A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-09-21 / 39. szám
PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) B Václav letért a Karlova utcán a Károlyhidhoz, én meg a Húsz utcán folytattam az utam Perátyn felé. A kis Karlova utca fel volt túrva, az átvágott csövekből szivárgott a gáz, az árok már megtelt vele, a szagát ide lehetett érezni. Václav mondott valamit, de már nem emlékszem pontosan, hogy mit, annyira elgondolkodtam. Különben se a filmről beszélt. Körülbelül azt mondta, hogy ha egy részeg beleesne a gödörbe a rosszul megvilágított utcán, reggelre biztosan holtan találnák. Végigjárom a mozgóképeket a rakpart járdát térit elém, hogy azon lépkedjek, a csillagok egyre közelednek, a Tejút a Moldva medrébe torkoll, Podolíban meztelen árbocrudas vitorlások ringanak a vizen, türelmesen várnak. Repül a szél. Ismét eszembe jut a búcsúzás napja. Keserűen visszaidézem a pillanatot, amikor Klára számomra megszűnt létezni. Újra visszatérek ahhoz az éjszakához, mikor megtörtént. Az uszodai lány teste sem tudta öt elfeledtetni. Reggel óta nő bennem a csalódottság érzése. Az izgató test a bájos Klárát varázsolja elém. Klára elragadó gyöngédségét. Klára olyan, akár egy rég elfelejtett zene. Beléptem a szobámba, meggyújtottam az asztali lámpát, a fény félig bevetett ágyra esett. Éreztem, mennyire üres ez a szoba, bár a polcok teli voltak könyvekkel és egyéb emléktárgyakkal. Megértettem, hogy nem szerethetek olyan nőt akit egyúttal nem csodálok. A bizonytalanság. hogy valóban nem egyeznek-e az érzéseink, azt eredményezte, hogy máig keresem, nem maradt-e számomra egy pici remény. Remény. A keresett remény szinte odaláncol ahhoz a mondathoz, amelyet két hónappal ezelőtt írtam le. Cjúnius 23. kedd) Tegnap éjjel Klára a Smetana rakpart öntöttvas korlátjának támaszkodott. Azt mondta, ne reménykedjek. Elszomorodott, azt mondta, fáradt mintha olyan nehéz lenne kimondani: Én téged nem tudlak szeretni. Magunk elé bámultunk, néztük a megláncolt csónakokat, amelyek lágyan ringatóztak a vízen, a fa meg-megnyikorduJt, ahogy egymáshoz sodródtak a szélben. A sötét víz fodrozódva hullámzott alattunk a csónakkölcsönzőnél. Kijöttünk a hangversenyteremből, de alig tettünk pár lépést a Celetná utcában, Klára megállt, és azt mondta: — Petr. ma sétálunk együtt utoljára. Találkáink szépek, kedvesek, örülök nekik, de megkeserítik a szerelmet. — Nem kellett volna semmit mondania, anélkül is tudtam. Megfordultam. Láttam, hogy sir. Kézen fogva mentünk a Frantisková utcán, tréfálkoztunk, nevetgéltünk, mintha a „vég" igaz se lenne, mintha éppen ma szerettünk volna egymásba. Közös élményeinket emlegettük, és felidéztük kettőnk múltját. A borotva nesztelenül közeledett felém a levegőben, az élét már éreznem kellett. A Szent Miklós templomban éjfélt ütött a harang. A Károly fürdő mellett magasodó víztorony órája sietett, negyed egyet mutatott. Elmélyülten figyeltem a mutatókat, hogy arra gondoljak, vajon miért siet a toronyóra, és elodázzam a pillanatot, amikor felfogom, mit is mondott Klára. Ha valakivel közlik, hogy egy közeli hozzátartozója váratlanul meghalt, az első pillanatban el se hiszi. — Ez nem lehet igazi — mondja, és a fejét csóválva, hihetetlenül néz körül. Még meg is sértődik. Képtelenség! Legszívesebben megrovó tekintettel kijelentené: — Ne ugrassatok, hülyék! — Ha szeretlek, nem bántalak meg, Klára — válaszoltam. Nem is törődött vele, hallgatom-e vagy sem, halkan és érthetően egy versrészletet szavalt a méltóságteljesen hömpölygő Moldva felett Filip Mareen at Két szerelem című könyvéből, tavaly húsvétra kölcsönözte nekem, újságpapírba csomagolva. Régen elrongyolódott gerince arról tanúskodott, hogy a VorSilská utcai „Amoát" leánykollégiumban sok-sok kézen megfordult. Klára egészen halk hangja visszhangzott a fülemben. Jobbra, a Petfin kilátótornya felett vöröslő Marsként pislogott az égbolt. Az élet nagy szerelmétől megfosztva, remény és félelem nélkül, köszönetét mondunk a sorsnak, vagy bármi az. hogy semmilyen étet nem tart örökké, hogy nem támadnak fel a holtak, hogy a legfáradtabb folyó is biztosan halad a tenger felé. A verset szentimentálisnak, sőt bárgyúnak találtam, Klára hangja még inkább lehangolóvá tette. Butácska költemény öregedő, érzékeny kisasszonyok számára, akik idő előtt keresik a bölcsességet és a megbékélést ahelyett, hogy inkább vadul élveznék az életet. (A költemény sorai más körülmények között még egyszer visszatértek emlékeimben. Egy kora tavaszi napon a Prága környéki falusi temetőben. Néztem, ahogy a tegnap kiásott földön lassan elolvad az éjjel hullott vékony fehér hóréteg. A víz vékony erecskéi összefolytak, vakítóan csillogtak a napfényben. halkan csilingeltek, végigcsurogtak az utacskákon, könnyekkel vegyülve áradtak a patakhoz, hogy aztán elérjék a „fáradhatatlan" tavaszi folyót. Egy égerfa törzsének támaszkodtam, szinte félvakon, a fájdalomtól nem tudtam felfogni ésszel, miért támadt orvul rám a halál, és ki okozta azt. ami történt.) Az első pillanatban harcias hangulatban voltam, szerettem volna megküzdeni Kláráért. De hogyan? Ha egy csöppet sem vonzódik hozzám, akár fejen állva sétálhatnék a Slávta kávéház ablaka előtt, akkor se tudnék tőle kicsikarni egyetlen forró csókot sem. Kissé nevetségesen és patetikusan, akár egy túlbuzgó népművelő, átismételtem a vers elferdített szövegét: „Az élet nagy szerelmétől megáldva, teli reménnyel és félelemmel, élesen tiltakozom a sorsnál, legyen bár Klára Benáková ..Elmosolyodott. Utoljára. Negyedóra múlva elbúcsúztunk. Nem tudom, hogyan kerültem a szobámba. Nem volt csillapítja az elviselhetetlen érzést. Az alvás kiszabadított a valóságból, az ébredés azonban újra visszalökött a karjába. Reggel két gondolat motoszkált a fejemben. Mindkettő semmirekellő, mindkettő hatalmas, minden mást kitúrtak az agyamból, kevés nekik a hely. nyomásuktól majd szétpattan a halántékom. Félek, hogy egy nagy csattanással kitörnek a homlokomon, elárasztják a szobát, és agyonnyomnak. A két gondolat egymással szemben áll. Az egyik elnyomja a másikat, és mégis, egyik sem létezhet a másik nélkül. Összekapcsolódnak, az egyik a másikból nő ki. Az egyik mindig erősödik, növekszik, és minél nagyobb. arcom inkább elveszti színét, hamu- szürke lesz. Mikor már úgy látszik, a nagyobb gondolat felfalta a kisebbet, az első a második alaktalan testébe enged egy kevés keserű folyadékot, egy darabig úgy úsznak a fejemben, akár egy nehéz üveggömbben, egymás mellett (nem tudom, melyik oldalra hajlik az igazság). Az egyik újra növekszik, és fájdalmasan nyomja az agy falát. Az első két szó alakjában az ajkamhoz ér, újra hallom, ahogy akaratlanul kijön a számon: — Mindennek vége. A másik három szóból áll: — Ez nem igaz! Ülök a bezárt szobában, talán épp ezzel erősítem a fejemben zajló ütközet hatását. Mosakodnom, borotválkoznom kellene és innom egy kávét. Minden mozdulat nehezemre esik. Akárhányszor az éjjeliszekrényre tekintek, ahol a hamutartóban két összegyűrt, tegnapra szóló (VI. 22. — 8.00 óra) kék belépőjegy hever, mindig éles szúrást érzek az oldalamban. Két jegy. Kézzelfogható valóság. Az áramütések, amelyeket mindig érzek, valahányszor az összegyűrt papírra pillantok, igazolják, hogy nem álmodom. Gyorsan bezárom az ajtót, leszaladok a lépcsőn, a virágzó rózsákkal teli kerten át kimegyek az utcára, amely a villanegyeden visz keresztül, megpróbálok nem gondolni semmire. Úgy megyek mint egy akarat nélküli bábu, a fekete ruha elnyeli az élesen tűző napsugarakat, a felhőtlen égre könnyű pára száll. Fiatal anyukák sietnek hazafelé, fejessalátát cipelnek a szatyorban, gyerekkocsit tolnak maguk előtt, csodálkozva végigmémek, azt gondolják, temetésre sietek vagy a krematóriumból jövök, de ilyen korán reggel nem hamvasztanak. Átvágok a Modfany felé vezető országúton, meglep az autóbuszok zaja, az automatikusan záródó buszajtók csattanása, ahogy a levegőt sziszegve kiengedik, hihetetlen, hogy úgy csörömpöl és csikorog a tizenhetes villamos, akárcsak tegnap délelőtt, mikor még kecsegtetett a remény, amikor még nem voltam egyedül. A kertek mellett ballagtam tovább, a vízvezetékekre kapcsolt gumicső piros vége esőt permetez a retek levelére, körbefordul, és kattogva dolgozik tovább. A Moldva szélesen hömpölygő vizéhez vágyakozom. Leheveredek a partjára, a kőgát tövében apró erőm levetkőzni, ruhástul végigdőltem a vetett ágyon, a lámpa égett, elaludtam, poros félcipőm is a lábamom maradt. Nagy kerülővel tértem haza, végiggyalogoltam a Nusle és a Pankrác utcáin, a fájdalom egyre nőtt bennem, azt reméltem, a fáradtság majd 14
