A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-17 / 34. szám
IĽJA VARSAVSZKIJ KORSZERŰ MESE Volt egyszer egy tervezőmérnök, aki eltökélte magában, hogy gondolkodó gépet szerkeszt. Sok-sok éven át küszködött, merész tervének megvalósításával, mert bizony nem egyszerű dolog gondolkodásra kényszeríteni az élettelen tranzisztorok, kondenzátorok s megannyi más rádiótechnikai alkatrész tömkelegét. Ám a türelem rózsát terem, a kitartó munka eredményt hoz: egy szép napon a mérnök alkotása ésszerű gondolkodásra utaló jeleket árult el. — Ki szerkesztett meg engem ? — kérdezte a gép. — Hát én — válaszolt önérzetesen a tervező. — Hasonlítok is rád? — Egyelőre csak modell vagy. Kísérlet. Agyad még túl kezdetleges. — Miért kezdetleges? — Mert még nem tudom megalkotni azt, amit a természet. — Ez tehát azt jelenti, hogy a te agyad is fejletlen? — Nem — mondta a tervező — te még csak egy őspéldány vagy. Tanulmányozom továbbra is a természetet, az a célom, hogy tökéletesebbé fejlesszelek. A tervező sok napot és éjszakát töltött el kutatóműhelyében. Kereste a megoldást. Az évek során megromlott az egészsége. Fogai kihullottak, hallása meggyöngült, látása elhomályosodott. De nem hiába volt hírneves kutató és feltalálói Szerkesztett magának kitűnő megoldású elektromagnetikus állkapcsot. A zseniális találmányok rendszerint egyszerű dolgokon alapulnak. A tervező maga is csodálkozott, hogy a gép félvezetős neutronjait miért nem helyettesítette már korábban majomagyból származó élő sejtekkel. Igaz, a sejtek életbentartása az erőtárolók rendszeres feltöltésén kívül állandó táplálást is igényelt : a tervező erőleveseket főzött, hogy a gép működőképes legyen. — Remélem, ezentúl már nem leszel hiú és úgy viselkedsz velem szemben, ahogy az egyenértékű féllel illik — jegyezte meg a gép a mérnöknek. — Agyam most már semmiben sem különbözik a tiédtől. — Nem egészen így van — ellenkezett a tervező. — Te egy meghatározott program szerint működő gép vagy, nem pedig egyéniség! — No, és te vajon nem a természet pontos utasításai alapján működsz? — De igen, bizonyos mértékig igen — gondolkodott el a tervező. — A védekezés meg a fajfenntartás ösztöne, a megismerés vágya tulajdonképpen mind-mind meghatározott program, mégis egészen más, mint az, amit beléd építettem. — Miben rejlik a te egyéniséged? — Nem tudom — válaszolta a tervező őszintén. — Talán abban, hogy a viselkedésem, az eljárásom nem mindig igazodik a számtani logikához, sőt néha tévedek is. — Akkor legyen nekem is egyéniségem — követelőzött a gép. Ez a feladat a tervező számára lényegesen egyszerűbbnek bizonyult, mint az előbbiek. ISKOLÁBA MINDIG PONTOSAN A K/ervo/v? MEGBÍZHATÓ KARÓRÁJÁVAL Elegendő volt fokozni a vezérlés áramkörének érzékenységét. A gép üzembiztonsága ezáltal ugyan kissé csökkent, viszont jelentkeztek bizonyos jellemre utaló vonások. — Szeretnék utódokat hagyni magam után — jelentette ki egy ízben a gép. — Miért? Minek?. — Mert az a halhatatlanság biztosításának egyik módja. Nem akarok csak úgy nyom nélkül eltűnni. A tervező elgondolkodott. Rádöbbent, mekkora veszélyt jelenthetne az emberiségnek az önszaporító gép. — Inkább csak neked biztosítom a halhatatlanságodat — válaszolt a tervező, és elvonult a dolgozószobájába. Néhány évig tovább vesződött az új problémával. Agya már nem fogott olyan élesen, pontosan, mint ifjúkorában. Végűi is megszerkesztett egy elektronikus műszert, amely felfrissítette a gondolkodás folyamatát. Ennek segítségével találta meg a megoldást: elérte azt, amire a természet sem képes: a gép agyát képező idegsejtek az elhasználódással, az öregedéssel egyidejűleg folyamatosan megifjultak, felújultak. — Remélem, most már elégedett vagy — mondta a tervező a gépnek. — Még mindig van hiányérzetem, és joggal — hangzott a válasz. — Mert minden hiába, ha csak addig létezhetek, amíg te táplálsz engem. Ha meghalsz, én is pusztulásra vagyok ítélve. Találj fel még valamit... — Hát jól van, megpróbálom. A tervező nemsokára teljesen megbénult. Megparancsolta, hogy vágják le kezét, lábát és helyettesítsék őket elektronikus pótvégtagokkal. Hogy tovább dolgozhasson, parányi villanymotorral működő nylonszivet és mechanikus gyomrot tettek a testébe. Naponta kétszer kellett feltöltenie a műszerveket működtető áramforrást. Amit a tervező a halál küszöbén még megvalósított, az bizarr kihívás volt a természettel szemben. A gép vérrendszerébe elemsorokat juttatott, amelyek a napfény hatására a légköri vizpárából és széndioxidból tápanyagot vontak ki. Most már nyugodtan távozhatott a tervező az élők sorából azzal a tudattal, hogy csodás művet alkotott: feltalálta az örökéletű, önállóan gondolkodó gépembert. — Ragyogóan megszerkesztetted életművedet — dicsérte meg a gép a tervezőt. — Már csak az hiányzik, hogy végre hasonlíts össze magaddal és ismerd be, hogy az alkotás tökéletesebb, mint az alkotó. Nézz csak jól magadra: háromnegyed részed egyszerű, kezdetleges elektronikus műszerekből áll; én viszont a természet legbámulatosabb, legnagyszerűbb eredményeinek az összegezését képviselem. Te haldokolsz, én halhatatlan vagyok! — Dőreség! — válaszolt a haldokló tervező. — Nem kerekedhetsz fölém sehogy, már csak azért sem, mert — én alkottalak! Patrik József fordítása
