A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-28 / 40. szám
(Török Elemér: Jegenyék) „Van ebben a költészetben valami elemi természetesség és felszabaduitság, bár a költő szorongása és szkepticizmusa is ott bujkál a képekben és metaforákban. A legjobb Török-versekben a természet él és lélegzik, a szép és friss természeti képek szinte beivódnak a költő bátorhangú, szenvedélyes politikai verseinek szövetébe is. A kötet súlyos társadalmi mondanivalót hordozó versei szerzőjük igazságszeretetéröl, mély társadalmi felelősségtudatáról és humanizmusáról vallanak" — irta 1968-ban megjelent Fényért perelek című első önálló kötetéről a könyv szerkesztője. Megemlíthetjük, hogy az első önálló kötetre tizennégy évig készült a költő, hiszen Ozsvald Árpáddal és Veres Jánossal a Három fiatal költő című verseskötetben még 1954-ben bemutatkozott. A Fényért perelek megjelenése óta pedig tizenhat esztendő telt el és a költő három verseskönyvvel ajándékozta meg olvasóit. Török Elemér tehát nem tartozik a bőven termő költők sorába, sőt, mintha az elmúlt években ellankadt volna költői kedve. Új kötete, a ránézvést is csinos Jegenyék az öregedő költöember szorongásairól, emlékeiről ad összegező képet a szülőföld, a gyermekkor minduntalan való felidézésével. A kötet Nekem hazám című első versében az olvasó belép abba a varázskörbe, amely (nagyon kevés kivétellel) a szülőföldet jelenti, a ticék, nádasok, smaragdfényű rétek, virágos mezők és szürkésen csillámló folyók világát. Tagadhatatlanul megkapó ez a világ és Török Elemér mély férfibúval énekel róla: „nézem az aszályos réten/ lépegető magányos gólyát,/ megtörtöm homlokom,/ s mondom csak úgy magamnak:/ e táj/ tenyérnyi bár,/ nekem hazám .. De bármennyire is szép és kedves Bodrogköz, a versek zengését egy idő után megtompítja a monotónia, az egymásra ütő képek és gondolatok, érzelmek és indulatok sora. Ezt a monotóniát csak fokozza a versszerkezetek egyneműsége. Talán három vagy négy kivétellel a versek Bodrogköz csillagképében fogantak, s mint a könyv recenzense írja: „Ebben a kötetben az utóbbi évek termése mellett helyet kapott korábbi verseinek java is. A rendhagyó válogatás mégis meglepően egységes képet mutat: igazolja, hogy Török Elemér költészete kezdettől fogva, következetesen ugyanazon fö motívumok és alapvető értékek köré szerveződött, noha kifejezésmódja változó ..." Egy pillanatra sem lehet kétséges: Török Elemérnek sajátos és összetéveszthetetlenül szlovákiai arcéle van, ezt szinte minden verse kihangsúlyozza direkt módon vagy áttételesen a bodrogközi tájba ágyazva: „Hányszor fölsírt bennem/ mint erdeidben/ egykor a tárogató/ elmúlásunk tudata/ te Esze Tamás talpasait bújtató/ országok határát megleső/ ticékkel koszorús Bodrogköz..." A tájban, természeti képekben, a szülőföld fényeiben és árnyaiban megmártózva szemléli a világot és önmagát, ez a legsajátosabb közege, amelyben hiánytalanul és méltósággal kifejezi magát. Olyan telitalálatokat ért el a táj festésében, amely dicséretére válik, és sajátosan törökeleméri: „A nád közt apró zizzenések,/ hallgatózva falum felé nézek,/ megcsillan a nyárfák arany kontya,/ alattuk az éj ködágyát bontja ..." (Szeptemberben a Tice partján). Verselése lassú, tempós, meggondolt, és gyakran Arany Jánost juttatja eszünkbe. Valahogyan túlságosan is lehiggadt Török Elemér költészete, elvesztette szenvedélyét, lobogását. Éppen szenvedélyes közéletiségére, verseinek politikai töltetére mutat rá első önálló kötetének recenzense. Ez a közéleti érdeklődés új kötetéből szinte teljesen hiányzik, még akkor is ha itt-ott kihangsúlyozza európaiságát, humanizmusát: „Csak itt maradhatok múltammal/ európaiként/ azonos önmagámmal" (Nekem hazám). Az egymást követő monotóniája óhatatlanul is azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy egy-egy verse a kötetből kiemelve, önálló életet élve intenzívebben ragyog, mint a kötet szövetébe ágyazva. Érdekes paradoxon; versei jobban megfognak külön, mint együttvéve, önállóan, mint ciklusba fűzve. Igaz, ezt a jelenséget más költőknél is tapasztaltam. Talán a befogadó ösztönös védekezése ez a monotónia ellen. Kár, hogy Török Elemér közéleti érdeklődése, szenvedélye ennyire elcsendesedett lírája ennyire az epika felé hajlott. Nem hiszem, hogy ennek az évek múlása lenne az oka, talán inkább a befelé fordulás, annak a belátása, hogy a világot úgysem lehet megváltani. Ismervén a költőt, a költő életútját, hiányérzetem támad, hogy olyan kevés verse van a városról, a fővárosról, ahol sok-sok évet eltöltött és ha nem is szülőhelye, de lakóhelye ma már. E két pólus „konfliktusából" érdekes versek születhettek volna. Az a két-három verse is, amely mai lakóhelyéről szól, túlságosan leíró jellegű, szinte szenvtelen, a költő csöndes álmodozásának terméke: „Hány éve már amikor/ először megláttad a Dunát.. J hány éve már harminc vagy több is/ az idő úgyse számít/ csak az hogy újra itt állsz/ deresedö fejjel/ a régi híd karjára könyökölve/ sirályok köröznek most is/ a kagylószínü levegőben/ a könnyű párán/ átsejlenek a liget fái/ komoly méltósággal néz a vár/ a kéklő mindenségbe/ s te a mindig reménykedő európai/ tovább ballagsz a világ országútján/ elnyűtt tarisznyádban fehér álmaiddal (A Duna-parton). Török Elemér költészetének kulcsszava a: csönd. Majd minden versében ott találjuk valamilyen vonatkozásban vagy helyzetben főnévként vagy melléknévként. Természetesen ez nem kisebbíti költészetét, hiszen Szabó Lőrinc is szinte minden versében használja a szív főnevet. Viszont jelez valamit : a költő lelkének csöndjét, révét, menedékét. Költészetének továbbgondolása, folytatása föltételezi témavariánsainak bővítését, hiszen a szülőföld-komplexus is túlíródhat. Becsületes, férfias költészet a Török Eleméré, a megtartó szülőföld dicsérete, s bőven akadnak olyan darabjai, amelyeknek ott kell szerepelniük minden szlovákiai magyar antológiában. DÉNES GYÖRGY Fotó: Könözsi A VÉRES GRÓFNŐ Báthory Erzsébetnek, a csejtei (ma: Čachtice) vár egykori úrnőjének alakja vérengző szörnyetegként, ártatlan szüzek gyilkosaként él a köztudatban évszázadok óta. Se szeri, se száma azoknak a verseknek, elbeszéléseknek, regényeknek és filmeknek amelyek „emléket állítottak" rémtetteinek, sőt neve még a Guinness-féle rekordok könyvébe is bekerült, mint olyan nöszemélyé, aki a világon eddig a legtöbb lányt gyilkolta (illetve: gyilkoltatta) meg. Áldozatainak számát illetően megoszlanak a vélemények: vannak, akik ötvenről tudnak, de a nyolcvanat sem tartják kizártnak; mások háromszáznál nem adják alább, de akadnak olyanok is, akik ötszázra becsülik a megkínzottak és elemésztettek számát. Még 370 évvel Báthory Erzsébet halála után is iszonyatot keltő ez az adat, pedig azóta sokkal nagyobb szörnyűségeket is átélt már az emberiség. Báthory Erzsébet bűnösségében évszázadokon át senki sem kételkedett, jóllehet a vád ugyancsak gyenge lábakon állt. Néhány bennfentes szolgáló kínzással kicsikart tanúvallomása volt a perdöntő bizonyíték, kiegészítve a különböző pletykákkal és rosszindulatú rágalmakkal, amelyekben éppenséggel nem volt hiány. Ez a kétes eredetű vádanyag az évszázadok során egyre dagadt, elsősorban a dús fantáziájú írók jóvoltából, és sajnálatos módon még történészek is közreműködtek a legendák terjesztésében. Hosszú ideig nem akadt senki sem, aki kellő kritikával vizsgálta volna meg a kérdést, aki elgondolkodott volna afelől, hogy valóban megestek-e ezek a szörnyűségek. Az például fel sem tűnt, hogy Thurzó György nádor — II. Mátyás császár többszöri felszólítása ellenére — nem adta meg özvegy Nádasdy Ferenc - né Báthory Erzsébetnek azt a lehetőséget, hogy bírái előtt felelhessen az ellene emelt vádakra, és ítélethozatal nélkül falaztatta be a csejtei vár egyik kamrájába, ahol 1611 -töl 1614-ben bekövetkezett haláláig raboskodott. Sokan azzal magyarázzák Thurzó György rejtélyes viselkedését, hogy ő csupán a Báthory család jó hírét kívánta megőrizni, azzal, hogy nem engedte az ügyet a bíróság elé. De ha valóban ez lett volna a szándéka, akkor nagyon rossz módszert választott, hiszen pont az ellenkezőjét érte el vele. Az utóbbi években egyre többen vélekednek úgy, hogy Báthory Erzsébet egy fondorlatosán kitervelt összeesküvés áldozata lett. Nagy László történész egyik legújabb könyvében — A rossz hírű Báthoryak című munkájában — a korabeli dokumentumokat megvizsgálva arra a meggyőződésre jut, hogy Báthory Erzsébet nem gyilkolta halomra a csejtei és a környékbeli lányokat, nem fürdött a vérükben, s ha bűnös volt, akkor leginkább abban, hogy rokonszenvezett Báthory Gáborral, Erdély akkori fejedelmével, s így könnyen felségárulást követhetett volna el (mármint a Habsburg-császár rovására), amit rendszerint teljes vagyonelkobzással büntettek abban az időben. Mivel Báthory Erzsébetnek két férjezett lánya és egy kiskorú fia volt, a család érdeke azt kívánta, hogy a hatalmas vagyon megmaradjon. Ezért olyan vádat kellett kieszelni, amely elég súlyos, de nem lesz teljes vagyonelkobzás a következménye. Hogy közben évszázadokra szörnyeteg hírébe keverik a szerencsétlen asszonyt, az már senkit nem érdekelt a családban. Mindez Nagy László véleménye, s aligha hihető, hogy egycsapásra elhomályosítja a köztudatban élő Báthory Erzsébet-képet, de olvasmányosan megírt könyve (amelyben a Báthory család további három tagjának viselt dolgairól is szó esik) segíthet abban, hogy tisztábban lássunk ebben a szövevényes, legendákkal teli ügyben.-lacza-10
