A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-11-09 / 46. szám

a c Nekem meg azt mondják: értsd 1 meg, sohase volt édesanyja. Lelenc gyerek. Ha hallgatsz a lopásról, haláláig hálás lesz neked.

Kitárcsáztam a rádióriporter számát. A fülkébe valaki odavizelt. Lábammal tartom az ajtót, hogy szellőztessek, de szerencsére a jobb kezem melletti ablak ki van törve. Hallom, ahogy az égen áthúz egy repülőgép. Braník felett visz a nemzetközi légifolyosó. (Mi van, ha Zalman épp ebben a repülőgépben ül, és Kanadába repül?)

A barátom közölte, hogy Zalmant már jó ideje nem látta, meglepődött a híren és azt mondta, kétli, hogy a könyveimet valaha is viszontlátom. Azt tanácsolta, még ma este nézzek be néhány kocsmába, talán valamelyikben ráakadok Zalmanra, és elláthatom a baját. Két kocsmát ajánlott, ahová Zalman gyakran jár inni. Az egyik a Bolgár csapszék.

A kocsma előtt villamosmegálló van. A vágányokon túl a Stred pályaudvar téglafala feketéllett, mögötte vonatok tolatnak, épp a postát rakják át.

Az első, amit odabent észrevettem, az volt, hogy senki sem iszik sört. A kocsma tömve volt. Mindenki maga vitte az italt a kiméréstől az asztalig. Néhány férfi bizonytalanul támolygott az asztalok között, és akadozó nyelvvel beszélgetnek.

— Mit kér, fiatalúr?

Inni akartam valamit, hogy felbátorodjam. Szomorú és fáradt voltam. A csapszék felett egy kézzel festett hatalmas tábla fogott. Az árak nevetségesen alacsonyak voltak. Hát igen, itt be lehet rúgni akár húsz koronából.

Rendeltem egy fél deci rozspálinkát. Eddig nem gondoltam Klárára, csak most jutott eszembe. Mintha az alkohol ereje

PETER SKARLANT

GYÖNYÖRÖK KORA

(Egy fiatalember szerelmi naplója)

döbbentett volna rá a kedvességem hiábavalóságára. Egy kis ideig eljátszogattam azzal a nevetséges gondolattal, hogy biztosan velem érezne, ha megtudná, ellopták az évek óta gyűjtögetett könyveimet, az egyedüli tárgyakat, amelyeknek valamilyen értéke volt az életemben. Talán a sajnálkozás felébresztené benne a szerelmet irántam, spekuláltam magamban, biztosan közelebb kerülnénk egymáshoz, mint máskor. Szeretetteljesebb hangon szólna hozzám, ahogy a betegekkel szokás beszélni, felajánlaná a segítségét, hogy megkönnyítse a helyzetemet. Én pedig kihasználom a kínálkozó alkalmat, megfognám a kezét. Ma éjjel nem akarok egyedül maradni, mondanám. Mire ő így szólna: Maradj itt nálam. Meglátod, reggel majd nem fáj úgy a veszteség. Elvesztetted a könyveket, hát itt vagyok én — álmodoztam bolondul, és kortyolgattam a rozspálinkát.

Tovább is álmodoztam volna, ha nem nyílik ki az ajtó. Mögötte jól láttam a kivilágított villamost, megállt a megállónál, majd továbbrobogott.

Zalman lépett be a lokálba.

Nem látszott részegnek. Az asztal fölé hajoltam, az arcom elé emeltem a poharat, hogy meg ne lásson. De felesleges volt az aggodalmam. Rosszul látott, szemüveget viselt, és most bepárásodott az üvege. Otthonosan mozgott a kocsmában, egyenesen a pult felé tartott. Hagytam, hogy rendeljen. Elsápadtam, a kezem remegett. Dupla rumot kért. Tréfálkozott a csaposnővel, akinek piros blúza alatt lágyan ringott dús keble.

Zalman ott állt előttem, a rumos poharat a kezében tartotta, s valakinek odaszólt a kocsma sarkába. Elöntött az epe, dühösen felpattantam, de amikor az arcába néztem, megenyhült a haragom.

Meglátott, és az ajtó felé pislogott. Nem is lepődött meg, hogy itt lát. Öreges kifejezés ült az arcán, amely lassan kétségbeesésbe csapott át.

— Hová tetted a könyveimet, te tolvaj? — mondtam csendesen. — A rendőrség már tud az ügyről. (Bölcsebb dolog nem jutott eszembe.)

— Csak kölcsönvettem. Mindet visszaadom.

— De még ma!

— Az nem megy — nézett a szemembe, azt hittem, mindjárt sírva fakad.

— Mindent megfizetek, a lakbért is — mondta csititva, mintha egy kisgyereket nyugtatna. — Nem vesztesz semmit — biztosított szinte nyájasan.

Arcomról elmúlt a haragvó tekintet.

— Hová vitted a könyveimet?

— Mind eladtam ...

— Az egészet visszaszerzed, de most rögtön!

— Visszaszerzem. Az antikváriumban vannak. Még biztosan nem adták el őket.

— Miért raboltál ki?

— Szükségem volt pénzre, bocsáss meg .. de én ... — lapos orrával bizalmasan hozzám hajolt.

— Megloptál, mert segítettem rajtad? Kimutattad a fogad fehérjét. Mit szólna Vasek, te szémétláda?! Kedvelt téged. Alighanem szétverné a pofádat.

— Nem tudtam, mit csinálok és miért — sírva fakadt. — Először csak húsz korona kellett festékre. így hát eladtam az egyik könyvet, de később vissza akartam vásárolni... Mindet visszaszerzem ...

Elment a kedvem, hogy szétverjem a fejét. Pedig ide jövet a villamosban megfordult a

fejemben. Ez a fiú szerencsétlenebb, mint én. Csak egy dolgot kívántam, hogy sose lássam többé.

Rámordultam:

— És hová rejtetted a bőröndöket?

Megijedt, bal kezével megfogta a szemüvegét.

— Az egyik a pályaudvaron van, a többit éjszaka bedobtam a Moldvába.

Hirtelen felé fordultam. Ijedten hátrált, s ahogy védekezésre emelte a karját, lesöpörte az asztalról a rumos poharat. A pohár a lábam elé esett és összetört. A rum fekete foltot hagyott a padlón.

Zalman siránkozva bocsánatért esedezett, idegesen remegett a keze. A földre nézett, a tócsába hulló könnye összekeveredett a kiöntött rummal. Térdre borult, és bocsánatot kért.

— Én nem akartam ... Ezt igazán nem akartam — mintha az volna a fö bűne, hogy eltörte a rumos poharat. Egyenként a tenyerébe szedte az üvegcserepeket. Néztem nemes vonalú kezét, a feje épp a térdemnél volt. A piszkos, sárgás fény a mennyezetről a feje búbjára hullt, és leleplezte kezdődő kopaszságát.

Rövidlátó, szemüveges, hamuszin arcát rám emelte. Szeme tele volt könnyel. Hirtelen összeszorította a cserepeket tartó jobb kezét:

— Én ökör__elárultalak téged ...

Amikor az öklét szétnyitotta, keskeny csíkban csurgóit róla a vér, becsurgott egészen a szvetter ujjába, és amikor leeresztette a kezét, a vér kifolyt rumtócsába csepegett, pirosra festette a padlót.

Elhatároztam, hogy meglátogatom Klárát az Opletalova utcában.

Megvártam, amíg egy türelmetlen fiatalember kérlelni kezdte a kövér portásnöt. Hóna alatt cípös dobozt szorongatott. Nincs nála az igazolványa, mondta. Kinyitotta a cipös dobozt, és rámutatott az ezüstös színű cipőre. — A kislány lábára szerettem volna felpróbálni.

A lengőajtó becsukódott mögöttem.

A lépcsőház olajsárga fal mellett visz fel. Az emeleten a lakkozott falról visszaverődik a búra nélküli villanyégök fénye.

A magas tükör a falon kicsit repedezett, belenézek, s látom, ahogy a lányok szobájának ajtaja itt is, ott is kinyílik. A diáklányok élénk színű tarka pongyolában járkálnak a sárgás fényben, és eltűnnek a fehér ajtó mögött.

A találkozás nagyon gyorsan játszódott le.

A negyedik emeleten a harmadik kopogta-14