A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-13 / 29. szám
Hallottuk' olvastuk' láttak Lapunk 24. számában közöltük ezt a képet, illetve ennek elferdített változatát. A kép az illésházi ferde tornyot ábrázolja, amely arányait tekintve ferdébb a pisainál. Igen ám, de a hosszú út során, míg a fotóstól az Önök szeme elé került, a torony megúnta ferdeségét és „kiegyenesedett", ellenben az út és a villanypóznák elferdültek. íme, ugyanaz a felvétel, eredeti szögben. Keszeli Ferenc készítette. — Nem félünk a bikától — mondhatta a fotoriporter, aki a hosszú nevű San Sebastian de los Reyes spanyol városkában bátran a felbőszített bika elé ugrott, és ezt a remek felvételt készítette. Bátorsága mintha magát a bikát is meglepte volna. KÖNYV Példamutató vállalkozás A Szlovákia északkeleti szegletében élő ukrán nemzetiség néprajzi kutatására elsősorban a svidniki székhelyű Ukrán Kultúra Múzeuma hivatott. Ezen intézmény rendes munkatervének keretében 1967—1979 között egy nagyszabású kutatási program végrehajtására került sor. E munka egyik kézzel fogható eredménye, Miroslav Sopoliga: A kelet-szlovákiai ukránok népi építményei c. vaskos, ukrán nyelvű kötete a közelmúltban jelent meg a Szlovák Pedagógiai könyvkiadó eperjesi ukrán irodalmi részlege gondozásában (Bratislava—PreSov 1983). A szerző, aki több mint 300 település hagyományos népi építkezését vizsgálta meg, munkáját öt nagyobb egységbe tagolta: 1. A ház és környezete, 2. A lakóház építési technikája, 3. A lakóház alaprajzi fejlődése, 4. Lakásbelső és életmód. 5. A lakóház fejlődésének fö irányai 1945 után. A könyvben azonban nemcsak az összegyűjtött anyag egyszerű, csoportosított közlését találja az érdeklődő, hanem annak morfológiai elemzését, valamint azoknak a természetföldrajzi, gazdasági és kulturális tényezőknek, interetnikus kapcsolatoknak a vizsgálatát is, amelyek az ukrán lakóház 20. századi fejlődésére hatással voltak. A számtalan fekete-fehér és színes fényképpel, áttekinthető, elemző rajzokkal illusztrált kötet szlovák, orosz, német, angol nyelvű összefoglaló, bő irodalomjegyzék, név- és földrajzi mutató tájszójegyzék, valamint kilenc térképmelléklet egészíti ki. Liszka József Marie Majerová: Sziréna A Madách Könyv- és Lapkiadó A Cseh Irodalom könyvtára sorozatának második köteteként jelentette meg Marie Majerová: Sziréna című regényét. A könyvet avatott tollal Rácz Olivér fordította, az előszót Zalabai Zsigmond írta. A Sziréna Marie Majerová legkiemelkedőbb regénye, mondhatnánk azt is, életének mesterműve. Joggal állítja róla a cseh irodalomtörténet, hogy Majerovának ez a könyve a cseh szocialista realizmus maradandó értéke. Marie Majerová (eredeti nevén Bartosová) a legszegényebb néprétegekből küzdötte föl magát, s autodidaktaként sajátította el a legfontosabb ismereteket. Az az asszony, aki egykor cselédlány volt Budapesten csodált írónővé lett. Párizsban járt egyetemre, és kiapadhatatlan kíváncsisággal beutazta a világot. Neki nem kellett fölismernie hová tartozik, öntudatos forradalmárként nőtt bele a munkásmozgalomba. Cikkei, elbeszélései, regényei a szociális kérdések iránt érzékeny írónak mutatják, rendületlenül vívta küzdelmét az osztrák és cseh burzsoáziával. A Sziréna és folytatása, a Bányászballada a cseh munkásosztály kialakulásának krónikája, nemzedékregény, amelyben Marie Majerová a Kladno környéki iparvidék dolgozóinak sorsát és öntudatra ébredését mutatja be Jozef Hudec és leszármazottainak viszontagságos életén át. A könyv főhőseinek életét közben annyi nagy és érdekes esemény keresztezi, annyi megrázkódtatás éri, hogy az olvasó szinte maga is érezni véli a történelem forgószelének tombolását. Marie Majerová életének nagy részét Kladnóban, ebben a jelentős Közép-Csehországi ipari centrumban töltötte. Jól ismerte tehát a munkásság életét, gondolkodását, törekvését. Ezek az ismeretek segítették öt a hiteles, hús-vér emberalakok formálásában, árnyalt lélektani ábrázolásában. Majerová nem idealizált, könyvének hősei esendő emberi alakjukban jelennek meg előttünk; de erőteljes vonásokkal, hitelesen és realisztikusan megrajzolva. Az írónő többek között igy vallott munkásságáról: „Az én prózámban az én vérem szólal meg, a proletár származásomé, és az életemé, melyet a munka tett teljessé, népem szeretete, népemé, amely dolgozik és gyűlöli a másokon élősködőket. És ha írásaimban valamiért harcolok — és minden alkotás harc —, akkor a forradalomért harcolok, mert benne látom az új élet szociális elrendezésének egyetlen lehetőségét és egy új kultúra, egy új művészet alapjait.. A kommunista írónő úgy is élt, ahogy megszabta életének kereteit — mindig a néppel, a nép boldogulásáért. Az ötvenes években a prágai írókongresszuson még láthattam törékeny, szép alakját s a szeméből áradó szelíd derűt, amely bearanyozta környezetét.-dénes-HANGLEMEZ Pavarotti-album Luciano Pavarotti, a világhírű olasz tenorista talán az első a huszadik századi operaénekesek között, akit a szó teljes értelmében sztárnak nevezhetünk, aki minden fellépésével lázba hozza a közönséget. Hogy mivel? Nos, az emberek szeretik ugyan a bel canto hangokat, az énekest, aki kivágja a magas cé-t, de valami többet is várnak tőle: drámai kifejező erőt, formaérzéket s nem utolsósorban vonzó egyéniséget. Pavarottiban mindez szerencsésen párosul. Ha a vizuális hatás el is marad, meghallgatva Pavarotti két lemezből álló albumát, melyet a Supraphon nemrég jelentetett meg Decca licenc alapján, kiérezzük hangjának drámai kifejező készségét. Technikája a tökéletes bel canto-n alapszik. Nem fokozza mesterségesen hangterjedelmét, meghagyja a maga természetes erejét és ezért sokkal intenzívebb a hatása, mint más, esetleg súlyosabb orgánumnak. Különösen falzettjei bravúrosak, ám tenorjának férfias jellege megmarad a hang legfelső regiszterében, is. Az album rendkívül gazdag válogatása végig követi Pavarotti egész eddigi pályáját. Kezdve az eleinte énekelt lírai szerepektől a későbbi drámai színezetű höstenor szerepekig. Természetesen megtaláljuk azt az áriát, mellyel a huszonhat éves Pavarotti Reggio Emiliá-ban először nyerte meg a közönséget: Puccini Bohéméletjének Rodolphe szerepében. Három évvel később ugyanebben a szerepben a milánói Scala híres Karajan-Visconti-féle inszcenációjában már világszerte ismerik a nevét. Aztán Verdi... a herceg két áriája a Rigoletto-ból, kettős Joan Sutherland-del a Trubadúrból, Radames az Aidában. A pompás Bellini és Donizetti áriák — a Puritánok-ból vagy Nemorino dala a Szerelmi bájitalban. Aztán a verista operairodalom gyöngyszeme: Canio a Bajazzókban. Bár az olasz operákban a legotthonosabb Pavarotti, megtaláljuk az albumban Strauss Rózsalovagjának, Bizet Carmenjának, Goundod Faust-jának egy-egy részletét. Pavarotti sokoldalú énekes, ezt igazolják a részletek Franck Psalmus Angelicusából, vagy Verdi Rekviemjéből. S mint vérbeli olasznak, neki is közel áll szívéhez a dal: de Curtis Sorrentói emléke vagy a híres Funiculi, funicula, melyet Duza 1880-ban komponált a Vezúv csúcsára vezető kötélpálya megnyitása alkalmából. A technikai kivitelezés teljes összhangban van az énekes és az őt kísérő nagyszerű zenekarok művészi produkciójával. (delmár) SZÍNHÁZ Jevgenyij Anyegin (A leningrádi Kirov Színház operatársulatának vendégjátéka) A leningrádi Kirov Színház operatársulatának tagjai május 17-én és 18-án vendégszerepeitek Bratislavában, mindkét alkalommal Csajkovszkij operáját, a Puskin műve alapján irt Jevgenyij Anyegint adták elő. A szereposztásról nem mondhatunk mást, mint hogy valóban parádés volt, s az OSZSZSZK és a Szovjetunió nemzeti művészei (L. Sevcsenko, L Filatova, Sz. Lejferkusz, J. Maruszin, N. Ohotnyikov stb.) minden bizonnyal maradandó esztétikai élménnyel ajándékozták meg közönségünket. Felejthetetlenek a díszletek, a rendező-karmester Tyemirkanov (a Szovjetunió nemzeti művésze) vezényelte zenekar teljesítménye, s nem utolsósorban a koreográfia is, bár ezen mindenki észrevehette, hogy a bratislavainál jóval nagyobb színpadra készült. A díszletekről — úgy érzem — külön kell szólnunk, mert a hatásuk egy kissé elgondolkodtató: korszerű technikával alkotott, s mégis hagyományos, realista díszletekről van szó, amelyek önmagukban — önálló képzőművészeti alkotásként — is megállnak, ugyanakkor híven szolgálják az előadást, légkört teremtenek, elénk idézik a cselekmény konkrét terét, sőt idejét is. A manapság modernnek mondott jelzésszerű díszletekkel ilyen hatást lehetetlen elérni. S még egy felfigyeltetö valóság: az operában megjelenő fiatalok (Tatjana, Lenszkij, Anyegin) szerepét fiatal énekesek (L. Sevcsenko, J. Maruszin, Sz. Lejferkusz), az idősebb figurák szerepét pedig idősebb előadóművészek alakították: a Kirov Színház vezetői tehát bíznak a fiatalokban, s nagyon jól tudják, hogy mondjuk egy ötvenéves Tatjána nem csupán kiábrándító és illúzióromboló, hanem nevetséges jelenség is a színpadon. Hazai rendezőink ezt a tényt még elég gyakran figyelmen kívül hagyják. Pedig tehetséges fiatalok kétségtelenül nálunk is vannak, s — ahogy azt a leningrádi Kirov Színház operatársulatának bratislavai sikere bizonyítja — a realizmus az operák színpadra állításában is termékeny alkotómódszer. Varga Erzsébet 9
