A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-11-02 / 45. szám
.. A szocialista országoknak egységes rendszerben való szoros tömörülését a gazdasági és politikai fejlődés objektív törvényei teszik szükségessé." (A szocialista nemzetközi munkamegosztás alapelvei című dokumentumból) 1. Hazánk délkeleti csücskében robog velem a vonat. Fáj minden porcikám a párnázott, kényelmesnek tűnő, ám hosszabb utazás után mégiscsak kényelmetlennek bizonyuló ülésektől. Olykor kitekintek az ablakon. Királyhelmecnél (Kráíovsky Chlmec) elhagytuk az őszi veröfényben tarkálló Bodrogköz jól termő, lankás dombjait. Azóta olyan sima és egyenes a táj, akár egy asztallap; ittott legföljebb szélfútta homokdűnék hullámzanak. Azután a vasúti töltés és a mezők között vonuló fák sora is elmarad. Csak telefonpóznákat látok és egyre több vasúti jelzőszerkezet ágaskodik a pálya mentén. Egy őrház mellett csattognak el a vonatkerekek, a házikó homlokfalán keskeny, fehér tábla. Megfakult betűi a közeli pályaudvart jelzik. Cierna nad Tisou! Végre megérkeztünk. A végállomáson: Tiszacsernyön vagyunk. A sínek azonban akár egy széttárt, hatalmas legyező tovább szaladnak. Alig néhány kilométerrel arrább, Csernyő határában van egy pont, ahol három baráti ország: Magyarország, a Szovjetunió és hazánk határvonalai találkoznak. És ez az a pont — különösen Csop felé, a Szovjetunióba futó sínpárak révén —, amely különleges jelentőséget kölcsönöz ennek a városkának. Az állomásépületben, akárcsak egyebütt, élénk sürgés-forgás. Bár hadd tegyem hozzá: itt nem is az utasok, inkább a kék egyenruhás vasutasok és munkaruhás férfiak sokasága nyüzsög. Sodródom hát én is ebben a tarka kavarodásban, mígnem megszólít egy ismeretlen hang: — Járt már Tiszacsernyön? — kérdezi az illető, aztán hozzáteszi: — Ez a mi szárazföldi kikötőnk. Egyszerű vasutasember mondja ezt, hangjában csöppet sem titkolt önérzettel. Körbepillantok, a suhanckori kalandvágyak emléke sejlik föl bennem — és kissé kiábrándultán állapítom meg, hogy nincs itt sehol semmiféle kikötő; csak egy átrakóállomást látok. Csak?! Száz és száz, ezer meg ezer teherkocsi áll a sínpárakon, mellettük átrakórampák, daruk, futószalagok. Több mint harmincöt éve már, hogy műszakról műszakra, a Szovjetunióból a széles nyomtávú vasúton érkezett áruk hatalmas mennyiségét „csomagolják" át itt a csehszlovák teherkocsikba; hogy vasérc és gyapot, deszka és épületfa, gép és gépkocsi, gabona és egyéb élelmiszer áramlik ezeken a sín-ereken hazánk iparának s a hétköznapi élet vérkeringésébe. Tiszacsernyö, ez a találóan szárazföldi kikötőnek nevezett átrakóáliomás így valóban az ország ütőere! Azt ellenben még a beavatottabbak közül is kevesebben sejtik, hogy kereken nyolcmillió európai nyomtávú vasúti kocsira lenne szükség, ha egyszerre akarnánk bevagonírozni azt a tekintélyes árumennyiséget, ami 1947 óta (amikor alig néhány sínpár és három-négy „mindenes" vasutashelyiségnek megfelelő barakk volt csupán itt, a környező mocsarakban pedig nyaranta még a vadkacsa fürdött!) Tiszacsernyön át érkezett hazánkba. Mert bizony több mint 250 millió tonna vasércet, 12
