A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-05 / 41. szám
PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) 1 1 _ Tudjuk, hogy képtelenek vagyunk őszintén beszélgetni anélkül, hogy ne könnyítenénk a dolgokon, a szalon sarkában a plüssfotelokban kínosan érezzük magunkat, közönyösek vagyunk és kölcsönösen irigykedünk egymásra. Fecsegünk. Mi lenne, ha ... A halál egybegyűjti, kollektivizálja a hátramaradottakat. Most van ok az ivásra, de az alkohol nem ízlik, nem derít jobb kedvre, sőt egyre tompítja az agyat, képtelenek vagyunk bármi lényegeset mondani vagy valamiről megbizonyosodni. Egyetlen vágyam van: elmenni innen. Kortyolgatok a pohárból, hallgatok és arra a napra gondolok, amikor Hrabé Cesare Paveseről beszélt. Bráníkban kaptattunk felfelé a Zemankadombra, oktalanul rövidítjük az utat a kerteken át, térdig süppedünk a frissen hullott puha hóba. Késő éjszaka van. Szemben a barrandovi villák és a kávéház fényei villognak. A tizenhét éves Zalman ma nálam alszik. Egyébként a kollégiumban lakik, és csak a festészetnek él. Vasek mutatta be nemrég, nagyon megtetszett neki a fiú. — Miért ? — kérdeztem. — Mert állandóan baj van vele, és rendkívüli tehetség. Szinte még gyerek, cingár termetű, szülők nélkül nőtt fel, nevelőszülők adták kézről kézre. Széles mosollyal rontott be a gyászos találkozóra. Nagyon sokat dohányzik, nem ebédel, nem vacsorázik, csak tízóraizik: kiflit és sört. Kihasználta az alkalmat, az ismeretségünkre hivatkozott és megkért, hogy fogadjam be egy éjszakára. Egyetlen rajzot sem mutatott. Bizalmas hangon beszélt az ismert festőkről. Idiótákról, Medekről, Musilról és a többiekröl. Azt mondta, mindegyiket Vaáek mutatta be neki, és most velük jár inni, egy csoport festővel naphosszat a Könyvtárhoz címzett vendéglőben üldögélnek. Úgy tetszett, nem nagyon fogta még fel a tragédia súlyát. Csupán gyermekien rácsodálkozott, ugyancsak berúgott, hála a gazdag tornak. Bizonytalan lábbal gázol a hóban, John Lennon dalának refrénjét énekli, a Yesterday-t, újra meg újra jókedvűen elismétli ugyanazt a mondatot: — Václav jól átvert minket. De, hogy ennyi adósságot hagyott, minden részvétem az övé. — Yesterday... yesterday ... (március 7. vasárnap) Tíz órakor ébredtünk fel a jéghideg szobában. Némán fekszünk, leheletünk fehér páraként száll a levegőben. Nem voltam olyan nagylelkű, hogy átengedjem neki az ágyam, ruhástul aludt a kipárnázott nyugágyban, az első köztársaságból való teveszőr pokróc alatt. (A pokróc azon kevés tárgyak egyike, ami az apám után maradt, ezzel takarta be a térdét, amikor a Skoda cég új autóit mutatta be, ezekben utazott a malmokba, vidéki orvosokhoz, hentesekhez, kereskedőkhöz, Dél-Csehország üzletembereihez, hogy nézzék meg közelebbről a kocsit, üljenek a volán mögé és végül vásárolják meg. Skoda Popular, Skoda Rapid, vagy ajánlhatok esetleg fehér Roodster sportkocsit az úrnak és az úrnőnek? Bizalmasan odahajolt a kereskedőhöz. — Kitűnő a szeretők kocsikáztatására, egy nő se tud neki ellenállni, ugyanis csak kétszemélyes.) A villamos a városközpontba visz, rövid búcsút veszek Zalmantól. Megkérdezi, néhány napig nem lakhatna-e nálam. — Egy sorozatot rajzolok a Materidouéka című gyermeklapnak, és nincs hol hozzáülnöm. Három zavartalan napra lenne szükségem. Már csak az utolsó simítások hiányoznak. Új ötleteim is vannak! — Ne félj, befejezed nálam! Este, ha nem lennék otthon, csengess be a háziasszonyhoz. Holnapra csináltatok egy másik kulcsot. De cserébe Kumpáné asszonynak fát vágsz, mert két hete ezzel nyaggat. Boldogan beleegyezett. Széles mosollyal jutalmazott nagylelkűségemért, és tánclépésben indult valamelyik önkiszolgáló felé, hogy megigyon egy sört, és kiflivel lenyomtassa. A húszas villamos a Nemzeti Múzeumhoz vitt. A pantheon lépcsőin megyek felfelé. Hogy a vasárnapi ebédet lejárják, fiukat vezető apukák jönnek megnézni a bálnát, hogy valami emlékezetes dologgal teljen a vasárnapi délután, a gyerek fejében fotografikusan rögződik, és pár év múlva kihull majd a kép. Apuka egyszer egy délután elvitt a múzeumba. Láttam ott a ... Jaj, istenkém, mit is láttam?! Én Hrabé szép fejét látom, amikor a huszonnégy ezer éves koponyára tekintek, amelyet Csehországban pleisztocén homokban találtak egész csontvázzal együtt. Hol voltunk, hol leszünk, száguld az idő az üvegszekrényekkel zsúfolt termekben, évezredek telnek el, amig bealkonyul, és a Hradzsinon kígyóinak az első fények, innen az ablakból épp odalátni. Körülöttem megkövesedett csontok, ez az állat hétszázezer évvel ezelőtt szaladgált a földön, belépek a másik terembe, halott barátom, légy nyugodt, ahogy nyugodt vagyok most én, a következő teremben egymillió éves állatcsontok vannak. Egymillió éve léteznek, látom és láthattam volna egy millió évvel ezelőtt is, ha éltem volna, éltem volna, éltem volna... Ezt a csontot fegyverként is használhatta az ember, hiszen akkor már a földön élt, élt, élt, ahogy te is éltél, barátom, egy ember, akinek szíve és tüdeje volt, egy hús-vér ember, akinek nem dobog többé a szíve. Egy további teremben találom magam, az emelet a város háztetői felett van, Hrabé padlásszobájával egy szinten, csak épp nem a Neruda utcában. Furcsa halak lenyomatait, lepkék megkövesedett szárnyait csodálom, gyönyörű, színes lepkéket és fákat, fákat, a lepkék szálltak, a halak úsztak a tengerben, és rátelepedtek a virágokra, a fák susogtak a tengerben, és a lepkék a sugárzó mélységből a fák fölé emelkedtek, a halak fölé, aztán minden visszájára fordult, megváltozott, a hal kővé változott, a lepke szárnya is megkövesedett, a fák susogtak és nem szálltak többé, de mielőtt ez bekövetkezett volna, a fa susogott, a hal úszott, a lepke szárnyalt, azóta, drága barátom, aki miatt éjjel sírva ébredtem fel, csupán huszonötmillió év tett el, csak huszonötmillió év... Minden élet megszűnik egyszer, az enyém is, a gépek megrozsdásodnak, szétesnek az autók, a folyók iránya megváltozik, nem folynak tovább, a tenger elszáll, kiszárad, túlárad, a házak ablakán átfúj a szél, romba dőlnek az épületek, a városok eltűnnek a föld színéről, minden megszűnik, porrá lesz a római birodalom, s minden viráguralom, az istenek, akik a világ folyását irányították, feledésbe merülnek, és valami új alakul ki helyettük. Ami növekedik, az véget is ér, csak egyetlen dolog nem ér véget, az idő soha meg nem áll. Mozgás és idő. Mozgás. Gyönyörű és kegyetlen mozgás. A magzat az anyaméh rózsaszín boltozata alatt mozog, a cínkoporsóban a test szétbomlik, a hamu összekeveredik az agyaggal, a nők elporladt szeme tápanyagaként szívódik fel a virágok gyökereibe. Az őserdő megrázkódik, hangok és szagok szállnak, a vándorló sivatagban homokszemek csúsznak előre, és galaxiák száguldanak a világűrben, miközben a lányok arcbőrének sejtjei minden másodpercben elhalnak és újra nőnek. Az idő végtelen, és a föld tovább forog a forró homokban nyugvó huszonnégyezer éves ismeretlen koponyával, valamilyen lepke megkövesedett, huszonötmillió éves szárnyával. És többmillió éves a rövid kis költemény a szerelemről és a halálról. A naplómat — sóhajomat az életszereteted és vidámságod témájára —, drága, bolondos és részeges barátom, már nem olvasom el neked, nézd csak, lovak maradványát látom az ablak alatt. A Nemzeti Múzeum rámpájára letelepszik az alkony, ősrégi alkony, melyben akaratlanul elszenderült az a pillangó, amelynek a szárnyát láttam. Visszatért a március, és egyszerre viszszatér az alkony, már sötétedik, lassan, végtelenül távoli múltból, mért nem láthattuk együtt a halak lenyomatát? (március 10. szerda) Bemegyek a postára, jó húsban levő, hatalmas répára emlékeztető lány méri a csomagot, innen küldte a levelet Hrabé. A lehajtható pulton írhatta, nézte a lányt, és azt gondolta, hogy olyan, akár egy répa. A temetői útra árnyékot vetnek a terebélyes hársak, nyáron ezek védik a naptól a templom falát, az utat befújta a hó, úgy tűnik, nem olvad, elillan a bátorságom, megdermedek a félelemtől, úgy érzem, mintha ólomlábakon járnék, ahogy lépésröl-lépésre közeledek a temetőhöz. A halottak felett halkan bólogatnak a hársak. juharfák, égerek, bükkök és egy-két odatévedt nyírfa, hátul, egészen közel a sírokhoz vasúti töltés húzódik, melyen egyvágányú sínpár fut. Csikorogva nyílott ki a nagy vaskapu, középen a homokkal leszórt sétányon ott állt a ravatal, amelyre a koporsót helyezik, ha majd délután megjön a halottaskocsi. A sírokat hó fedi, de a fekete márványon délutánra elolvad a vékony fehér takaró, és a víz cikkcakkban folyik le róla, beszivárog a föld melyébe. Érzem az agyag szagát. Előremegyek, körülnézek. A temető sarkában a fal mellett frissen ásott sírt pillantok meg. Takaros, téglalap alakú. Egy méter nyolcvan centi mély. A kidobált föld a szomszédos síron szikkad. Az ujjaim között szétmorzsolódik, apró fehér gyökérfonalakat tartalmaz. Ez 14
