A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-28 / 40. szám
III. BARAK LÁSZLÓ: SANCHO PANZA SZOMORÚ Őszintén megvallom: nehezen birkóztam Barak László szövegeivel. Azért írtam vers helyett szöveget mert úgy érzem, Barak írásaira nem a „versszerűség" a jellemző. A modern költészet művelői (akarói, másolói, utánzói) gyakorta tagadják (is) szóban, írásban, hogy alkotásaik versek, költemények lennének. A szövegre esküsznek, azt emelik arra a piedesztálra, ahonnan a hagyományos értelemben vett vers lesodortatott. Ismervén századunk irodalmának ezt a teljes vers(költészet) tagadását, sokat gondolkodtam arról, vajon Barak László oda sorolható-e az imént említett tagadók táborába ? Meglehet, önmagát oda sorolja, de lehetséges, hogy e sorokat olvasva, erélyesen tiltakozik föltevésem ellen. Ha tiltakozik, ha rábóiint iménti soraimra, költészetbeli hitvallásában meghagyom őt, ama régi verssor jogán, miszerint „én én vagyok, s amilyen lettem, lettem." ízlelgetvén Sancho Panza szomorúságát, kerestem azokat a megközelítési pontokat, amelyek nyomán felfejthetném magamnak — olvasóként — Barak László nehézkesnek tűnő szövegeit; mert hogy olvasnivalónak ez a kötet nem szórakozás, az az első perctől fogva egyértelművé vált számomra. A Tehát című versben az első gondolat, amit aláhúztam így hangzik: „...a kijelölt őszinteséget/ fölváltotta az őszinte ség." Úgy találom, ez nagyon fontos meghatározója Barak László tevékenységének: a kijelölt cselekvést — emberit, társadalmit, etikait, bárminéműt — csakis az emberséggel, tisztességgel fölvállalt cselekvés hatálytalaníthatja. Rokonszenves program, vagy szándék. De Barak László az iménti idézetet az említett versben így folytatja: „ami/ végtelen sivatagi menetelésre hasonlított/ nyomait rögvest befújta a szél." Az ember itt aztán félreteheti a könyvet, s gondolkodhat a szöveg felett, hogy honnan hova is vezet a szerző, mit borít elénk abból, amit a társadalom, az elgépiesedett civilizáció rákényszerít, s amikor e kényszer alól kimenekíti önmagát, sivatagi tartományok szele fújja be menetelésének — menekülésének — nyomait. Félelmetes a kép — paradoxonaival együtt! S ha azt kérdem: hol hát a költő, hol áll? A vers-szöveg, amelyből az iménti idézeteket másoltam ide, egy prózai fejezettel zárul. Úgy érzem, ez a rész némi magyarázatot ad mindarra, amit az előbb kérdésként fogalmaztam meg. Még azt is hozzátenném ehhez, hogy ez a pár sor — felfogható ars poeticának is — a legjobb útmutató Barak László szövegeinek megértéséhez, értelmezéséhez. Természetesen ez az én magánvéleményem, s bárki kereshet magának egyéb megközelítési lehetőségeket is. Az általam kulcsfontosságúnak tartott sorok tehát a következők: „Nem szeretem, ha kézen fogva vezetnek. Önként választottam a felemelő, lesújtó víziók állandó szorongásában tartó magányt. A magányt, amelynek gránitfalai visszaverik a tartalmatlan kinyilatkoztatásokat, véresre koptatják a macskakölyökmancsokat; a magányt, amely örökre magába zárja a paradicsommadarat, de igaz ösztönök menedéke ...(...) A kisvárosi kávéház csak helyszín, az önként vállalt börtön előszobája." Van ebben az idézetben néhány nagyon fontos kitétel, amelyeket külön is hangsúlyoznék. Az első, hogy Barak László a saját lábán próbál megállni, s önmagából építkezni; a következő, az „önként" választott magány, amely megóvja őt — így hiszi — a „tartalmatlan kinyilatkoztatásoktól", s amely az „igaz ösztönök menedéke..." De ugyanakkor mindez együtt: „az önként vállalt börtön előszobája is." Ha jól értem, Barak László szövegei ebben a közegben fogannak, s valósulnak meg. Hihetö-e? Nem csupán a költői túlzások — esetleg a divat —...salétromlerakódása, ami elénk tárul, elénk rajzolódik? Megvallom, óvatosan írtam le a „túlzás" és a „divat" szót egyaránt. Holott nem csupán a jelen esetben, de általában is érdemes volna megvizsgálni, hogy legújabb költészetünket mindez milyen mértékben kísértette meg. Én magam ugyanis nagyon egyetértek Alfred Alvarez megállapításával, miszerint a legújabb avantgarde nagyjából az ötven évvel ezelőttinek egy átírt változata”. Eszem ágában sincs, hogy egy induló — tetejére tehetségesnek tartott — fiatal költőt ilyen meggondolások alapján elmarasztaljak. Ámde szövegeinek olvasása közben több alkalommal is fölmerült bennem az Barak László Muzslán született 1953-ban. Jelenleg Dunaszerdahelyen (Dun. Streda) él, az ottani Népművelési Intézet dolgozója.' Kassán (Košice) érettségizett az „ipariban". A hetvenes években egy ideig a Szabad Földműves munkatársaként dolgozott. Eddig két verseskötete jelent meg a Sancho Panza szomorú (1981) és a Vízbe fúlt plakátok (1982). BARAK LÁSZLÓ VÉSŐK A DIÓFA TÖVÉBEN Lipcsey Györgynek ajánlom A sörénybe kapaszkodva vér serkedt ujjai alatt. Parittyalövedékek, lándzsák suhogása hallatszott a pan mentéről, így kezdődik — gondolta, s az ökölnyi csigolyára támasztva a tőr nyelét, szorosan az állat meleg nyakához simult. Fújt a szél: a vér talán gyökér- vagy harmatízű volt... Itt kellene befejezni ezt a történetet ? Az elmúlással? Hiszen semmivel, nem megrendítőbb, semmivel sem közömbösebb számomra egy fazekaskorongon kiformált tragédiánál. Ilyen halál nincs? A parittyalövedékek, lándzsák mindig célba találnak? Feltartóztatom vágtatását. Kiszáll a nyeregből, óriási diófává változik: tövében vésők. imént idézett gondolat lehetősége. Mert ez a lehetőség is benne van ebben a „szomorúságban". Mint ahogy a tehetség sajátosságának a nem előre megtervezett-szerkesztett, de az ösztönök természetes hangján — az otthoni nyelv szépségének közegéből, s közegében — megszólaló futamai is. Az egyébként eléggé darabos Ösztönös merülés-ben az utolsó sor: „befirkált kerítés a múlt anyám"; vagy a Görcs című versben ez: „mert kik ... húsomat megették csontomat se szánják". Tiszta öt sor, jó vers — azazhogy: ez vers — A kísértet. A Vallomások-b(A is lehetne idézni fontos részeket, de ebben egy csomó látszólagosság, tehát másodlagos sor is elénk tolakszik „valahol a naftalín meg a/ nosztalgia/ határán". Az Impresszió mindössze hat sor, de azt a hat sort érdemes többször is elolvasni, mert a rétestésztaként nyújtózkodó Barak-szövegek között ez a tömör és egyben tiszta metafora a bizonyság arra. hogy az értelmes és közérthető fogalmazás a szerzőt nem kisebbíti, de korszerű gondolkodásához megbízható közlési alapot teremt. A Légitámadás is hasonló indíttatású alkotás, tágnak indul, sajnos a befejezése, miszerint „beletörődtünk a megváltoztathatatlanba", lerántja, elszegényíti. A vers — vagy a szerző? — a lejtő közepén fulladt ki, nem ért fel a csúcsra. Barak László költészetbeli — tehát holnapi — lehetőségeit számomra a Kenotáfium középső szakasza emeli az átlagos fölé. E vers középső strófájában ugyanaz az erő, nyelvi, képi és gondolati egység találkozik, amely az Impressziókat is a világra hozta. Lásd, itt haltak meg éjszakánként százezrével a nomád csigák, temetkeztek mészkőkoporsóba parányi bogarak; hajnalonta sós huzat járta át a meddő nőstényeket... Barak László érezhetően a nagyobb formai konstrukciók felé törekszik. A Vallomások, a Szárnyak és a Rapszódia teszi ki e gyűjtemény terjedelmének nagyobbik hányadát. Bármennyire is úgy tűnik fel, mintha ezek a hosszú, megkonstruált szövegek terjedelmükkel arányos mélységűek és magasságúak volnának, alaposabb olvasás után ez a látszat-hám lemállik róluk, s az itt-ott megmaradó, valóban fontos szövegek mellett rengeteg hordalék, közhely, utánérzés, másodlagos információ nehezéke marad. Legpregnánsabban ez a Szárnyak ötödik részében mutatkozik meg: „Általában a földről rugaszkodnak el/ a madarak is ... stb.", amiért előbb — ki tudja mi okból — „gyűlöljük őket", majd „szeretjük őket", s harmadjára „mivel csak nékik sikerül", mármint a földről való elrugaszkodás, „ez egyfajta magatartás!" A Szárnyakat Barak László így zárja: A repülés — olyan, mintha repülnél. A mintha — olyan, mintha repülnél. Olcsó szellemeskedésnek tűnik, de ne vegyék annak, ha leírom: számomra ez a szöveg olyan, mintha — mintha! A Rapszódia ezzel szemben már többet megvalósít a szándékból. A Rapszódiában „Ember áll az őszben, finom hálóba pólyáivá,/ akárha lepkebáb." Ennek a szövegnek a szövetében van benne Barak László második kötetének az alapmotívuma is: „Eleinte nyugtalan volt a plakátok álma. (...)/ A leghosszabb éjszakán/ a folyóba ölték magukat." A Vízbe fúlt plakátok című második Barak-kötet az elsőből két verset is átvesz (Rapszódia, Szárnyak). Vagyis mindössze négy új munkával találjuk magunkat szembe ebben a gyűjteményben, amely az előzőhöz mérten nem mutat előrehaladást, értéktöbbletet, s így szellemi izgalmat sem ad. Marad a szaggatott, filmvágás-technikával létrehozott konstrukciós szerkesztésmód továbbra is. Kimerevítések, átfedések, retrospektív részletek és — nem kevés — idézet. Kell, nem kell, jó, avagy elhibázott — nem csak Barak Lászlóé a felelősség. Mivel én még mindig makacsul hiszek a költői szuverenitásban, elismerem az ilyen megoldások létjogosultságát is. bár őszintén megvallva zsákutcának tartom. De azért az induló poétáktól elsősorban a saját valóságuk érzelmi és értelmi (gondolati) megvalósítását várnám el elsősorban. A többi következzék azután. Ezt várnám el Barak Lászlótól is; ha kibontaná magából a Rapszódia-beli „lepkebábot". GÁL SÁNDOR 11
