A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-09 / 46. szám
tás után egy ideges, ismeretlen női hang válaszolt. Nem értettem, hogy mit mond, lenyomtam a kilincset, és beléptem. Klára részegen feküdt az ágyban, az arca hófehér volt, a homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. Felém fordította a fejét, s amikor meglátott, rekedt hangon kiáltotta: — Tűnj el, tűnj el innen! Az ágy mellett két literes boros üveg állt. A gyorsfözőn sajkában forralták a további adagot. A szoba levegője nehéz volt a bor gőzétől. A lány az ágy mellett ült fényes pongyolában, inni adott Klárának, aztán felállt, és odajött hozzám. Zavartan kérdeztem: — Mi történik itt? Amikor látta, hogy Klára ismer engem, azt hitte, Klára kollégája vagyok. Tehát valaki az osztályból, veszélytelen alak. — Kininre van szüksége. Már tizenkét Harbumt lenyelt, ki tudja, raknak-e még egyáltalán kinint azokba a kapszulákba — közölte aggódóan és bizalmasan. Értetlenül tovább faggattam, hogy mi hiányzik Klárának. — Nem hiányzik neki semmi. Sőt van valamije, amire semmi szüksége. Klára gyenge hangon megismételte: — Menj el, menj el innét, nagyon kérlek! Kitágult szeme lázasan csillogott, szinte ki akart ugrani a szemgödréből. Klára a menynyezetre bámult. Aztán kezével eltakarta az arcát, az ujjai remegtek. Nem tudom, honnan jött a számra a gúnyos mondat. Hangosan azt mondtam a lánynak: — Ugorjon le a szekrény tetejéről hasra az ágyra, az majd segít! A szobaajtó becsukódott mögöttem. Klára odabent fekszik, én pedig rohanok a piros szőnyegen az üres folyosón. Soha többé nem jövök ide, esetleg sok év múlva a lányomhoz, ha egyáltalán lesz lányom és tanulni fog. A lépcsőházban valami megállított. A fejemhez kapok. Tanácstalanul topogok a folyosó végén, ahonnan ki lehet jutni az aszfaltozott járdára. Vissza keHene mennem. Letérdelni az ágya elé, megfogni nedves kezét, megszorítani, a szemébe nézni, és megkérdezni: — Klára, nem akarsz velem élni? Lehet, hogy akar. Teljesen kiment a fejemből, nem is kérdeztem meg tőle. (március 30. kedd) A fény áttörte az égboltot, hajnalodott. A paloták nedves tetejét ezüst pára burkolta, amely egyre ritkult, és lassan gözölgött, a Strahovi kertek almafáin vígan fütyörésztek a rigók. Tavalyelőtt áprilisban panaszkodtam: — A hatodik érzékem sejti, hogy Klárát sose tudom meghódítani. Nem tudom, miért. Václav nevetve megjegyezte: — A hatodik érzék a szex. Fél órával később, miközben a Karlova utcai antikvárium kirakatát nézegettük, Václav, szemében a régi metszetek méltóságos kifejezésével, mintha csak a sóhajomra válaszolt volna, folytatta: — Hasonlít rád, és te is hasonlítasz rá. Ezért sohase látja meg benned a szeretőt. Sem azt a férfit, akivel szívesen megöregedne. Nagyon szép dolog, ha egy megértő ember mellett élhetünk, és úgy beszélgethetünk vele, mint saját magunkkal. De a nö valaki másra vár, nem olyanra, mint ő maga. Te azt mutatod meg neki, amit tud. Nem tudod elvinni egy más világba. Ő vitt oda téged. Sohase fog igazán csodálni. Most már tudom biztosan. Hiábavaló szerelem volt. Vesztettem. Éretlen voltam, azért vesztettem? A fiatalembernek nincs elég ereje, hogy egy akrobata bátorságával a vereséget fényes győzelemre váltsa? Az ifjúság fájdalmas kudarca a jövendő sikerek kapuját nyitja ki. Már nem is fáj olyan nagyon. Abban a korban vagyok, amikor egyetlen nö víszontszerelmé jelent mindent, amit egy férfi az életben elérhet. A legmagasabb célt. Mi lenne, ha a történtek után Klára eljönne, és azt mondaná: — Gyere. Összekötözünk. Megpróbálunk együtt élni. Mennék. Tavalyelőtt áprilisban hajnali négykor éppen itt, a Smetana rakparton a hársak alatt álltunk a nedves korlátra hajolva Klárával. Most egyedül bámulom a Moldva sötét hullámait. Tavalyelőtt, amikor itt voltunk, hajnalodott. A Na mústku melletti Barbara bárból jöttünk, ahová először és utoljára eljött velem. A bárban nem volt hely, a főúr egy nagyobb asztalhoz ültetett bennünket, ahol már halkan szórakozott egy társaság. Gigondas márkájú francia vörös bort rendeltem, savanykás volt, mert a palackot rosszul tárolták. Az asztalunknál egy ősz hajú ügyvéd is ült a feleségével. A pezsgőt kortyolgató társaságnak egy elítéltről mesélt a megszállás idejéből, aki kegyelmet kért Hácha elnöktől. A kérelmét elutasították. Másnap hajnalban lett volna a kivégzés. Az asztalszomszédunk volt az elítélt védőügyvédé. Nagyon megkedvelte a vádlottat a tárgyalás folyamán, noha tudta, hogy részben bűnös. Azt mondta ugyanis: — Nagy hibát követett el, hogy beismerte. Klára kortyolgatta a zavaros bort, és figyelmesen hallgatta az ügyvédet. Amit hallott, sokkal érdekesebb volt annál, amivel én szórakoztattam volna. A kék ruhája volt rajta. Megközelíthetetlen szépsége fájdalmasan a szivembe hasított, közvetlen viselkedése, érdeklődése egészen megbénított. A csodálat a székhez láncolt. Féltékenyen hallgattam. Az ügyvéd folytatta: — A vizsgálóbírók nem kérdezték, igaz-e a vád, vagy sem, amellyel az ügyfelemet vádolják. Csak azt kérdezték: beismeri-e vagy nem? Beismeri? Vagy nem ismeri be? És az az ember végül is beismerte. Csakhogy ezt nem lett volna szabad megtennie. Kötelet kapott. Reggel volt, pár perccel a kivégzés előtt, júniusban már négykor virrad. A bőrtönudvaron elbúcsúztunk. Azt mondta: — Doktor úr, viszontlátásra! Aztán három lépés után visszafordult, rám nézett, elmosolyodott, és helyesbített: — Hiszen ez hülyeség! Többé nem látjuk egymást. A zongorista a hegedűssel egy újra divatba jött tangót kezdett játszani. Néhány pár táncolni indult. Az élet lehetősége már soha nem tér vissza. A szerelem lehetősége se tér vissza. Csak a dalokat hozza vissza a divat. (Vége) MÁTÉFFY ÉVA A lány fölfigyel keresztülfurakodik halad az utcán lágyan kopog be minden ablakon várták az emberek — mosolyogva hívják szerteágazó színlopta hajnalon átsej/ik a hólepel ugrik félre és átsiklik bocsássuk meg az örökké figyelő múltnak hűs éjeken vágtató boldogságunkat fel és le felidézi a merengő múltat lágy remény terül szét csendesen a lány fölfigyel némán, sápadtan csipkéket lebbent el befejeződött az elkezdetlen keresik a hatalmas hóban eltorzult lépéseink sorát. Mentsd meg a félelmet nekem tartsd meg a fájdalmat velem tágranyílt éj suhog alkonyban vált színt a hűvös tavaszröptű béke leng az ajtó — el nem tűnő árnyak hálnak szerteszét tükör mered mindenütt sorfalba csapódó örök sötétség alól kihúzzák a Földet Homokszemek csikorognak fogaid között ujjaidon átszitál a félelem szétzúzott kvarcszemcsék úsznak a Nap körül emlékedtől megbotlott az életem. TALLÓSI BÉLA Életem színház! a hétköznapok polcain karcsú szép álmaim között hánykolódom bánatom a könyvekhez köt csak a színpad hús-vér istenei bontanak bennem hegedűt s ilyenkor mintha szappanbuborékok csillámlanának a fényben úgy pattan szét minden hazug gyöngy az izgalmasok fogsorán 15
