A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-13 / 29. szám
VÉCSEY ZOLTÁN (1892-1984) A Budapesten 1984 áprilisában elhúnyt Vécsey Zoltán neves földrajzi szakíró volt és a tudományos ismeretterjesztés lelkes művelője. Odaát kevesen tudták róla, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomhoz is köze van, pedig 1918-tól 1933-ig közöttünk élt, íróként, újságíróként működött, és könyvei jelentek meg. Vécsey az erdélyi Fogarason 1892 márc. 1 -én született. A gimnáziumi tanulmányok elvégzése után teológiát és bölcsészetet tanult, az utóbbiból doktorált is. Az 1918-ban még premontrei szerzetes volt és a kassai főgimnáziumban tanított. Egy év múlva a szerzetesrendből kilépett, s nem sokkal később a tanári pályát is az újságírással cserélte fel. A Kassai Naplóban és a Prágai Magyar Hírlapban dolgozott és fő reszortja a tudományos ismeretterjesztés volt. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy első ismeretterjesztő könyve (Világok keletkezése) még 1921-ben jelent meg a Kassai Munkás Munkáskönyvtár c. könyvsorozatában. A Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet 1928-ban Az új Európa címmel adott ki tőle geopolitikai jellegű könyvet. A szépirodalmi tevékenységgel is megpróbálkozott, drámákat és regényeket írt. Három drámája (Új élet Bestia, Szent titok) hivatásos színjátszásunk első produkciói közé tartozott, a bemutatásukra Kassán 1919 és 1923 között került sor. Regényei közül néhány könyvalakban is megjelent (János pap, 1925; A síró város, 1931 stb.). Vécsey 1933 után Budapesten élt, középiskolában, majd pedagógiai főiskolán tanított, s néhány évig a Tankönyvkiadó szerkesztője volt. Szakirodalmi tevékenysége nagy arányokban bontakozott ki. Az Élet és Tudományban és a Természettudományi Közlönyben ötszáznál több cikke s tanulmánya jelent meg, s könyvei közül néhány hatalmas népszerűségre tett szert: a Föld országaid hétszer adták ki, s az ugyancsak több kiadást elért Dél-Amerika félmillió példányban jutott az olvasók kezébe. A pátriárkái korban elhunyt Vécsey Zoltán magyarországi eredményeinek, sikereinek mi is őszintén örültünk és előző csehszlovákiai irodalmi munkássága alapján az emlékét mi is őrizni fogjuk. TURCZEL LAJOS ÉVADZÁRÓ BEMUTATÓ A MATESZ KASSAI (KOSICE) THÁUA SZÍNPADÁN MIT BÍR A MESEJÁTÉK? Mindannyian, akik kritikusokként, népművelőkként, a Magyar Területi Színház belső gondjait ismerő szakemberekként, esetleg „csupán" rendszeres színházlátogatókként esztendők óta együtt élünk hazai magyar játékszínünk két társulatának örömeivel s gondjaival, mi mindannyian számtalanszor leírtuk és elmondtuk már — ki-ki méltatlankodva avagy sopánkodva —, hogy gyermekszínházi törekvéseink nem tudnak kellő erőre kapni; hogy a csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszás valahogy nem tud igazán őszinte és bensőséges, hosszabb távon is színházpártoló nézőket garantáló kapcsolatot teremteni a dél- és délkelet-szlovákiai tájak gyerekközönségével. Mind Kassán, mind Komáromban (Komárno) évadonként általában történik ugyan egy-két ilyen próbálkozás, ám a gyermekeknek szánt bemutatók után többnyire főhet a kritikus feje, hiszen erényeket és hibákat, szempontokat és értékrendszert, gyermekszínházi törekvéseket és nagyszínházi beidegződéseket, illetve a szándék és a megvalósulás mikéntjének jó és rossz tapasztalatait kell rangsorolnia. Bizonyos töprengés után aztán kiderül, hogy önmagában mindenképpen méltányolandó a MATESZ azon igyekezete, hogy a jövő nézőit gyűjtve foglalkozni próbál a színház varázsa iránt fogékony gyerekeinkkel, akik életkori és pszichológiai sajátosságaiknak megfelelően, a felnőtt közönségnél sokkal spontánabbá és érzékenyebben képesek átélni a színen megelevenedő történet cselekményét s tanulságát. Feltéve, ha a színházban töltött idő élményt jelent számukra és a figurák révén megelevenedő meseszövésnek ive, a darab tempójának s dinamikájának megfelelő sodrása van. A gyermekeknek szánt színjátszás titka ugyanis nem holmiféle mesterkélt meseelméletekben vagy elhamarkodott alkotói ötletek megvalósításában nyilvánul meg, hanem abban, hogy aki gyermekszínházi produkció bemutatására vállalkozik, annak hibátlan kvalitásérzékkel fémjelzett előadást kell teremtenie. Ehhez a legteljesebb mértékben ki kell használnia a gyerek fantáziáját, tudatosítania kell, hogy a játék nemcsak a színpadon folyik, hanem a nézőtéren szorongó gyerekek képzeletében is. Az efféle produkciók szarvashibájául róható fel ezért: 1) ha a gyerek kívül marad a látottakon s jobbára közömbös marad számára a történet, mert „nem ismerhet magára", a világára; 2) ha a gyerek természetes igazságérzete és ítélőképessége helyett, az erőltetett didakszis vagy a gyerekeknek szánt színjátszás rossz manirjai (például a szájbarágós artikuláció, az indokolatlanul felfokozott gesztikulálás) kerülnek előtérbe; 3) ha a mesejáték szerzőileg vagy rendezöileg kimódolt, bevált színpadi klisékre építő, a felnőttek eszmevilágát követő, stílusában pedig amolyan vegyesfelvágottnak tűnő előadássá sikeredik. Csalódással elegy sajnálattal vethetem papírra, hogy a fenti bakugrások szinte sorfa ott tapasztalhatók a Thália Színpad évadzáró bemutatójának szánt előadásban. A csodatevő Borbála-ág — ez a nem éppen találékony magyar címe a cseh színpadi. szerzők középnemzedékéhez tartozó Jan Ji/ek (aki „civil" foglalkozását tekintve színész, a prágai Wolker Színház tagja) Kassán látott darabjának, amely a szerző szándéka szerint a cseh mesevilág jellegzetes motívumaira épülve és az emberélet fordulóit összefoglaló keretben, a Roszszat legyőző Jó győzelmének példázatát tárja a néző elé. Horváth Lajos, az előadás fiatal rendezője a történet vázát meghagyta ugyan, de az évszakok váltakozásaihoz fűződő és a cselekményt kiegészítő cseh folklóranyag javarészét a magyar nyelvterület népdalaival, táncaival és népszokásaival cserélte fel. Ez az ötlet önmagában nem elvetendő, elvégre a tél küszöbén cseresznyeágat tömi s azt vízbe dugva kíváncsian várni: vajon karácsonyra kivirágzik-e? — ez a magyar etnikumban is ismerős népszokás. Ez a gondolati és tartalmi párhuzam feljogosíthatja a rendezőt arra, hogy saját népi hagyományaink nyelvére fordítsa az előadást. De az viszont már egyértelműen hibaként róható fel neki, hogy miközben a műsorfüzetben afölött dohog, miszerint manapság egyre ritkábban találkozni a stilustiszta népművészettel, addig bizony ö is alaposan megkeveri egyes tájak, korok és népek szokáshagyományait, viseleti tradícióit. Az előadás így elveszíti jellegzetesen cseh ízeit és sajátos formanyelvét, ugyanakkor azonban nem eléggé következetes a magyar szokáshagyományok felmutatásában sem! Ebben a tartalmi stíluskavarodásban az általa rendezett előadás ráadásul kevés igazi, a gyermek figyelmét tartósan lekötő elemet tartalmaz, úgyhogy nem teremt hidat mese és valóság között; sok benne a mindenfajta üresjárat s a színpadiig hamis felhang. Sajnos, nemcsak jelképesen, hanem fizikailag is: a tíz tagú színészgárda (Várady Béla. Udvardy Anna, Pólós Árpád, Kövesdi Szabó Mari, Gombos Ilona, László Géza, Érsek György, Molnár László, Danyi Irén, Bocsárszky Attila) pontatlanul, erőlködve, nemegyszer fülbántóan falsul énekel... Ha mindehhez hozzászámítjuk a rendezői elképzeléshez igazodó kosztümök keveredését, hogy a cseh népviseletet idéző ruhákban járják a mi szívünket megdobogtató ingyom-bingyomot, akkor azt hiszem nem kell további érvekkel indokolnom: miért sikeredett rosszra ez az előadás. Mert való igaz, hogy a mesékben az égvilágon minden lehetséges; de a színpad törvényeihez igazodó mesejátékokban már nem! Nem, mert a mesejáték nevelési eszköz a művészet segítségével. Gorkij mondta annak idején, hogy a gyerekeknek ugyanúgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak jobban. Sztanyiszlavszkij ezt a mondást átalakította a színházra, Oleg Tabakov pedig azt vallotta, hogy jobbat és becsületesebbet kell alkotni a gyerekközönségnek. Ha ugyanis a gyermekszínházból hiányzik a stílus és a művészet tisztasága, akkor nevelési eszköznek is rossz. MIKLÓSI PÉTER Bodnár Gábor felvétele 10
