A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-17 / 34. szám
A Rozsnyótól északra levő Aranyvölgy- Gyuritanya örházban töltöttünk néhány napot, majd Paca szlovák községet érintve a Pipitke-hegyen levő vadásztanya lett újabb állomáshelyünk. Élelmezésünk nehezen volt biztosítható, miután minden községben voltak magyar egységek, határvadászok vagy németek. A környékbeli partizánok azonban, mint például Stefan Demján Pacáról, Bulik Gyula demői (Drnava) bányász, a rozsnyói bányatelepről velünk jött bányászok és környékbeli ismerőseim is, segítségünkre voltak az élelemszerzésben. A pipitke-hegyi vadászházban újra megtámadtak a demői határőrs határvadászai arra számítva, hogy könnyen szétverhetik csapatunkat. De megfutamítottuk őket. Mielőtt innen továbbindultunk, a Rozsnyó-bányáról magunkkal hozott bányászok közül többen engedélyt kértek arra, hogy az általuk jól ismert területen maradhassanak, megtartva fegyverüket. A törzs hosszabb tanácskozás után úgy döndik szlovákiai nyomdatermék innen kerül majd ki. Martinnak, mint nyomdászvárosnak, a szomszéd Ruzomberokon épült új, 200 ezer tonna kapacitású cellulóz- és papírgyár ad biztos hátteret. Ez a több mint 10 milliárd koronás ráfordítással létesített gyár nemcsak a papírimportot mérsékeli, hanem egyben gazdaságossá teszi a környék nagyarányú fakitermelését. A mártoni környék további ipari nevezetessége a Javomík hegység északi csücskében, azaz a Cadca határában terebélyesedő gépgyár. Az egykori észak-trencséni ősrengetegben, ahol a néhai falutelepitőknek csupán az erdőirtványokban jutott hely, ma — a KGSTTátra-tehergépkocsi programjának keretében — a koprivnicei törzsgyár legnagyobb melléküzeme épül. Az építkezési munkálatok, illetve a felfutási idő befejeztével hazánk a jelenleginél sokkal több tehergépkocsit szállíthat majd a szocialista országoknak, de a földkerekség egyéb tájaira is. Gépkocsin vagy vonattal közelítsen az ember, Besztercebányához, a negyven évvel ezelőtt kitört Szlovák Nemzeti Felkelés központjához, így is, úgy is a város új lakóteletött, hogy aki nem akarja vállalni a partizánharccal járó megpróbáltatásokat és veszélyt, vagy valóban az ismerős környezetben kíván maradni, azokat nem marasztaljuk és beleegyezünk távozásukba. Megfogyatkozva folytattuk tovább utunkat Kassa irányába. Legközelebbi állomásunk: Lucska, (Lúcka) magyar község volt, amelynek északi részét késő este szálltuk meg. A helyi lakosoktól tudtuk meg, hogy a faluban egy tábori lókórház és kisebb német egység is állomásozik. A lakosság nagy félelemmel, rémülten fogadott bennünket, de miután látták, hogy nem igaz, amit rólunk, partizánokról terjesztenek, megnyugodtak. Megvendégeltek, sőt amikor a hajnali órákban eltávoztunk, még bőséges útravalót is adtak. Továbbhaladva Ájfalucskába jutottunk. Határvadászőrs tanyázott a községben. Lefegyvereztük, és miután nem akartak közénk állni, hazaküldtük őket. Sokáig nem maradpeinek tömbházai tűnnek föl már messziről. A felszabadító harcok emlékére emelt impozáns emlékmúzeumból pedig érdemes letekinteni a városra. Érdemes, hiszen egykettőre rádöbben az ember, hogy az eléje terülő látkép megérte a nagy áldozatot. E kerületi székhely — akárcsak a karnyújtásnyira lévő szomszéd város: Zvolen — lakosságának kétharmada a felszabadulás óta épült, komfortos lakásban lakik. A Fuggerek, a Thurzók bányászainak mai utódai megtanultak kiváló ipari gyártmányokat készíteni, de nemkevésbé értenek a mezőgazdasághoz is. Közben, persze, a turistákról sem feledkezik meg ez a vendégmarasztaló környék: pusztán a kerületi székhelyen évente körülbelül egymillió látogató fordul meg ... Napjainkban pedig újabb nemes feladat: a nemzeti park létesítése köti le a sok harcot látott város figyelmét. Ennek megvalósítása kétségtelenül tovább emeli a majd eme ősrégi bányaközpont — amelyről egyébként már Tacitus is szólott hajdanában —, a mai Banská Bystrica rangját, hagyománytisztelő lakóinak büszkeségét. Közép-Szlovákia és az Alacsony-Tátra hehattunk itt, mert attól tartottunk, hogy nagyobb katonai egységet vetnek be ellenünk. Jászó községet érintve Jászomindszent (Poproc) felső részét szálltuk meg, ahol a falu alsó feién ugyancsak németek voltak elszállásolva. Innen jutottunk tovább. Rudnokfürdőn több mint egy tucat határvadász katona és környékbeli bányász állt közénk. Itt csatlakoztak hozzánk a Petrás fivérek, Szabó János, Tóth László bányász, Simon István jászói cipész Rudnokról (Rudník), Toplánszki László erdészlegény Arányidéról (Zlatá Ida) és mások. Itt két SS-tiszt került fogságunkba, akik félrevezetési szándékkal azt bizonygatták, hogy be akarnak állni közénk partizánnak. SS voltukat letagadták, és azt a mesét adták elő, hogy egy Olaszországból erre a területre átcsoportosítandó vadászhadosztály szálláscsinálói. Átláttunk hamis vallomásukon, és miután ök is észrevették bizalmatlanságunkat, szökést kíséreltek meg. Tervük azonban nem sikerült, mert az őrizetükkel megbízott partizánok szökés közben végeztek velük. Legközelebbi településünk hosszabb időn át Aranyida, szlovák bányászközség volt. Itt újra találkoztunk az Alekszandr Nyevszkij nevét viselő, Karaszjov alezredes és Wronski politikai őrnagy parancsnoksága alatt álló, vegyes szovjet és szlovák partizánegység harcosaival. Több mint öt hétig működtünk együtt és cserélgettük települési és szálláshelyünket. Hilyó (Hyfov), Felsötőkés (Vysny Klátov), Alsótőkés (Nizny Klátov), Mexikó-tanya, Kassabéla (Kosická Belá), ezek a Kassától északnyugatra levő községek voltak állomáshelyeink. Innen jártunk kisebb-nagyobb feladataink végrehajtására. E falvakban két esetben is megütköztünk nagyobb német egységekkel, akik egyik esetben a férfilakosságot jöttek összegyűjteni, máskor zabot rekviráltak. Ebben az időben vertük szét Rudnokfürdőn a halálfejes, „Fehér cinege" elnevezésű, Bene János őrnagy parancsnoksága alatt álló fehér terroristák bandáját, s robbantottuk fel a lőszerraktárnak és lakókörzetnek használt fürdőépületet. Ennél az akciónál 56 személyt ejtettünk foglyul. Ugyancsak itt németekből és ukrán nacionalista, vlaszovista árulókból verbuválódott bandákkal is megütköztünk, és támadásukat sikeresen visszavertük. v r gyeinek, völgyeinek szépségébe sokan beleszerettek. Aki egyszer itt túrázott, sízett, üdült — visszakívánkozik. Békés, idillikus táj. Csak egy-egy emlékmű, újjáépült falu hívja föl a figyelmet arra, hogy e hegyek között negyven évvel ezelőtt életre-halálra menő harc folyt, hogy porig rombolták a házakat, halomra gyilkolták a nőket és gyerekeket, egész falvak lakosságát, mivel a nép a sok nemzet fiait tömörítő partizánokat és a szlovák felkelőket segítette. Mindez negyven évvel ezelőtt történt. Ma békés, idillikus a táj. Az egykori partizánösvényeket „elfoglalták" az üdülők, a kirándulók. Tőlük vidám, hangos az erdő. És ahol négy évtizeddel ezelőtt súlyos harcok folytak a szabadságért, ma legfeljebb a gyerekek számháborúznak. Béke van! MIKLÓSI PÉTER Csak egy percre... BÁRÁNYNÉ S. MÁRIA nem „kivételes", nem is „különleges" teremtés, hanem egyszerű és kedves fiatalasszony; olyan mint bárki a sok közül. Ellenben ő a bratislavai Napsugár (Slnieőko) fotóterem, azaz Szlovákia egyetlen szakosított gyermekfényképész-m ütermének vezetője. — Hogyan lesz valakiből egy fényképészeti műterem vezetője? — Szépen hangzik ez a cím, de én tulajdonképpen szaktanintézetet végzett, tehát mestervizsgás fotós vagyok. Annak idején, az általános iskola elvégeztével nemigen tudtam eldönteni, melyik pályát válasszam a sok közül... A fotózás viszont határozottan érdekelt, úgyhogy egy merész elhatározással a fényképezést és az ehhez kapcsolódó laboratóriumi munkákat oktató szakiskolába jelentkeztem. Felvettek, és most már több mint tizenöt éve vagyok a pályán. — Emlékszel még a legeslegelső fotóidra ? — Amatör képek voltak, kisdiák koromban édesapám manapság már özönvíz előttinek számító, „harmonikás" fényképezőgépével csináltam őket. A szakiskolában, természetesen, már kötelező volt a gyakorlat: saját fantáziánkra bízva, meghatározott számú filmtekercsre megszabott témájú fotókat kellett készítenünk. Egyszer látképeket kellett készítenünk, másszor jellegzetes műépítészeti stílusokba sorolható épületeket fényképeztünk, egy következő alkalommal pedig akár érdekes arcokat kaptunk lencsevégre. — Vajon mi az, amit az iskolában tanultakból jelenleg is hasznosítani tudsz mindennapi munkádban ? — Volt egy kiváló gyakorlatvezetőnk, tőle rengeteget tanultam. Ő figyelmeztetett bennünket például arra, hogy a családi albumokba szánt képnek sem szabad pusztán a valóság fotópapírra koppintott szolgai másolatának lennie, hanem minden fényképnek tükröznie kell valamit a fotózott személy egyéniségéből. — Vonatkoztatható ez a gyermekek fotózására is? — Igen, bár a mi műtermünkben végzett munkának külön sajátossága egy íratlan törvény, miszerint minden egyes gyermek helyes, épp csak nem minden gyerek egyformán szép. A szülök viszont erről ritkán vesznek tudomást, ők szinte valamennyi képen vidámnak, mosolygósnak, a mi szakmai zsargonunkban „hercignek" szeretnék látni kisebb-nagyobb csemetéiket. — Gondolom, munkátok legnehezebb mozzanata így a hangulatteremtés... — Valóban így van. Többnyire a készülődés, tehát az öltözködés, a fésülködés röpke perceiben kell eldöntenem: milyen játékkal, melyik mesének elmondásával, vagy milyen egyéb eszközzel próbálom majd föloldani a fényképezés pillanatainak szorongó hangulatát. A nagyobb fiúkkal, lányokkal pedig beszélgetni szoktam, hogy eltereljem figyelmüket a beállított, „kötelező" mosolygásról. — Segédeszközeitek is vannak ? — Flogyne, főképpen a kisebbeknek szánt játékok. — E hangulatvarázslás célja így aligha egyéb . . . — ... mint hogy a gyerekek otthonosan, jól érezzék magukat nálunk, hiszen minden közvetlen, őszinte, természetes fotónak ez a titka. (mik-) \ 13
