A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-09 / 46. szám
világnyelvén ában vendégszerepelt a Pécsi Balett társulata is Nagysikerű hangversenyt vezényelt a fiatal bratislavai dirigens: Dohnányi Olivér is senyt mégis vállalta. — Egy dirigensnek ne csak hallása, hanem gerince is legyen ... És különben is, a muzsika egyszerűen nem tűri a haragot! — mondta tréfálkozva a próba egyik szünetében a köréje sereglett hírlapírók kérdéseire válaszolva, majd pillanatokkal később könnyed, de erélyes mozdulatokkal tovább vezette a próbát. Este pedig? Mozart 29. A dur és Mahler 7. e mól szimfóniájának elhangzása után — mind a karmester, mind a zenekar teljesítményét honorálva — lelkes brávókat kiáltott a publikum. De nemcsak ezen az estén zúgott hosszú percekig az ütemes vastaps! Két estén hasonlóképpen szűnni nem akaró, forró ünneplésben volt része a világ szinte valamennyi rangos koncerttermében ismert Leningrádi Állami Akadémiai Filharmóniazenekarnak, a Václav Neumann és Libor PeSek vezényelte Cseh Filharmonikusoknak, a kiváló Chopin-előadónak bemutatkozó Dang Thai-son vietnami zongoraművésznek, vagy akár a Theodor Guschlbauer vezette Strassburgi Filharmóniazenekarnak is. Természetesen, a Bratislavai Zenei Ünnepek hangulatához igazította műsorát a Szlovák Nemzeti Színház oparatársulata is, ahol a Borisz Godunovban Jelena Obrazcova és Jevgenyij Nyesztyerenko, az Aidában Rohonyi Anikó a Don Carlosban ismét Jevgenyij Nyesztyerenko és a bolgár énekesnők egyik legjobbja: Adriana Sztamenovova, a Bolygó hollandi címszerepében pedig az angolok ünnepelt operasztárja: Anthony Raffell lépett a bratislavai „nagyszínház" színpadára. Tulajdonképpen még zsongtak fejemben a fesztivál során hallott melódiák, amikor alkalmam nyílt elbeszélgetni dr. Juraj Haluzicky professzorral, a Bratislavai Zenei Ünnepek előkészítő bizottságának hetvenen felül járó elnökével, aki korát hazudtoló vitalitással, derűs arccal, szavait lendületes karlejtésekkel kísérve tájékoztatja az érdeklődőt a bratislavai zenefesztivál múltjáról és műsorpolitikai célkitűzéseiről. — Az érdekli, hogy két évtizeddel ezelőtt miként jött létre a fesztivál? — válaszol viszontkérdéssel a fesztiválbizottság elnöke, aki egyben a bratislavai Zeneművészeti Főiskola tanára is. — Erre csak azt mondhatom, hogy a régi Pozsony gazdag zenei hagyományait ébresztgető illetve napjaink, tehát a szocialista művelődésügy sokrétű kulturális igényeinek kielégítésére törekvő kettős szándék szerencsés találkozásának pillanatában. Aki legalább futólag jártas a zenetörténetben, az már okvetlenül hallott mindazokról a kapcsolatokról, amelyek Lisztet és Beethovent, Mozartot és Chopint, Haydnt és Schubertét, Erkelt és Hummelt, vagy akár Bartókot és Kodályt is ehhez a városhoz fűzték. Korunk kötelessége viszont, hogy öregbítse és új fejezetekkel bővítse ezt a páratlanul értékes örökséget. Lényegében ez adta a Bratislavai Zenei Ünnepek létrehozásának ötletét, amit a párt- és állami szervek hathatós támogatásával a gyakorlatban is sikerült megvalósítani. Ma már örömmel nyugtázhatjuk, hogy az otthon és külföldön egyaránt csupán BHS- nek „becézett" rendezvénysorozat több éve tagja már az Európai Komolyzenei Fesztiválok Szövetségének. Szlovákia fővárosa ily módon olyan rangos fesztiválvárosok sorába léphetett, mint Athén, Bécs, Bayreuth, Budapest, Edinburgh, Firenze. Prága, Salzburg és még vagy negyedszáz egyéb híres zenei központnak számító város. — Vajon mi az, amit a fesztiválbizottság elnöke a BHS jövőjére vonatkozó tervekről elmondhat? — Nehéz kérdés, hiszen főként a gazdasági gondok révén egyre körültekintőbb válogatást, s ennek kapcsán egyre bonyolultabb szervezést jelent egy-egy ilyen rendezvénysorozat biztosítása. Tény viszont, hogy a fesztivál elsődleges küldetése a jövőben sem változik. Az, hogy a különböző nemzetek fiatal előadóművészeinek támogatásával, céltudatos műsorpolitikával és valóban neves művészegyéniségek meghívásával szeretnénk továbbra is öregbíteni a komolyzene bratislavai ünnepnapjainak hírnevét. Eszerint egyrészt a hazai közönség, s részben a szakma számára kívánunk ablakot nyitni a határainkon kívüli fontosabb zenei műhelyek és alkotók munkáira; másrészt a külföldet kívánjuk informálni a legfontosabb csehszlovákiai, s ezen belül természetesen a szlovákiai zenei törekvésekről, eredményekről. A világ legkülönbözőbb tájairól idesereglő művészek és szakértők előtt szeretnénk bizonyítani, hogy társadalmunk minden feltételt biztosít a zeneművészet és a kultúra fejlődéséhez. — És még egy személyes kérdés: a professzor úr vajon milyen zenét szeret? — Ezt már sok helyütt és sokan kérdezték tőlem, de most is csak azt tudom válaszolni, amit mindig: a szép és jó zenét, amely ad és mond nekem valamit, bármely korból való. MIKLÓSI PÉTER Gyökeres György felvételei Csak egy percre Két zongora két szék, ütött-kopott íróasztal, a falon néhány zeneszerző portréja — bratislavai koncertjének napján a Zeneművészeti Főiskola puritán berendezésű. Stúr utcai gyakorlótermében beszélgetünk SZÉKELY ISTVÁN fiatal magyárországi zongoristával, aki a művészi muzsika idei, őszi fesztiválján az Interpódium, azaz a szocialista országok fiatal előadóművészeinek nemzetközi seregszemléjén és egy komáromi (Komárno) hangversenyen is szerepelt. — Pályafutásod legfontosabb adatai? — 1960-ban születtem Dunaújvárosban. Ötéves voltam, amikor szüleim beírattak a helyi zeneiskolába; nyolc évvel később pedig Budapestre, a Bartók Béla Konzervatóriumba kerültem, ahol a zongorázás mellett kompozíciót tanultam. Néhány esztendővel később, már a Liszt Ferenc Zeneakadémián Kadosa Pál és az egyéniségemhez is nagyon közel álló Kocsis Zoltán voltak a tanáraim. — Gondolom, ebben az időszakban nemcsak tanultál meg gyakoroltál, hanem versenyeztél is... — Első, valóban figyelemre méltó sikerként 1977-ben Sopronban megnyertem a zongoristatehetségek versenyét. Két évvel később Párizsban, egy nemzetközi versenyen nyertem oklevelet, 1981-ben pedig a nagyhírű Liszt—Bartók Zongoraversenyen az első helyen végeztem. — Úgy tűnik, születésed évét leszámítva, a páratlan számmal végződő esztendők hozzák neked a szerencsét... — Lényegében igen! 1983-ban például a budapesti, tavaszi Művészeti Hetek keretében a Magyar Televízió az én előadásomban sugározta Liszt Ferenc A-dúr zongorahangversenyét, ugyancsak tavaly lettem Cziffra György alapítványának ösztöndíjasa és a Spanyolországban rendezett Európai Zenefesztiválon is bemutatkozhattam. — Persze, azért a páros évjáratú esztendőkben sem tétlenkedsz! — A rendszeres gyakorlás mellett szívesen lépek hangversenydobogóra. Ezért szívesen jöttem el az Interpódiumra, és örömmel vállaltam még egy további vidéki szereplést is. — Véleményed szerint milyen tulajdonságai vannak egy vérbeli, jó muzsikusnak? — A józan gondolkodás és a jó idegzet okvetlenül szükséges. Eméllett rajongania kell a zenéért, és szeretnie kell az embereket is, hiszen ha három hangot leüt a zongorán, vagy megszólaltatja hegedűjének húrjait, akkor az emberiség legnagyobb szellemeinek gondolatait, zenei üzenetét közvetíti. — Boldognak érzed magad? — Minden ember boldog, akinek rendezett az élete és azt teheti, amihez rátermettsége, tehetsége van. Ha mindezt sikerül jól csinálnia, az már a legmagasabb rendű boldogság forrása. — Jövőre ismét egy páratlan évjáratú esztendő következik... Pályafutásod hagyományaihoz hűen, jelent ez majd számodra valami különöset? — Korábbi, Ausztriában, Franciaországban, Belgiumban, Angliában, Japánban és a szocialista országok többségében tett koncertkörútjaim sorát további nemzetközi hangversenydobogók meghódításával szeretném folytatni, de néhány fesztiválra is meghívást kaptam. ÍM-) 13
