűvetés tudományával ajándékozza meg jobbágy apák ivadékait. E korai iskolaalapítás ténye még jelentősebbé válik, ha tudjuk, hogy Hontnak egy összeírás szerint még 1770—71-ben is mindössze hatvanöt népiskolája volt; a megye kétharmadában írástudatlanság uralkodott tehát, belenyúlva helyenként még századunkba is." Zalabai Zsigmond könyvének minden irodalmár, népművelő, történelemtanár asztalán ott kellene lennie. De nemcsak az ő asztalukon, hanem mindazok kezében, akiket kicsit is izgat, a „mivé lehetnénk" kérdése, önmagunk sorsa. A Mindenekről számot adok c. kötet izgalmas olvasmány, hiteles híradás a maga nemében. Stílusa gördülékeny, anyaga megbízható. A munka, melyet a szerző anyaggyűjtése során végzett, történésznek, szociológusnak, néprajzkutatónak egyaránt becsületére válna. Levéltárak, okiratok s más források szolgáltak alapul az írónak. Ezenkívül az egyszerű embereket, a Kassai Zsuzsanna néniket, a régi művelt néptanítókat, a Menyhért Jánosokat, a szülőföldet jól ismerő barátokat is segítségül hívta a szerző. Nemes gesztus, hogy kötete végén valamennyiük nevét felsorolta. CSÁKY KÁROLY A NÉPTŐL A NÉPIG (125 esztendeje született Benedek Elek) Nehéz irodalomtörténeti adatokhoz nyúlni egy olyan író esetében, akinek meséit betüismerő koromtól kezdve olvasom. A cselekvés folyamatos, hiszen ezt a műfajt nem lehet megunni, ráadásul magánéletem szerepei is olvasásra serkentenek. Bizakodom, hogy aligha létezhet gyermeknevelés a mesék hagyományosan népi vagy művészien eredeti világa nélkül. Ezen belül pedig Benedek Elek népmesefeldolgozásait és népi ihletésű saját meséit megkülönböztetett figyelemmel kell illetni, hiszen olyan lépcsőfokai az irodalomnak, amelyeken az olvasással próbálkozó, az olvasás végtelen teret nyitó önállóságát megismerő gyerekek az irodalom legjobb alkotásaihoz eljuthatnak. Benedek Elek újságíróként kezdte pályáját, majd felismerve az uralkodó osztály diktálta kényszereket önálló lapszerkesztéssel próbálkozott, amelynek során a Magyar Kritika című folyóiratban bátor hangon irt a fennálló rendről. Néhány próbálkozás után végül is felhagyott az újságírással, s a népszolgálat eltökélt szándékával képviselői pályára lépett Megválasztása után elmondott beszédeiben az ifjúság neveléséről, az ifjúsági irodalom silányságáról szóft. Megvonják tőle a szót s bár személyes szimpátiából csatlakozik az Apponyi-párthoz, végül is a következő választásokon az időközben a tarthatatlan iskolai állapotokat is leleplező, ellenzéki Benedek Eleket megbuktatják. Már ezzel egyidőben megjelentek regényei, az ifjúságot nevelni akaró meséi, a nemzeti nagyokról irt történetei, és erkölcsi intelmei. Ez utóbbiak közül a fiatalon megírt erkölcsi tartalmú Testamentum és hat levél című munkájában kora társadalmának viszonyait bírálta azzal, hogy az úri rendet a parasztságtól elválasztó korlátokat erkölcsi tanításaiban áttörhetőnek mutatja meg. Egyebek között a legjelentősebb munkája a Magyar mese- és mondavilág című ötkötetes gyűjteménye. Mintegy összefoglalta korábbi népköltészeti gyűjtéseit, az újraformált és egységes nyelven közreadott meséket. írói teljesítményének értékét az adja, hogy megőrizve a népmesék formai és tartalmi sajátosságait, a tájnyelvi jelleget egy irodalmi szintű nyelvi stílussal helyettesítette. Amikor Benedek Etek születésének 125. évfordulójára emlékezünk, ezeknek a meséknek a méltán világhírű szerzőjét, feldolgozóját tiszteljük. Műveinek mindeddig számontartott 16 angol, cseh, német, olasz, román és spanyol fordításait gyarapította idén a szlovák nyelven megjelent válogatás. Az az írói, pedagógusi tudatosság, amellyel kora népszerű gyermeklapjainak (Az Én Újságom, Jó Pajtás, Cimbora) szerkesztésében részt vett mesegyűjteményeiben az egyetemes mondanivalóval teljesedett ki. Az önmagát a néphez tartozónak jelölő író erről így írt: „Nem hiszem, hogy aki e könyvet végigolvasta, ki ne érezze szívemnek nagy szeretetét a nép iránt melynek véréből való vér vagyok én is. Ez a szeretet vezette toliamat ez adott erőt újra meg újra lankadó kezemnek..." Az egykor döngölt földű parasztházak kemencéi mellett születő mesék hősei gyermekeink tiszta világának szeretett alakjai lettek. Számunkra pedig mintegy könnyítő eszközei nevelési törekvéseinknek. A „jó tett helyébe, jót váró" szegénylegények. Erős János, az okos lány vagy a Világszép Nádszálkisasszony számtalan gyermeknek a fantáziáját igazságérzetét erősítik mind a mai napig. Ha közvetve is ugyan, mégis Benedek Elek atyai, pedagógusi és írói igazolásának tekinthető az. hogy fia Benedek Marcell irodalomtörténész és unokája Benedek István író sok tekintetben túlszárnyalta az apát illetve a nagyapát DUSZA ISTVÁN Nyolc pályakezdő költő és író könyvének elolvasása után — vagy pontosabban: többszöri elolvasása után — vajon milyen összkép alakult ki bennem, az olvasóban, legújabb irodalmunkról, annak törekvéseiről és holnapi lehetőségeiről? Vajon ezek a müvek — azon túl, amit külön-külön mindegyikről elmondtam — hordoznak-e olyan, irodalmunk egészét is érintő gondokat, gondolatokat, problémákat, amelyekkel nemcsak érdemes, hanem szükséges is foglalkozni? Az iménti kérdésre határozott igennel kell válaszolnom. Vonatkozik ez a vers- és a prózai gyűjteményekre egyaránt. Amit az ember, olvasóként az első tapogatózás perceiben azonnal felismer ezekben a kötetekben, az a korszerűségre, modernségre való tudatos — már-már makacsul elszánt — törekvés. Ez a szándék, ez a törekvés egyaránt jellemző a tartalmi és a formai megnyilatkozásokra. Formai szempontból általánosnak mondható a klasszikus — tehát a hagyományos — versformák teljes hiánya (tagadása?); tartalmi szempontból pedig uralkodó tendencia a szkepszis, ami — különösen a költészetben — valamiféle társadalomfeletti sterilitásban, udvarias távolságtartásban jelentkezik. Lehetséges, hogy ez is tagadás, de így eléggé elvont, lebegő, nem — vagy csak alig — körvonalazható kötődésekkel. Mielőtt ezzel az utóbbi problémával foglalkoznék, hadd időzzek el egy keveset a formai kérdéseknél. Miként az előbb már megjegyeztem, az általam ismertetett nyolc kötet nem kevés végiggondolnivalót rejteget az írásművek formája szempontjából. Megdöbbentő, és számomra több mint aggasztó az a tény, hogy az öt verseskötetben egyetlen hagyományos formában írott verset sem találtam. Bettesnél, Fintánál ugyan néhány esetben nyomokban kimutatható a hagyományos versformához való távoli kötődés, de Barak és Kendi Mária — úgy látom — teljes tudatossággal veti el azt; Soóky László poémájához megközelítően adekvát formát talált. E formai — vagy „formátlan"? — egysíkúság, mint ismeretes, nem mai keletű, s nem is a fönixesek találmánya. A szabadvers legalább olyan régi hagyományokra tekint vissza, mint a kötött formájú verselés, elég ha az Ótestamentum versértékű szövegeire utalok. A jelen esetben az a kérdés merül fel, tetszik nem tetszik, hogy költőink legfiatalabb vonulata egyáltalán képes-e arra, hogy a hagyományos versformákban kifejezze magát? Ugyanakkor felmerül a tehetség kérdése általában is. Én magam úgy találom, hogy egy irodalom, s azon belül a költészet akkor egészséges, ha annak minden ága él, fejlődik, gyarapodik. Vagyis, ha a leghagyományosabb verskultúra — verselési kultúra — mellett ott látom a megújító törekvések irányait, kísérleteit is. Mert így érzem a fejlődést erőteljesnek, egészségesnek, sokszínűnek. De amikor csak egyetlen forma uralkodik, akkor az értelem arra figyelmeztet, hogy valami nincs rendben. A mi esetünkben az ömlesztetten kapott szabadvers (versszöveg?), vagy csak csupaszon: szöveg — a formakultúra, a formai műveltség hiányát (is) jelentheti. Ezt egyszerű tényként állapítom meg. De a formai sivárság láttán, hadd tegyem fel — a jóra való provokálás szándékával — a kérdést: nem a tehetségtelenség álcázása ez a szabadvers-folyam? A Főnix füzetek olvasása közben az egyik lapszéli jegyzetem ez volt: csak annak áll jogában széttördelni a formákat, aki egyszer már 10
