A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-10-05 / 41. szám
hát a régi halottak elesége. Lent, az árnyékban valami fehérük. A sír fenekén egy cédula hever. Körülnézek, hogy nem lát-e meg valaki, és beugróm a kiásott sírba. Egy számla fekszik ott az egyik prágai borozóból. A főúr két tételt számolt rajta össze: 16 koronát meg 16,20-at. Valaki ma dobta be a sírba a cédulát (mert a papír még teljesen száraz volt), így akart elbúcsúzni Václavtól. Ki az, aki egy közös este apró emlékével jött búcsút venni? A férfiak még a legsorsdöntöbb találkozásokról sem rakják el a számlát. Alighanem egy női táskában lapult, egy nő dobhatta a sírba? Vaéek utolsó szerelme? Mit tudok róla? Semmit. Gyöngédséget éreztem az ismeretlen valaki iránt. Lehet, hogy körbejárta a falut, megnézte a szülőházat, és őt is ugyanaz az érthetetlen fájdalom vezeti. Ahogy térdelve a kezemben tartottam a papírszeletet Hrabé sírjának fenekén, amely még két óráig üres lesz, s míg magasan fölöttem a márciusi nap arany fénnyel ragyogta be a barkás ágakat, eszembe ötlött, vajon a barátság ereje most kényszeríthetne-e, hogy helyet cseréljünk Václawat. Hideg futott végig a hátamon. Egy tavaszi estén az előadás után helyet cseréltem veled a ruhatár előtti sorban, hogy megszólíthassam Klárát. Miért nem cserélek helyet most is? És mégis itt, ahol most az én fejem van, az övé rothad el. Itt lesz a keze, mellyel a poharat fogta, a mindig lerágott körmü ujjai. Látogatóban vagyok nála, új szobát kapott, kicsit szűk, nyirkos az agyag teli van gilisztával. Hamarabb jöttem ide, mint ő. Akárcsak a Slávia kávéházba, ahol én foglaltam neki a helyet, amíg megjött, idegesen kopogtam az asztal márványlapján. Miért vagyok én a világon, a fák alatt, a lányok karjában, s miért van itt ő, mit vétett? Talán rosszabb verseket irt, mint én? Kicsit ki kellene díszítenem a sírhelyét. írjak az agyagfalra valami üzenetet? Istenem, milyen kevés kell ahhoz, hogy szerepet cseréljünk, ha minden jól megy, én még fél évszázadig járom a világot, te pedig itt maradsz, ahol most az én lábam, szívem, tüdőm van, ezen a helyen, nem mozdulsz innen. Nekem elég, ha kiugrók a sírból, és szabadon sétálhatok a tavaszi határban, vár a meleg ágy, egy nö karja, a jövendő ölelése, vár Párizs, ahová együtt készültünk, de te már sose látod meg, engem várnak a világ legszebb városai, te azonban itt ragadsz az alig egy négyzetméteres szűk helyiségben, süketen, vakon, némán, és mégis sokáig megmarad hatalmas, boltozatos koponyád, volna erőm helyet cserélni veled? Messziről érc csengése hangzott fel. (Kinyitják a kaput, erre jönnek, rám hányják a földet, nem tudom nekik megmagyarázni, hogy nem én vagyok a halott, rám szórják ezt a rengeteg földet, mit törődnek ők vele, hogy ki van a sír fenekén, rám szórják, megfulladok, elájulok a félelemtől. A zaj erősödött és egyre közeledett, kétségbeesetten kapaszkodtam kifelé barátom sírjából, a félelemtől megmerevedtek a tagjaim, kezem alatt szétmorzsolódott az agyag, cipőm talpa csúszott a ráragadt sártól, aztán erőm végső megfeszítésével nekilendülve négykézlábra estem a nyitott sír mellé.) A vasúti töltésen hangosan zakatolva piros motoros vonat közeledett Zdive irányából. A mozdony három kocsit húzott maga után. Az ablaküvegre arcok tapadtak. Temetésre jöttek a gyászoló rokonok. A vonat olyan közel halad el a temető sarka mellett, hogy az ablakból el lehet olvasni a sírkövekre irt neveket. Egy vastag törzsű hársfa mögé húzódtam. Úgy tetszett, hogy az ablakban prágaiakra ismertem. {Folytatjuk) PAVEL BUNCÁK Szavaim Fájdalomból kifaragott, esőtől megáztatott, naptól kifehérített, széltől kiszárított, évektől megritkított, madarakkal elrepült, szavaim, szavaim. Melyik szigetre hullottatok, diócskák, virágokból kihántott apró magok, madárcsőrben útrakelve, sziklákon megpihenve, soha föl nem melegedve, szavaim, szavaim. Vágyaktól csak egyre hajtva, eső elől betakarva, eresz alá, a ház elé visszatértek, harangszóra, tavaszi napfordulóra, s feléledtek újra, újra, szavaim, szavaim. Fordította: OZSVALD ÁRPÁD D. MIHÁLKOVÁ ILLUSZTRÁCIÓJA TÖRÖK ELEMÉR Emlékek sodrában Nézlek az emlékek rácsain át ahogy jössz és átsuhansz a bokrok zöld fodrai közt, s mosolyoddal megkoszorúzod homlokomat Nyár volt, hallgattak a lombok, margaréták habzó tengerében álltunk, szép és tiszta voltál, mint a reggeli harmat. Emlékszel, a szél meglebbentette meggypiros szoknyád, s te kis/ányosan felkacagtál. Itt állunk újra, sárgák a lombok, ősz van, köd lepi a mezők tengerét. Hova lett az a rózsaillatú-nyár, szebb annál tudom, * nem jön sohase már. Hányszor idéztem azóta, s láttalak könnyű léptekkel ellibegni tekintetem előtt mosolyodban álmaink fehér szirmaival. BARAK LÁSZLÓ Megrögzött magány Talán, ha láthatnám őket, ahogy vetkőztetik vigyázva, szelíd szeretettel a csöndet, talán, ha láthatnám ahogy épp megtalálják féltett játékaikat: egy boldogan zöldellő szempárt, a puha érintéseket, két nagyvidáman csivitelő madárcsőrt, a cseresznyéskert illatát... Talán ha láthatnám őket, talán, ha láthatnám leendő halottaimat. 15
