A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-31 / 36. szám
Ledobja narancsszínű blúzát, majd a gyűrött nadrág repül a levegőben, amíg én öltözöm, ő meztelenül ugrándozik körülöttem, segít begombolni az ingem mandzsettáját. Amikor belép a vízbe melyben én fürödtem, és énekelve ereszt hozzá forrót, búcsút intek neki, és csendesen becsukom a fehér ajtót. A meztelen alak árnyéka a tejszínű üvegen át a kád fölé hajlik. A karcsú test élvezettel merül el a vízben. A ház ajtaja már nyitva van. Az ősziesen felhőtlen ég vakítóan kéklik a távoli, kelő nap fényétől. Az utca fekete aszfaltján öntözőkocsi halad, a vízsugár a kanálisba sodorja a szemetet. A rácsos kanálistorok nyeli a piszkos vizet. (1964. március 5, csütörtök) Klára kötött, fehér gyapjúsapkát visel, karácsonyra kapta, az édesanyja kötötte neki. Ma is a fején van, jóllehet, a tavaszi napsugár egyre erősebben melegít. Délután találkozunk a Michalská utcában a szőrmekereskedés kirakata előtt, és tétován álldogálunk. — Nem megyek az előadásra, boldog vagyok, hogy találkoztam veled — mondja. Öt-hat lépés után Klára könnyedén belém karol. A Perlővé utca sarkán letértünk a cukrászdába, hogy megkóstoljuk az első fagylaltot. Egymás szavába vágunk, jóízűen nevetünk minden semmiségen, nem tudom, miért nevet oly boldogan, szinte hihetetlen, hogy egyszerre belém szeressen. Érzem, ahogy Klára forró arca arcomhoz közelít, bőre illatozik, behúnyom a szemem, kezünk véletlenül újra meg újra találkozik, kicseréljük fagyialtos poharainkat, mert Klára epreset és vaníliásat kért, az enyémben pedig a csokoládés és karametles olvadozik. ízlelgetjük a fagylaltot, a szánkhoz emeljük a kiskanalat, fejünk egymáshoz simul, szinte a hajunk is összebogozódik. Klára hajfürtje a halántékomat csiklandozza, megremegek. Képtelen vagyok nyelvemmel megérinteni az alpaka pohárban emelkedő rózsaszínű dombocskát, mert Klára mozdulatlau! és csendben figyel. — Egyél, nem ízlik? — súgja a fülembe. Kezébe veszi a poharat, felemeli, és az olvadó dombocskákat a szám elé tartja. A boldogság bizalmas szigetén vagyunk, az ígéretek, fogadalmak forró hullámai nyaldossák partját. Kilépünk a járdára. Klára játékosan lóbálja a kék táskáját, a napfényes Skorepka utcán ballagunk. A Smetana-rakpart padjai között kószálunk, Klára a táskájából egy könyvet húz elő, éppen most olvassa. Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót című regénye. A könyvvel a kezemben ugrándozok a frissen mázolt padok körül, úgy érzem, megállás nélkül táncolunk ... Ha nem tartanám a könyvet, a könynyű szellő felkapná, és ott körözne a Moldva fölött, Klára keze is könnyű, akár a tollpihe, minden oly hihetetlenül könnyed, olyan gondtalan ... A szerelmesek élete kész operett. — Kedvesem ... — Mit kívánsz, reménységem? — Csak nem azt vártad, hogy egy napon eljövök és rögtön a tiéd leszek? — Vajon hogy érti ezt? — Nem vártam, de erről álmodtam, amióta megismerkedtünk. — Hiszen még nem is ismerjük egymást ... És az álmodozás kevés. — A kezem megállt. — Mindig ugyanilyen szép lesz közöttünk minden, mint ma? Nem hiszem. — Ne beszéljünk a holnapról. Gyere a Lövész-szigetre, ott senki se lát... Előrefutott, néztem utána, míg egy szobor torzója el nem takarta a szemem elöl. Mária Terézia csalódott férjének, I. Ferenc római császárnak a szobra, már rég eltűnt a parkból, de senkinek se hiányzik. Klára hangja gúnyosan csengett, mintha kinevette volna a saját ötletét. (Folytatjuk.) Ötszázötven évvel ezelőtt született Janus Pannonius a magyar humanista Ura egyéni alakja, Balassi Bálint, Csokonai, Petőfi és a többiek rangos elődje. Egyetlen verssora sem jelent meg életében magyarul, csak latinul írt, mégis a versek hangján átsüt a szülői tájhoz, a néphez fűződő mély érzelem, büszkén vállalja pannóniai származását. Apját korán elveszíti. Anyai nagybátyja Vitéz János váradi püspök veszi pártfogásába és tanulmányai folytatására Olaszországba küldi. Kitűnő verse lé si készségével hamar kiemelkedik társai közül. Bejárja Itália híres egyetemeit, majd Mátyás uralomrajutása után hazatér. Nagybátyja révén az ország egyik legbefolyásosabb embere lesz Mátyás udvarában, királyi személynök, majd pécsi püspök. Költészetének elismeréséül poétává koszorüzzák. De Urai termése egyre apad, sokat betegeskedik, tüdőbaj támadja meg fiatal testét. Egyedül a magával hozott könyvtárában leli örömét. Később elfordul Mátyás politikájától, nem ért egyet nyugati háborúival, a török elleni harc elhanyagolásával, a súlyos adókkal. Ő is az összeesküvők közé áll. de az összeesküvés leleplezése után hiába menekül Itália felé, leromlott egészségi állapota miatt nem jut messzire. Zágráb mellett egy kis várban meghal. Halálára kevesen figyelnek fel. Verseit később Váradi Péter gyűjti össze Mátyás megbízásából, híres könyvtára, a Corvina számára. Költészete századokon át döntő szerepet játszott a magyar irodalom fejlődésében. Kitűnő műfordítók serege teszi ma is hozzáférhetővé számunkra verseit. Ő az első magyar költő, akinek műveiben az emberi sorsok, a saját sorsa megdöbbentő őszinteséggel tárul elénk. JANUS PANNONIUS versei A művészetről A művészi gyakorlat erőt fokoz; ám a remekmű Ott kél, hol lángész izzik a munka mögött. (Weöres Sándor fordítása) Szegénységéi: psnaezoIja Nincs maradásom e helyt, távozni se bírok a helyről: Hív a parancs, de mar ászt éppoly erős kötelék. Mit tehetek? milyen isteneket hívjak segédeimül? Vannak ugyan, de szorult helyzetemet nevetik. Ó. Múzsám első patronusa, ó, te dicső, ki Kormányzód Mutinát, most te segíts, kegyes úr! Nem kámzsát kérek, hogy elűzze szelét Boreasnak, Nem szelíd öszvért, és nem ragyogó zabolát. Sem nyerget, vagy bármi ilyesmit. Hát mire kérlek ? Egy kis adósságom volna: te légy kezesem! (Kerényi Grácia fordítása) Költeményeinek tolvajára Látom, Vallinus, kötetedben túl sok a versem. Célod: utánzómnak adni ki önmagadat. Annyit másoltál tele szóról-szóra művemből. Hogy már-már azonos lesz szövegem s szöveged. Nem vagy utánzóm, nem, nagyon is megtisztel e jelző. Könyved az én kötetem uj kiadása csupán. (Kálnoky László fordítása) Mikor a táborban megbetegedett (részlet) Ó. kéklő égbolt, ó, dombok, réti füvellök! Ó kristálypatakok, zöldbe borult ügetek! Együtt távozom innen az édes napsugarakkal, S mit hagyok emlékül? Jaj, csak a puszta nevem! Ó, hogy a bátyám s jó nővérem messze van innen, S nincs, ki lefogja szemem, nincs, ki a sírba tegyen! Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb. Hogy temetésem előtt elragadott a halál. Mit tennél, ha tusámat végig kellene nézned? Vagy ha a gyászos hír hirtelen érne utol? Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy Lelkem legvégső óhaja álljon azon. Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol Harmatgyöngyöktől csillog a zöld s buja fű, Dús lombú erdők, s a kies rónák közepette, Hol nimfák járják ünnepi táncaikat, Ott, hol a lágy szellőfuva/om csupa balzsamos illat. És a dalosmadarak bús dala zeng epedón. S hogy ne boruljon mély feledés rám néma síromban, Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen: Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei. Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irigység, Rosszakarat, kíméld hült porait legalább! (Kálnoky László fordítása) 15
