A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-31 / 36. szám
ZSENIK MINDENÁRON? Állítólag nemsokára teli lesz a világ csodagyermekekkel. Ami valaha kivétel volt, manapság kezd szabállyá válni, útmutató könyvek részletesen elbeszélik, hogyan fejlődött kiskorában John Stuart Mill, a híres közgazdász, aki hároméves korában már ógörögül beszélt, hogyan Mozart, aki viszont hároméves korában már elbűvölően játszott hárfán. Mindkét esetben úgymond a már-már megszállott szülők nevelő hatása játszott fontos szerepet. Hamarosan tehát sok kis Mozarttal és Mill-lel lesz teli a világ: New Yorkban már vannak iskolák, amelyek „Mozart-kúrát" alkalmaznak, ahogyan azt állítólag a zeneszerző atyja is tette. HÚSZ PERC UTÁN Egy másik ilyen „zseninevelö" iskola Kaliforniában van, annyi más őrültség hazájában. Hét éve működik „nagy sikerrel", s az Egyesült Államok városaiban hatvanegy részlege foglalkozik csodagyerekek képzésével. Az iskola jelszava: „írni és olvasni születésünkkor kezdünk!" Van olyan intézet, amely kijelenti: célja az intelligencia megsokszorozása — elsősorban a szülök közreműködése révén. A papák és mamák bizonyos tandíjért megtanulhatják, mi a legjobb módja, hogy gyermekeiket két éves korukra megtanítsák úszni, hegedülni, idegen nyelveken beszélni, vagy éppen logaritmust számolni. Ne aggódjunk: nemcsak a gazdagok gyermekei lesznek ily módon zse niálisakká — a demokrácia nevében a szegényebb családok gyermekeiről sem feledkeznek meg. Olcsón beszerezhetők különféle intelligenciafejlesztő játékok, amelyeknek hála, az egyéves gyermek sokkal nagyobb értelmet, magasabb képességeket mutat, mint sanyarú sorsú, logikai játékokat nélkülöző kortársai. Igaz volna-e, hogy a gyermek szinte születésétől kezdve finom és nagy képességű számítógéphez, adatoktól hemzsegő lexikonhoz vagy roskadozó polcú szakkönyvtárhoz hasonlít? Számos szakember — és nem szakember — újabban ezen a véleményen van. Néhány amerikai egyetem gyermekkutató központjaiban (Így Kaliforniában, valamint a Massachusetts Institute of Technology laboratóriumaiban) a gyermek agyát illetően meglepő eredményre jutottak: a tízhónapos csecsemő rendkívül intelligens, arra van szükség csupán, hogy ezt az intelligenciát fejlesszék, kialakítsák. Röviden szólva : a csecsemő kész lángész, csak még nem tudja, mert nem mondták meg neki. Aki megmondta, aki ráébreszti a kisdedet saját nagyszerű „énjére", és az egy évüket még be sem töltött gyermekek körében valóságos „kulturális forradalmat" visz végbe — egy hatvanöt éves orvos, Thomas Berry Brazelton, a Harvard Egyetem orvostudományi karának irányítója, a bostoni kutatóintézet igazgatója. Számos gyermeknevelési szakkönyv szerzője, amerikai házaspárok milliói tanulták tőle a kisgyermek nevelését. Brazelton doktor egy szabvány-tesztet állított össze, amellyel a kisgyermek képességeit vizsgálják: először is álmában figyelik a csecsemő viselkedését, majd tudományosan kitervelt ingerek sorozatát alkalmazzák, a szemébe világítanak, hangokkal árasztják el, a talpát szurkálják — no, nem erősen. Az Egyesült Államok törvényei szerint négyhónapos kora előtt a csecsemőt nem lehet örökbe fogadni. Brazelton ezzel kapcsolatban is vizsgálja „személyiségüket", és az a véleménye, hogy az említett törvény, amelynek alapja az a nézet, miszerint négyhónapos kora előtt a kisded nem tekinthető jogi személynek, humánumellenes dolog. Megfigyelések és tudományos kísérietek sorával bizonyította, hogy a csecsemő számos képességét igen korán ki lehet mutatni. Az előbb említett teszt segítségével biztonsággal értékelni lehet a tízhónapos gyermek intellektusát. A gyermek az ingerekre adott válaszaival azt juttatja kifejezésre, hogy a felnőttből szeretne reakciót kiváltani, ezért a szülőknek nyitott várakozó, rugalmas magatartást kell tanúsítaniuk. Igyekezzenek leolvasni a kicsi arcáról minden kívánságot, eleget tenni megnyilvánuló bizalmának. A hagyományos felfogást kissé felforgatta ez a nézet, amely szerint ma már mondhatni nem a szülök formálják a gyermeket, hanem fordítva, szinte a gyermekek a szülők szellemi vezérei. Brazelton doktor a híres Spack doktor utódjának tartja önmagát, ezzel kapcsolatban érdemes arra emlékezni, hogy a hatvanas évek vége felé Spack szemére vetették: túlságosan nagy toleranciára vette rá a gyermeknevelés terén a szülőket. KIHAGYNI VAGY SEM? Spock doktor és utódja, Brazelton doktor nagyra tartják a „gyermeki szabadság” elvét, amely a pszichológiában a szexuális szabadság mellett a hatvanas évek világraszóló eredménye. Brazelton doktor igen határozottan kijelenti: „A valódi gyermek maga a szülő. Törékeny, érzékeny, bizonytalan lény, szüksége van segítségre, kézen fogva vezetni kell. Nem szabad a szülőt tanítani, csak azt elérni, hogy érezze: szeretik!" A szavak ismerősen hangzanak — ez volt a gyermekkel való bánásmód fő célja, alapvető követelménye. Mindezek szerint vadonatúj „társadalmi tájkép" tárulhat elénk: az egyik oldalon független, erős, magabiztos gyermek, a másik oldalon pedig bizonytalan, szorongó szülők. A kép támogatására tegyük hozzá az egyébként megföllebbezhetetlen tényt, hogy a modern pedagógiának feladata a sok millió dolgozó nő, anya figyelembevétele is, hiszen ezek az anyák gyakorta közönyösek, bosszúsan, fölösleges indulattal viseltetnek gyermekük iránt. Azért fontos ez, mert bármilyen gyorsan fejlődjék is a gyermek intellektusa. mégiscsak szüksége van valakire, aki gondját viseli. Aki vele van, mint... — mondjuk ki: — a szülő. Van-e hát helye, s ha igen, hol van helye az anyának, apának? Hiszen az új értelmezés szerint a gyermek vezeti a szülőt, gondoskodik róla, s ugyanakkor ő is szülei gondoskodásának tárgya? Valljuk be, az „Új Zsenicsecsemő" képe rejt néhány fontos és veszélyes kérdést. Egyáltalán: a kisgyermekek sokoldalú, siettetett nevelése szükséges, erkölcsös dolog-e? Kell-e mindenáron géniuszokat nevelnünk? Számos olyan pedagógus van, aki ellenzi, hogy a négyévesnél fiatalabb gyermek fejét mindenféle, iskolába való tananyaggal tömjék teli még akkor is, ha egyébként a gyermek képes az adott anyagot megtanulni. A ma érvényesnek tekinthető pedagógiai irányzatok között talán a legjózanabb az, amelyik szerint az a leghelyesebb, ha észrevesszük és értékeljük a kisgyermek szellemi képességeit, de nem akarunk gyermeki természetén erőszakot tenni A képességek óvatos, erőltetés nélküli kifejlesztésében a főszereplő az anyag. Spock doktor nagyon megnyirbálta az anyák önbizalmát, szinte „detronizálta" őket, amikor kijelentette, hogy csupán korlátozott szerepük van, ezt tovább növelték, bizonyos nézetek (Elizabeth Badinter francia kutató), amelyek egyenesen tagadták az anyai ösztön értékét. Semmi kétség, tagadni is kár volna, hogy a gyermek a világ felé fordulása közben gyakorta találja magát szemben hanyag, kedvetlen, kötelességmulasztó anyával. A kérdés tehát az, hogyan lehet az anyákat újból megnyerni anyai kötelességeik, feladataik, jó, értelmes teljesítésére? Hogyan lehet ebben segíteni ? Hiszen senki sem gondolhatja komolyan, hogy például vezető állású, vagy felelősségteljes posztokat betöltő nőket arra lehet rábeszélni, térjenek vissza a gyermek járókája mellé, és egész nap színes építőkockákkal játszadozzanak, hogy minden igyekezetük arra összpontosuljon, hogyan lehet mosolyt csalogatni a kicsi arcára. Képtelenség? Pedig erre még akkor is múlhatatlanul szükség van, ha egyébként holtbiztos, hogy a kisded valóságos Einstein. A kérdéskör tehát nem csupán a „zseninevelés", hanem egyáltalán a gyermeknevelés körül alakul ki, s néha olyan képet ött, mintha kiút nélküli, ördögi kör volna. EMBER ÉS SZUPEREMBER Számos fejlődés-pszichológus Piaget nyomán továbbra is azt tartja, hogy az átlagos gyermek szellemi képességeinek a fejlődése bizonyos szakaszokon megy keresztül, amelyeket nem lehet és nem szabad kihagyni, átugorni vagy felgyorsítani. Ennek a nézetnek a hívei — számos szakember — erősen aggódnak, mondván, hogy az erőszakos „agyterhelés" hosszú távon igen súlyos károkat okozhat. Mégis, a zsenikutatás nem ér véget, sokan hirdetik, hogy az ember nem használja ki mindazon lehetőségeit, amelyekkel valóban rendelkezik. A következtetés: dolgozzunk ki olyan forradalmasított ösztönző-nevelő technikákat, amelyek öszszes, eddig tétlen agysejtünket megmozgatják, kihasználják. Számtalanszor ismétlik azt a föltevést (vagy tényt?), hogy az ember sohasem annyira fogékony, mint életének első éveiben, egymás után alakulnak tehát az óvodák, amelyekben a néhány hónapostól öt-hat évesig terjedő korú gyermekeknek matematikát, idegen nyelveket, zenét tanítanak. Az egész, a gyermeknevelés körül zajló keresgélés és vita zajából, különösképpen pedig az említett „zseninevelö" és „csodagyerekgyártó" próbálkozások örvényéből mindenképpen kihallatszik, szembetűnik egy vonás: az tudniillik, hogy mindez túlságosan is jól beilleszthető a mai kapitalizmus képébe. A gazdasági és társadalmi válságokkal terhelt időszakban ugyanis a tőkés világban felerősödik egy nem föltétlenül egészséges konkurrenciaharc, országokon belül és nemzetközi viszonylatban egyaránt. Sokan hajlandók arra a következtetésre jutni, hogy a közelgő (vagy meglevő, növekvő) válsággal csak a legerősebb, legfölkészültebb tud megbirkózni. Az államvezetök pedig úgy hiszik, hogy országuk csökkenő anyagi forrásait úgy hasznosíthatják legjobban, ha a legjobbak és úgymond legtehetségesebbek képzésére összpontosítanak mindent, félredobva azt az elvet, amely szerint mindenkinek egyenlő esélyeket illik biztosítani. A jelenlegi legvadabb, leginkább nekiveselkedett irányzatok úgy készítik föl a csecsemőket „az élet harcára", ahogyan a viadalra szánt bikákat tenyésztik. Nem kell hozzá sok fantázia, hogy elképzeljük, milyen világ fog ránk köszönteni, ha mindenütt ezek az elit-csecsemők nőnek föl. Azok a szülők, akik óriási összegeket költenek kicsinyeik ilyen irányú, „intenzív" nevelésére, talán úgy érzik, hogy világukban a boldogság legalapvetőbb föltétele az, ha a gyermekből átütő erejű felnőttet, szuper-embert nevelnek. Föltételezik, hogy nem elég a klasszikus ideál szerinti módszer, nem elég az, hogy a gyermeknek életet adnak, szeretetet közvetítenek feléje, tapasztalatokat és értékrendet sugallnak neki, csak zseniként fogja igazán megállni a helyét. Pedig nem is olyan bizonyos, hogy ez a produktivista szemlélet igazán megállja a helyét. Valószínűbb hogy a boldogság igazi iskolája a gyermekkor részben még tudatlanul eltöltött paradicsomkertje. (IPM) Fotó: Könözsi
