A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-11-09 / 46. szám

LÁTOGATÓBAN CSONTOS VILMOSNÁL

Csak átfutunk a vasúti átjárón és máris fékez a kocsi. Közvetlen a falu végén áll Csontos Vilmosék portája. Kikászálódom az autóból és indulok befelé. Egy kiskutya elémszalad, de nem csahol, körülszaglász és bizalommal a nyomomba szegődik. Üresen ásít az udvar a rekkenő nyárdélutáni hőségben, sehol egy lélek, csak a háziasszony virágai lángolnak.

Hol lehet a ház gazdája, hol lehet Csontos Vilmos? Félek, nincs odahaza. A hátsó udvar felől azonban kaszapengés hallatszik. Ki más verhetné a kaszát, ha nem ő. Egy pillanatra jólesően fürdetem magam a gyermekkoromat elémvarázsló kaszapengésben, és szinte nesztelenül közelítem meg a baromfiudvart elválasztó kerítés ajtaját. Ott ül a favágó tőkén és elmerülten kalapálja a fénysziporkás kaszapengét. Meg akarom lepni, de jól dolgozik a költő hatodik érzéke. Felnéz, némi csodálkozás van a szemében, amely mosolylyá oldódik.

— Füvet kell kaszálnom az állatoknak — mondja a falun élő emberek természetességével és leteszi a kaszát.

Megöleljük egymást.

— Hát eljöttél ?!

— El. Mert régen láttalak. Most erre jártam, gondoltam meglátogatlak.

— Jól tetted — szól kissé nazális hangján és invitál befelé.

— Gyere, menjünk a szobámba.

A költő dolgozószobájában jóleső hűvös fogad. Itt minden a régi, a könyvekkel megrakott szekrény, a csipkés terítővei leterített asztalka, a vendégváró fotelek, egy falhoz tolt kis asztalon az írógép, s mellette a papirhalmaz.

A költő, bár mélyen benne jár a korban, évtizedek óta nem sokat változott. Ö is azok közé az emberek közé tartozik, akik lassan öregszenek, talán azért, mert sokat tartózkodik a szabadban, a jó tiszta falusi levegőn mozog, dolgozik.

Letelepszünk egymással szemben és én mosolyogva évödöm vele.

— Nem öregszel, Vilmos. Bár a kedved úgy látom, kissé megcsappant. Igaza van a szólásmondásnak: a költők örökké fiatalok maradnak.

Legyint.

— E szólásmondáshoz semmi okosat nem tudok tenni. Lehet, hogy némelyik költő idősen is fiatalnak érzi magát. Én nem. Hetvenhat év bizony sok, nyomja az ember vállát. Még tíz esztendővel ezelőtt elfogadtam volna e szólásmondást. Ma már másként érzek.

— A versírás sem megy úgy, mint régen?

— Az talán menne. De hiányzik a nyugalom, a nyugodt élet. A nyugdíj utáni életet másképpen képzeltem. Még mindig nagyon sok a munka.

— Mivel töltőd az időt napközben ?

— A ház és környéke elég tennivalót ad nekem. Gondozom a nyulacskáimat. Van 17 család méhem. Itt a nagy kert. Enni kérnek a libuskák, tyúkok, kiscsibék, kacsák. El kell látnom őket. A feleségem sem bírja egyedül. Az egészsége is megcsappant.

— Amikor megleptelek, a kaszát verted. Nekem erről a gyermekkorom jutott eszembe, mikor a parasztok egymással versenyezve verték a kaszát, hol aratásra, hol meg szénakaszálásra készülődtek.

— A kertünkben van egy darabka here, abból akarok lesuhintani egy kicsit. Harminc darab nyulacskám van, ök elvárják, hogy naponta friss herét kaszáljak nekik. Sokat nem kaszálok, nehogy megsorvadjon a here.

így mindig frisset kapnak. Annyi herém van, hogy száríthatok nekik télire is. Fölrakom a padlásra, hogy a nyulacskáim télen is majszolhassanak belőle.

— Jó annak, aki ilyen testközelben élhet a természettel. Különösen így, nyáron. Te reggeltől estig hallhatod a madarak énekét, gyönyörködhetsz a fákban, virágokban. Ezért olyan sok a természetről szóló költeményed. Bizonyára gyakran megihlet a természet szépsége.

— Ma már nem annyira. Fiatalabb koromban néha három verset is írtam naponta, most évente ha írok hármat.

— Első versed is abból az érzésből fakadt, hogy elandalított a pacsirta dala. Ha jól tudom, a mezőn ültél, a barázdában, amikor megszólalt. A pacsirta volt annak a versnek a címe?

A költő kissé elgondolkozik. Visszaidézi azt a régi szép napot, amikor a pacsirta dala megdobogtatta szívét.

— Nem is tudom, milyen cime volt annak a versnek, amelyet a pacsirtáról írtam — mondja csendesen. — De megihletett engem, amikor dalolt fölöttem.

— Ez benne van az önéletrajzodban. Add csak ide a „Gyalogutat".

Vilmos megkeresi a karcsú könyvet és átnyújtja. Az ötvennegyedik oldalon megtalálom a pacsirtás részt és halkan betűzgetem: „Akkor örültem, ha anyám a saját földünkre küldött dolgozni. Ilyenkor zavartalanul csodálhattam az elém tárulkozó mező szépségét, színpompáját, teli tüdővel szívhattam a föld sajátos illatát, s nem győztem betelni vele ... Ilyen nap volt az is, amikor a kenderföldre küldtek szüleim répát egyelni. Senki sem volt a közelemben, mégsem éreztem magam egyedül. Dalos pacsirta tárta fölém a szárnyát, s trillázott, csattogott az egész határ. Május volt, akácvirág illatát terelgette a lenge szellő. Soha nem érzett kábulat kerített a hatalmába, felkapott, s odaemelt a pacsirták közé, föl a magasba, hogy a dalaikat ne csupán hallhassam, hanem meg is értsem ... meg is tanuljam ... Kis notesz volt a zsebemben, napszámaimat szoktam belejegyezni. Észre sem vettem, hogy a barázdában ülök, s verset írok a noteszomba: Fejem fölött szépen szól a pacsirta,/ Szép az élet — ég kékjére azt írja ... Csupán e két sorára emlékszem. A

notesz is rég elveszett, első versemmel együtt. A lelkem ajtaját azonban ez a kis vers nyitotta meg az utána következő többi száz előtt, s az a pacsirtadal zendül fel ma is a sorok között... vagy tán annak foszlányait visszhangozza a lelkem?"

Csönd szakad közénk néhány pillanatra. Mintha azt várnánk, megszólal az a régi pacsirta. Én szólalok meg helyette:

— Azt gondolom, még ma is megindít téged a madár dala, a virágnyílás vagy a gyümölcsérés. Nyomot hagy a telkedben és ebből vers születik. Vers a természetről.

Vilmos arca elkomorodik.

— Erről a pacsirtaszóról eszembe jut, hogy az utóbbi években egyre kevesebb pacsirta dalol. Már írtam is erről egy verset, de nem küldtem sehova. Megírtam benne, hogy a vegyszerek megtizedelik madarainkat meg nyuszikáinkat. Sok a vegyszer a mezön.

Elhallgatunk. Aztán újra fölveszem a beszéd fonalát.

— Kanyarodjunk vissza a költészethez. Mikor hozod össze új verseskötetedet?

Legyint.

— Ez már nagyon kilátástalan. Még a gondolata is.

— Miért?

— Mert nekem már annyi sincs hátra, hogy megírjak egy kötetre való verset. Aztán a versírással úgy van az ember, hogy nem akarja önmagát ismételgetni. Én talán már mindent megírtam ... Bár, hogyha kicsit nyugodtabb életkörülmények következnek a jövőben, talán ... talán ...

— Több biztatás kellene?

— Nem is a biztatás hiányzik. A nyugalom.

— Mi ez a vaskos kéziratosomé itt, az írógéped mellett?

— Ez az új Gyalogút. Mert átdolgoztam az első kiadást.

— Miért dolgoztad át?

— Tudod, hogy sokat járok író—olvasó találkozókra. A múltkoriban az ország keleti felében voltam. Elbeszélgettem olvasóimmal és kiderült, hogy a Gyalogútról nem is hallottak. Nem is tudták, hogy ilyen könyvem van. Akkor jutott eszembe, érdemesebb volna egy újabb, bővített Gyalogutat kiadni. Hozzáláttam a könyv átírásához, kibővítéséhez. Át is adtam a kiadónak a bővített kéziratot. Azzal kaptam vissza, hogy túl privatizált. Most újabb biztatást kaptam tőlük: dolgozzam át. Megpróbálom harmadszor is átdolgozni.

— Hogyan értékeled az író—olvasó találkozókat? Milyenek a benyomásaid?

— Szeretem ezeket az összejöveteleket. Mondhatom, nekem még nem volt sikertelen találkozóm. Ezeket a találkozókat sohasem unnám meg. Ha tehettem, el is mentem mindegyikre. Bár azt is meg kell vallanom, hogy az utóbbi időben nem utaztam el mindenhová, nem vállalhattam mindegyiket. Túl a hetvenötödik éven fáradtabb az ember, nincs már olyan kedve a kiruccanásokra, mint régebben.

— Te vagy nálunk a legnépszerűbb költő. Különösen faluhelyen becsülnek és szeretnek.

Kissé meglepődik, mosoly fut át az arcán.

— Így ezt nem állíthatod. De annyi bizonyos, hogy falusi olvasóimnak tetszenek a verseim. Ez megnyugtat és kielégít. Ilyenkor eszembe jut, jó lenne még tíz évvel fiatalabbnak lenni.

— Most hetvenhat éves vagy. Sok tapasztalatot szereztél. Hogyan tekintesz vissza életedre?

— Nyugodt szívvel mondhatom, nem is reméltem annyit az élettől, amennyit adott. Ez így igaz.

— Szóval nem mondhatod, hogy boldogtalan és elégedetlen vagy.

— Nem mondhatom. Erről szó sem lehet. Nyugodt vagyok és elégedett. Igaz, nagy igényeim sohasem voltak. Káprázatos terveim sem. Annyit azonban megkaptam az élettől, hogy nyugodt szívvel gondoljak viszsza az elmúlt időkre. Különösen az utóbbi évtizedekre.

— A költészetben elérted azt, amit akartál?

A költő hevesen válaszolja:

— A költészetben többet szerettem volna elérni. Az utóbbi évek nem azt hozták, amit reméltem. Egy kicsit összegubancolódott az életem. Olyan események jöttek közbe, amelyek gátoltak írói tevékenységemben. Családi körülmények és egyebek. Erről nem szeretnék beszélni. De bízom benne, hogy az a néhány év, amely hátra van, többet fog adni. Elsősorban több nyugalmat. Azt is megengedi, hogy többször kézbevehessem a toliamat ... Remélem, így lesz ...

— Azért így is írtál néhány verset. Biztosan van a fiókodban.

A költő papírköteget vesz a kezébe, ideoda forgatja a lapokat, elmerülten keresgél.

— Ezt mostanában írtam — nyújtja felém az egyik lapot. Majd a többit. Öt-hat vers fekszik előttem gondosan legépelve. A versek hangulata elégikus. Nagy lelki panaszról tudósítanak. „Ahogy a napok múlnak,/ A színek megfakúlnak" — kezdődik az egyik. „Szavam sincs már, csalogató,/ Tüzem sincsen csókra való" — folytatódik a másik. A többiben is a lemondás, az emlékezés, a búcsúzás kap hangot. A költő nem néz többé a jövő felé. Hajaj, az öregségnek megvannak a maga gyötrelmei.

Szóvá teszi, milyen kevés verse jelent meg a lapokban az utóbbi időben. Van egy füzete, amelybe gondosan bejegyzi, hol s mikor jött le verse. Most azt forgatja, de bizony ebben az esztendőben kevés a bejegyzés.

Közben bekukkant az ajtón a költő szomszédban lakó asszonylánya és nagylány unokája. Hiába szabadkozom, asztalt terítenek, enni-és innivalót hoznak. A költő felesége is ilyen vendégszerető, de most a mezőn van, nem tudja, hogy vendég érkezett.

Csöndesen beszélgetünk a terített asztal mellett. Kintről beszüremlik a falu hangja, libagágogás, madárcsicsergés, kutyaugatás. Zalaba népe dolgozik, izzad a mezön. Ez a dolgos nép adta a költő kezébe a tollat, ez dajkálja őt ma is szeretetével, ragaszkodásával.

DÉNES GYÖRGY

Fotó: Készé!i

10