A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-09-21 / 39. szám

PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) B Václav letért a Karlova utcán a Károly­­hidhoz, én meg a Húsz utcán folytat­tam az utam Perátyn felé. A kis Karlova utca fel volt túrva, az átvágott csövekből szivár­gott a gáz, az árok már megtelt vele, a szagát ide lehetett érezni. Václav mondott valamit, de már nem emlékszem pontosan, hogy mit, annyira elgondolkodtam. Különben se a filmről beszélt. Körülbelül azt mondta, hogy ha egy részeg beleesne a gödörbe a rosszul megvilágított utcán, reggelre bizto­san holtan találnák. Végigjárom a mozgóképeket a rakpart jár­dát térit elém, hogy azon lépkedjek, a csilla­gok egyre közelednek, a Tejút a Moldva medrébe torkoll, Podolíban meztelen árboc­­rudas vitorlások ringanak a vizen, türelmesen várnak. Repül a szél. Ismét eszembe jut a búcsúzás napja. Keserűen visszaidézem a pillanatot, amikor Klára számomra megszűnt létezni. Újra visszatérek ahhoz az éjszaká­hoz, mikor megtörtént. Az uszodai lány teste sem tudta öt elfeledtetni. Reggel óta nő bennem a csalódottság érzése. Az izgató test a bájos Klárát varázsolja elém. Klára elragadó gyöngédségét. Klára olyan, akár egy rég elfelejtett zene. Beléptem a szobámba, meggyújtottam az asztali lámpát, a fény félig bevetett ágyra esett. Éreztem, mennyire üres ez a szoba, bár a polcok teli voltak könyvekkel és egyéb emléktárgyakkal. Megértettem, hogy nem szerethetek olyan nőt akit egyúttal nem csodálok. A bizonyta­lanság. hogy valóban nem egyeznek-e az érzéseink, azt eredményezte, hogy máig ke­resem, nem maradt-e számomra egy pici remény. Remény. A keresett remény szinte odaláncol ahhoz a mondathoz, amelyet két hónappal ezelőtt írtam le. Cjúnius 23. kedd) Tegnap éjjel Klára a Smetana rakpart öntöttvas korlátjának tá­maszkodott. Azt mondta, ne reménykedjek. Elszomorodott, azt mondta, fáradt mintha olyan nehéz lenne kimondani: Én téged nem tudlak szeretni. Magunk elé bámultunk, néztük a meglán­colt csónakokat, amelyek lágyan ringatóztak a vízen, a fa meg-megnyikorduJt, ahogy egy­máshoz sodródtak a szélben. A sötét víz fodrozódva hullámzott alattunk a csónakköl­csönzőnél. Kijöttünk a hangversenyteremből, de alig tettünk pár lépést a Celetná utcában, Klára megállt, és azt mondta: — Petr. ma sétálunk együtt utoljára. Találkáink szépek, kedvesek, örülök nekik, de megkeserítik a szerelmet. — Nem kellett volna semmit mondania, anélkül is tudtam. Megfordultam. Láttam, hogy sir. Kézen fogva mentünk a Frantisková utcán, tréfálkoztunk, nevetgéltünk, mintha a „vég" igaz se lenne, mintha éppen ma szerettünk volna egymásba. Közös élményeinket emle­gettük, és felidéztük kettőnk múltját. A bo­rotva nesztelenül közeledett felém a levegő­ben, az élét már éreznem kellett. A Szent Miklós templomban éjfélt ütött a harang. A Károly fürdő mellett magasodó víztorony órája sietett, negyed egyet muta­tott. Elmélyülten figyeltem a mutatókat, hogy arra gondoljak, vajon miért siet a toronyóra, és elodázzam a pillanatot, amikor felfogom, mit is mondott Klára. Ha valakivel közlik, hogy egy közeli hozzátartozója váratlanul meghalt, az első pillanatban el se hiszi. — Ez nem lehet igazi — mondja, és a fejét csóvál­va, hihetetlenül néz körül. Még meg is sértő­dik. Képtelenség! Legszívesebben megrovó tekintettel kijelentené: — Ne ugrassatok, hülyék! — Ha szeretlek, nem bántalak meg, Klára — válaszoltam. Nem is törődött vele, hallgatom-e vagy sem, halkan és érthetően egy versrészletet szavalt a méltóságteljesen hömpölygő Mold­va felett Filip Mareen at Két szerelem című könyvéből, tavaly húsvétra kölcsönözte nekem, újságpapírba csomagolva. Régen el­­rongyolódott gerince arról tanúskodott, hogy a VorSilská utcai „Amoát" leánykollégium­ban sok-sok kézen megfordult. Klára egé­szen halk hangja visszhangzott a fülemben. Jobbra, a Petfin kilátótornya felett vöröslő Marsként pislogott az égbolt. Az élet nagy szerelmétől megfosztva, remény és félelem nélkül, köszönetét mondunk a sorsnak, vagy bármi az. hogy semmilyen étet nem tart örökké, hogy nem támadnak fel a holtak, hogy a legfáradtabb folyó is biztosan halad a tenger felé. A verset szentimentálisnak, sőt bárgyúnak találtam, Klára hangja még inkább lehango­­lóvá tette. Butácska költemény öregedő, ér­zékeny kisasszonyok számára, akik idő előtt keresik a bölcsességet és a megbékélést ahelyett, hogy inkább vadul élveznék az életet. (A költemény sorai más körülmények kö­zött még egyszer visszatértek emlékeimben. Egy kora tavaszi napon a Prága környéki falusi temetőben. Néztem, ahogy a tegnap kiásott földön lassan elolvad az éjjel hullott vékony fehér hóréteg. A víz vékony erecskéi összefolytak, vakítóan csillogtak a napfény­ben. halkan csilingeltek, végigcsurogtak az utacskákon, könnyekkel vegyülve áradtak a patakhoz, hogy aztán elérjék a „fáradhatat­lan" tavaszi folyót. Egy égerfa törzsének támaszkodtam, szinte félvakon, a fájdalom­tól nem tudtam felfogni ésszel, miért támadt orvul rám a halál, és ki okozta azt. ami történt.) Az első pillanatban harcias hangulatban voltam, szerettem volna megküzdeni Klárá­ért. De hogyan? Ha egy csöppet sem vonzó­dik hozzám, akár fejen állva sétálhatnék a Slávta kávéház ablaka előtt, akkor se tudnék tőle kicsikarni egyetlen forró csókot sem. Kissé nevetségesen és patetikusan, akár egy túlbuzgó népművelő, átismételtem a vers elferdített szövegét: „Az élet nagy szerelmé­től megáldva, teli reménnyel és félelemmel, élesen tiltakozom a sorsnál, legyen bár Klára Benáková ..Elmosolyodott. Utoljára. Ne­gyedóra múlva elbúcsúztunk. Nem tudom, hogyan kerültem a szobámba. Nem volt csillapítja az elviselhetetlen érzést. Az alvás kiszabadított a valóságból, az ébredés azon­ban újra visszalökött a karjába. Reggel két gondolat motoszkált a fejem­ben. Mindkettő semmirekellő, mindkettő ha­talmas, minden mást kitúrtak az agyamból, kevés nekik a hely. nyomásuktól majd szét­pattan a halántékom. Félek, hogy egy nagy csattanással kitörnek a homlokomon, elá­rasztják a szobát, és agyonnyomnak. A két gondolat egymással szemben áll. Az egyik elnyomja a másikat, és mégis, egyik sem létezhet a másik nélkül. Összekapcso­lódnak, az egyik a másikból nő ki. Az egyik mindig erősödik, növekszik, és minél na­gyobb. arcom inkább elveszti színét, hamu­­- szürke lesz. Mikor már úgy látszik, a nagyobb gondolat felfalta a kisebbet, az első a második alakta­lan testébe enged egy kevés keserű folyadé­kot, egy darabig úgy úsznak a fejemben, akár egy nehéz üveggömbben, egymás mellett (nem tudom, melyik oldalra hajlik az igaz­ság). Az egyik újra növekszik, és fájdalmasan nyomja az agy falát. Az első két szó alakjá­ban az ajkamhoz ér, újra hallom, ahogy akaratlanul kijön a számon: — Mindennek vége. A másik három szóból áll: — Ez nem igaz! Ülök a bezárt szobában, talán épp ezzel erősítem a fejemben zajló ütközet hatását. Mosakodnom, borotválkoznom kellene és innom egy kávét. Minden mozdulat nehe­zemre esik. Akárhányszor az éjjeliszekrényre tekintek, ahol a hamutartóban két össze­gyűrt, tegnapra szóló (VI. 22. — 8.00 óra) kék belépőjegy hever, mindig éles szúrást érzek az oldalamban. Két jegy. Kézzelfogha­tó valóság. Az áramütések, amelyeket min­dig érzek, valahányszor az összegyűrt papír­ra pillantok, igazolják, hogy nem álmodom. Gyorsan bezárom az ajtót, leszaladok a lépcsőn, a virágzó rózsákkal teli kerten át kimegyek az utcára, amely a villanegyeden visz keresztül, megpróbálok nem gondolni semmire. Úgy megyek mint egy akarat nél­küli bábu, a fekete ruha elnyeli az élesen tűző napsugarakat, a felhőtlen égre könnyű pára száll. Fiatal anyukák sietnek hazafelé, fejessalátát cipelnek a szatyorban, gyerekko­csit tolnak maguk előtt, csodálkozva végig­­mémek, azt gondolják, temetésre sietek vagy a krematóriumból jövök, de ilyen korán reg­gel nem hamvasztanak. Átvágok a Modfany felé vezető országú­ton, meglep az autóbuszok zaja, az automa­tikusan záródó buszajtók csattanása, ahogy a levegőt sziszegve kiengedik, hihetetlen, hogy úgy csörömpöl és csikorog a tizenhetes villamos, akárcsak tegnap délelőtt, mikor még kecsegtetett a remény, amikor még nem voltam egyedül. A kertek mellett ballagtam tovább, a víz­vezetékekre kapcsolt gumicső piros vége esőt permetez a retek levelére, körbefordul, és kattogva dolgozik tovább. A Moldva szé­lesen hömpölygő vizéhez vágyakozom. Lehe­­veredek a partjára, a kőgát tövében apró erőm levetkőzni, ruhástul végigdőltem a ve­tett ágyon, a lámpa égett, elaludtam, poros félcipőm is a lábamom maradt. Nagy kerülő­vel tértem haza, végiggyalogoltam a Nusle és a Pankrác utcáin, a fájdalom egyre nőtt bennem, azt reméltem, a fáradtság majd 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom