A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-17 / 34. szám
A rimaszombati (Rimavská Sobota) határőrség katonáin keresztül megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot" a határőrség parancsnokságával, aminek az lett az eredménye, hogy Vyšná Pokoradz falunál kis híján tőrbe csaltak bennünket. A Grubics Zoltán parancsnoksága alatt levő földerítéssel és tárgyalással megbízott csoportunkat megtámadták, és Dajkó Ferenc zászlóst megsebesítve el is fogták. A harcnak a másik oldalon is voltak sebesültjei. Értesülésünk szerint egy vagy két halott is. Babínecen és Hnúšfán is sok régi személyes ismerősre akadtam, akikkel együtt dolgoztam a csehszlovákiai pártmozgalomban, vagy együtt raboskodtam a rimaszombati fogházban. Rimaszombat mellett Cserecsény (Čerenčany) község volt az a helység, ahol a Rimaszombatból átjáró elvtársakkal több ízben is találkoztunk. A Szlovák Nemzeti Felkelés elleni német támadás megindulásakor is egy általam vezetett felderítő csoport éppen Cserecsényben volt. Kis híján bekerítettek bennünket. Csak nagy nehezen sikerült gyűrűjükből kiszabadulnunk. A kertek alatt kiszökve, a Rima folyón Cserecsénytől északra átgázolva értük el Veľké Teriakovce szlovák falut, ahol riadóztattuk az ott levő határt biztosító szolvák katonai egységet és a partizánokat. Telefonon jelentetten Flnúšťára az ott székelő partizántörzsnek és Banská Bystricára is a németek frontális támadásának megindulását. Mi is harci alakzatba, tüzelöállásba vonultunk, és amíg erősítés nem érkezett Hnušfáról, felvettük a harcot a szórványosan támadó németek ellen, akik Rimaszombat irányából a Rima völgyén nyomultak észak felé. A rimavarbóci csendörörsön tárolt puskákat szétosztottuk a helyi férfilakosok között. Amikor Rimabánya irányából megérkezett az erősítés, mi a parancs szerint visszavonultunk állomáshelyünkre, Babínecre. A német csapatok nyomása olyan erős volt, hogy három nap múlva már Rimabányát is elfoglalással fenyegették. Ekkor úgy döntöttünk, hogy továbbvonulunk a Klenóc környéki hegyeken keresztül északkeleti irányban. így jutottunk el Rákos (Rakoš) község mellett a Vashegyen keresztül Jolsva (Jelšava), Nagyrőce (Revúca) térségébe, miközben megütköztünk a nyomunkban levő és Jolsva, Murány (Muráň) irányába támadó német egységekkel, és a németekkel együtt harcoló ukrán vlaszovistákkal. A fasisztáknak mindenütt nagy veszteséget okoztunk. Kisröcéről néhány napos pihenő után továbbmentünk kelet felé, és így jutottunk el a Kakashegyen keresztül a csetneki völgyben fekvő Feketelehota (Čierna Lehota) és Nagyszlabos (Slavošovce) községekbe. Itt újabb ismerősökkel találkoztam, Nagyszlaboson Miién Zoltánnal, Feketelehotán Martin Trabajjal, az ottani Forradalmi Nemzeti Bizottság elnökével. Kút Árpád, Štefan Novák, Csetneken Mihalik Gyula, Barna János, Königsberger, Ján Piljan és más elvtársakkal. A Kuntapolcától északra levő Csetnek völgye egész december elejéig a partizánok birtokában maradt. Feketelehotán mi is állandó jelleggel telepedtünk meg és rendezkedtünk be. Itt egyesültünk az „Otec" nevet viselő Adler Károly lőcsei (Levoča) fogtechnikus parancsnoksága alatt álló partizánegységgel, melynek túlnyomórészt magyarok voltak a tagjai. Feketelehotai tartózkodásunk idején nyomtattuk ki a nagyszlabosi papírgyár nyomdájában partizánigazolványainkat, melyen alakulatunk már mint Petőfi Sándorpartizánosztag szerepelt. Innen kiindulva több sikeres harci feladatot hajtottunk végre. Megtámadtunk felderítő csoportokat és felszámolásunkra küldött német egységeket. Megszálltuk Rozsnyóbánya Bernádi nevezetű vasbányáját, miután már előbb felderítettük a helyzetet és megbeszéltük az ottani legmegbízhatóbb elvtársakkal jövetelünk célját és hozzávetőleges időpontját. A bánya megszállása előestéjén Sajóháza (Nadabula) bányászközséget szálltuk meg, és itt végeztünk alapos felderítést. Egy rajnyi erő — főként rozsnyórudnaiak — Matejko Zoltán partizán-szakaszparancsnok vezetésével Rozsnyórudna bányászközséget látogatta meg, és nagy riadalmat okozott a faluban állomásozó németek között. A következő nap alapos haditerv s megbeszélt taktika alapján hajnalban szálltuk meg a Bernádi vasbánya területét. Az összegyűlt bányászokat felszólítottuk, hogy álljanak közénk. Előzetes megbeszélésünk szerint csak az önként jelentkezést fogadtuk el. Flogy a családokkal szembeni megtorlást elkerüljük, igyekeztünk úgy beállítani a dolgot, mintha akaratuk ellenére vinnénk el őket. A kétszázötven bányász közül körülbelül százan jelentkeztek. A többieket hazaküldtük. Nagyon sok röplapot terjesztettünk Rozsnyón, és Rozsnyón keresztül az ország belsejében is. Mielőtt továbbvonultunk, felrobbantottuk Rozsnyó és Krasznahorkaváralja között az országutat, levegőbe röpítettük egy hadianyagot szállító teherautóoszlop első kocsiját. 1944. november vége felé több irányból jelezték felderitöink és Dobsina bányavárosban lakó elvtársaink, hogy a németek megsokallták partizántevékenységünket, és Csetnek, valamint Dobsina irányából több hadosztálynyi erővel felgöngyölítő támadás készül ellenünk. Ekkor úgy döntöttünk, hogy tevékenységünket Rozsnyó, Szomolnok (Smolnik), Kassa és Torna (Turňa nad Bodvou) térségében folytatjuk. Csapatunk útnak indult a rozsnyói 954 méter magas Ivágyó-hegyen keresztül a fenti irányban. Az Ivágyó-hegyen levő nagy vadásztanya környékén csendőrök és határvadászók támadtak meg bennünket. Egységünk ekkor már csaknem 270 főt számlált. A támadás visszaverése után, mivel élelmezésünk nehézségekbe ütközött, és mozgásunk ilyen nagy létszámú csapattal nehézkessé vált, úgy határoztunk, hogy kétfelé válunk. A szlovákok és a magyarok kisebb része Adler Károly parancsnoksága alatt északi irányba, a Sajó völgye mentén indult el. Mi, a Kijevböl jött ejtőernyősök és a hozzánk csatlakozott magyarok néhány szlovák partizánnal együtt az én parancsnokságom alatt, Rozsnyó és Betlér (Betliar) között átkelve a Sajón, a Pozsálló déli lejtőjén folytattuk tovább utunkat. UTAK ÉS ÖSVÉNYEK é » múltán IFolytatás a 2. oldalról) idős szakemberek közül például Jozef Harah — aki a felkelést végigküzdve kezdett itt dolgozni és később az anódüzem művezetője lett — úgy véli, hogy a német fasiszták elleni harcban megnyilvánult internacionalizmus nagyszerű példája folytatódik a békés, építő összefogásban. Ö például magyarországi, ajkai szakemberektől tanulta az alumíniumkohászat mesterfogásait. Egykori oktatóinak nevére ma is emlékszik, akárcsak a hosszú hónapokat itt dolgozó szovjet munkások nevére. De ma is hallani magyar szót a garamkereszti aluminiumkombinátban. Hadd említsem akár Katona Ferdinánd nevét, aki a Csallóközből indult a kassai (Košice) színesfémkohászati főiskolára; a Garam menti gyárban pedig az öntöüzem vezetője lett. Az itteni mérnökök, szakemberek igen tevőlegesen vesznek részt a KGST célprogramjainak valóra váltásában. Főképpen a tisztafémek gyártásának műszaki kutatására, alumíniumoxid tartalmú új alapanyagok keresésére és a technológia számítógépes irányítású kimunkálására vállaltak kötelezettséget rde az itt felnőtt szakemberek ma már arra is képesek, hogy megtervezzék az üzem jövőjét, s azt a technológiát, amely kevésbé károsítja az ember egészségét, a környezetet. Ez rendkívül fontos szempont, mert a gyár jelenleg még bizonyos mértékig szenynyező forrás. Az elmúlt negyven esztendő sikereihez számítandó viszont, hogy a nemzetközi összefogással épült alumíniumkombinát a valamikori Garamkereszt egész lakosságát új lakáshoz segítette: a várossá, pontosabban járási székhellyé előlépett néhai településen mindössze tizenkét százéves épület maradt meg hírmondónak ... A „túróéi kertecske", azaz Martin környékének termékeny földjében sok harcos pihen. A Szlovák Nemzeti Felkelés idei évfordulójára készülvén, újra friss virággal ültették be a negyvennégy őszén kirobbant partizánharcokban elesett hősök sírjait. Sklabiňán a németek által felégetett alsóvár ma is tanúja a közös harcnak, Kalištén emlékmű idézi a Felkelés örökségét, a mártoni dombon emelkedő nemzeti múzeumban pedig történelmi kiállítás emlékeztet a szlovák nép és a vele együtt harcoló más nemzetiségű partizánok fasiszta ellenes kiállására. Természetesen, a felszabadulás után a szlovák kultúra bölcsőiéként emlegetett Martint sem kerülte el az iparosítás szele. Harminc korszerű nagyüzem váltotta fel a háború előtti nyolc kisebb gyárat. Az itteni ipar jelentőségét a nehézgépgyártás, a bútorgyártás, a tapétakészítés, rangját viszont kétségtelenül a nyomda: a Neográfia adja. Ma már történelmi valóságként emlegetik ezen a tájon, hogy e poligráfiai nagyüzem múltja az 1860-as évekre nyúlik vissza, és hogy a haladó, forradalmi gondolat mindig magával ragadta a túróéi vidék nyomdászait, akik nagyon is együtt éreztek a Vrútky-i vasutasokkal, a közöttük dolgozó és akkor lapszerkesztő Klement Gottwalddal. A háború kitörése után a CSKP illegális újságjait, több nyelvű röpiratait, a Szlovák Nemzeti Felkelés idején pedig a harcra buzdító lapokat nyomtatták itt. Nem véletlen hát, hogy az ezernél több dolgozót foglalkoztató harc támogatásáért az SZNF nevét is viselheti. Világos csarnokaiban a hatalmas ofszetgépek gumihengerei és a mélynyomó sorok ontják a színes iveket, zakatolnak a könyvfűzö gépek, a raktárakban szállításra váró könyvhegyek magasodnak. A sokmilliós beruházás eredményeként az utóbbi esztendőkben szinte kizárólag csak elektronikus fényszedést alkalmaznak, ami nemcsak a kiadványok minőségét javítja, hanem megrövidíti a nyomdai átfutási időt is. Ez azért lényeges, mert a martini nyomda adja a szlovákiai folyóirat- és könyvnyomtatás egyharmadát; évek múlva pedig minden máso-12 FÁBRY JÓZSEF: A PETŐFI SÁNDORPARTIZÁNOSZTAG HARCAI SZLOVÁKIÁBAN 1. Weiner-Kráfgrafikája: Partizánok 1944-ben 9
