A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-08-17 / 34. szám
A MŰFORDÍTÁS GYAKORLATI KÉRDÉSÉ! A műfordítás jelentősége óriási, hiszen a világirodalom fordításokon keresztül vált az emberiség közkincsévé. Nagyon jól tudjuk, hogy ezrek meg ezrek nem tanulhatják meg a világ minden nyelvét, de a fordításokon keresztül megismerhetik más népek, nemzetek irodalmát, kultúráját. A műfordítás a nemzeti nyelvek korlátái közé szoritott irodalmak közvetítésének, a szellemi értékek cseréjének igen fontos eszköze, fölelevenít elmúlt korszakokat, újra hozzáférhetővé teszi irodalmi örökségüket. Az irodalmak csereforgalma éppen a fordítások útján már igen régen megkezdődött. Például a Kelet mesekincse átáradt Európába, római költők latinra fordították a görög költőket és így tovább. A műforditásirodalom nemcsak közvetítő, hanem egyúttal ösztönző szerepet is játszott mindig és minden irodalomban. Az igazi műfordítás persze csak az egyes nemzetek irodalmi nyelvének kialakulása után indult * meg nagyobb arányokban, s akkor vált a nyelvcsiszolás a nyelvművelés egyik eszközévé, mivel a másik nyelven kifejezett irodalmi szöveg visszaadása, fordulatainak, stílusának reprodukálása hozzájárul a tudatos nyelvhasználathoz, gazdagítja a befogadó nyelvet. Milyen követelményeket támasztunk ma általában a műfordítás iránt? A fordítás legyen tartalomban és formában hű. adja viszk sza pontosan az árnyalatokat, tehát legyen stilisztikailag egyenértékű úgy tolmácsolja az idegen szöveget, hogy a fordítás eredeti szövegként hasson ne legyen mesterkélt vagy idegenszerű. Mit kell tudnia ehhez a műfordítónak? Tökéletesen kell tudnia azt a nyelvet, amelyre fordít, és a lehető legjobban kell tudnia azt a nyelvet, amelyből fordít. Ez azonban még nem elég. Tisztában kell lennie a fordítandó mű alkotójának egyéniségével, stílusával, a korral, és sok mindent kell tudnia arról az idegen országról, népről, nemzetről, amelynek nyelvéből fordít, tehát ismernie kell annak az országnak, népnek történelmét, földrajzát, társadalmi, gazdasági viszonyait és így tovább. Hogy mit nehezebb fordítani, verset vagy prózát, az szerintem az eldönthetetlen kérdések közé tartozik. Annyi bizonyos — legalábbis az ón véleményem szerint —, hogy verset fordítani csak költő tudhat, prózát ellenben fordíthat nagyon jól az is, aki maga nem író. A műfordítás természetesen magán viseli a fordító egyéniségének jegyeit is. ám azt feltétlenül tudnia kell a fordítónak: neki nem az a feladata, hogy kizárólag önmagát adja, hogy okosabb, szellemesebb vagy éppen naivabb, korlátoltabb, finomabb vagy durvább legyen a szerzőnél, hanem az a dolga, hogy minél jobban megközelítse a mű lényegét, hogy alávesse magát a szerző szándékának, ne akarjon valami újat teremteni, ne próbálja a művet a maga képére formálni, maradjon meg a hű tolmács szerepénél. Ez az, amit úgy hívnak: fordítói alázat. A fordítói szabadság kérdése mindig sok vitára adott alkalmat. Ezek a viták végigkísérik a műfordítás történetét, s mindig újra fellángolnak. .A középkor és a reneszánsz idején, sőt még később is, műfordítás és átdolgozás közt nem volt valami nagyon szigorú határ. Néha még csak meg sem említették a szerző nevét. Nem beszélve arról, hogy a fordításokat nemigen vetették össze az eredeti szöveggel, nem volt ellenőrző meg nyelvi szerkesztő. A szerzői jog voltaképpen még nincs százéves, 1886-ban született az ún. berni konvenció, amely a fordítás terén elkövetett és elkövethető viszszaéléseket is hivatva volt megakadályozni. A magyar irodalom igen gazdag szép és hű fordításokban, s elmondhatjuk, hogy a műforditásirodalom szervesen beépült a nemzeti irodalomba és a befogadó kultúra részévé vált. Tudjuk, hogy középkori kódexeink nagyrészt idegen szövegek fordításai, hogy az első fennmaradt — még részben szabad átdolgozásé — magyar költői műfordítás az Ómagyar Mária-siralom. Ismerjük a biblia- és zsoltárfordítók próbálkozásait és eredményeit. Az irodalomtörténet Szenei Molnár Albert zsoltárfordításait tartja a magyar költészet legkorábbi, modem értelmében vehető műfordításának, röviden szólva azért, mert a tartalmi hűségen kívül a formai hűség szempontjából is ragaszkodott az eredetihez, s azzal egyenértékű költeményeket tudott alkotni. Fontos állomása a magyar műfordítás-kultúrának Pázmány Péter Kempis-fordítása is. Később a felvilágosodás korában ugyancsak fellendült a magyar műfordításirodalom, Baróczi Sándor, Baróti Szabó Dávid és Kazinczy Ferenc munkássága által. A 19. század nagy költői — pl. Vörösmarty, Arany, Petőfi — nagyon sokat fordítottak. A Tudományos Akadémia pedig célul tűzte ki a görög—római klasszikusok és a külföldi drámairodalom átültetését. A 20. században a Nyugat költői végeztek sok és kiváló műfordítói munkát. A felszabadulás után a szocialista irodalom tolmácsolásában volt sok pótolnivaló, s ekkor már rendszeresen hozzáláttak a régi, elavult, kevésbé sikerült fordítások felszámolásához, pontosabban az újrafordításhoz. A szlovákiai magyar műfordításnak megvannak a hagyományai az első köztársaság idejéből. Mindenesetre akkor, a két háború közt kevesebb fordítás készült a szlovák és a cseh irodalomból mint a felszabadulás óta eltelt évtizedekben. A szlovákiai magyar műfordítók kevés kivétellel csak szlovák és cseh nyelvből fordítanak. Ennek a ténynek lehetnek hátrányai az olyan fordítók esetében, akik mondjuk megtanultak oroszul, angolul, spanyolul vagy más nyelven, s itthon hiába próbálják esetleges fordításaikat elhelyezni, mert erre itt nem találnak magyar kiadót. Másfelől van egy óriási előnye: a szlovák és a cseh nyelvet egy magyar fordítónak könnyebb itt elsajátítania, mint bárhol másutt, s mivel egy hazában élünk, a szlovák népről, a cseh népről a fordításhoz szükséges ismeretanyagnak eleve birtokában vagyunk (vagy legalábbis kellene lennünk). Az igaz, hogy a fordítók számára . ikséges kézikönyvekben még mindig mutatkozik hiány, hiszen például igazán jó szótár sincs, viszont megvan a kapcsolat az élő nyelvvel, megvan a konzultáció lehetősége stb. Mint tudjuk, a szocialista államokban, tehát nálunk is, a könyvkiadás a kulturális politika szervezett része. Ez a fordítások szemszögéből nézve azt jelenti, nem a fordító választ magának művet, amely ezért vagy azért megtetszett neki, hanem a könyvkiadók kollektív döntése alapján kerülnek a kiadói tervbe a lefordítandó művek, s a kiadó megbízza a fordítót a fordítás munkájával. Ez persze nem jelenti azt, hogy a fordítók maguk is nem javasolhatnak a kiadóknak fordításra alkalmas könyveket. De nézzük a dolgot először a kiadó oldaláról. Itt most az egyetlen önálló szlovákiai magyar kiadó gyakorlatát fogom röviden ismertetni. A Madách Könyvkiadó kettős feladatot lát el (akárcsak az elődei): egyrészt a hazai eredeti magyar irodalmat adja ki, másrészt a szlovák és cseh műveket magyar fordításban a hazai könyvpiac és egyúttal a magyarországi könyvpiac számára is. Az ifjúság és nem határozottan szépirodalmi jellegű — tehát pl. tudományos-ismeretterjesztő vagy nyelv- és irodalomtudományi jellegű — művekkel együtt ez az utóbbi tizenöt esztendő átlagában évi 20—21 művet jelent. (Pontosabban: 1969 és 1978 közt 190 szlovák és cseh mű, 1979 és 1983 közt 119 szlovák és cseh mű látott napvilágot magyar fordításban). Már a Madách Könyvkiadó elődei — a Magyar Könyvtár, a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó és a Szlovák Szépirodalmi Könyvkiadó (később Tátrán) magyar szerkesztősége — nagy munkát végzett a fordításirodalom terén. 1948-tól 1970-ig összesen kb. 160 szlovák mű és kb. 260 cseh mű jelent meg (a második és további kiadásokat is számítva). Ez voltaképpen azt jelenti, hogy a szlovák és a cseh klasszikusok legnagyobb része a Madách Könyvkiadó megalakulásakor már le volt fordítva. A kiadói politika arra irányul, hogy egyrészt az új, mai problémákkal foglalkozó elkötelezett műveket sorolja a fordításirodalom tervébe, másrészt, hogy időről időre új kiadásban hozzáférhetővé tegye a szlovák és a cseh klasszikusokat, s helyt adjon a legjobb ifjúsági műveknek is, meg természetesen néhány irodalomtudományi, ill. ismeretterjesztő jellegű mű is helyet kapjon a választékban. A gyakorlatban tehát a kiadó állandó kapcsolatban áll az illetékes szlovák és cseh kiadókkal, figyelemmel kíséri az új könyveket, olvastatja, lektoráltatja, amit alkalmasnak tart a javaslatok alapján a fordításra, és a kiválasztott műveket végül felajánlja a megfelelő magyarországi partnerkiadónak közös kiadásra. A Madáchnak három sorozata van a fordításirodalomban. Az egyik az ún. Kiskönyvtár, melybe a szlovák és a cseh — elsősorban klasszikus — irodalomból válogatott rövidebb, kisebb terjedelmű rangos írások (kisprózák) kerülnek. 1977-től eddig tizennégy kötet jelent meg ebben a szép kivitelű, kis formátumú könyveket tartalmazó sorozatban. 1983-ban indította meg a kiadó A szlovák irodalom könyvtára és A cseh irodalom könyvtára elnevezésű sorozatot. Sokan bizonyára azt is szeretnék tudni, hogyan lesz valakiből fordító, meg lehet-e ezt a munkát tanulni, tanítják-e valahol, mik a feltételei és így tovább. Kezdjük azon, hogy nem mindenkiből lehet fordító, aki mindkét nyelvet még oly tökéletesen is tudja. Hajlam, tehetség, szorgalom nélkül ez természetesen nem megy. Tanítani a fordítást olyan értelemben mint valami tantárgyat, nemigen lehet. íráskészség, stilisztikai ismeretek, az irodalom szeretete, minél nagyobb olvasottság, szorgalom és szerénység — ezek az alapok. A többi gyakorlat és bizony sokszor keserves gürcölés dolga. Aki úgy véli, hogy fordítani könnyű, inkább meg se próbálja ezt a — mondjuk csak meg — valójában hálátlan mesterséget. Még a legegyszerűbb szöveg fordítása sem mindig könnyű. Nem titok, hogy a múltban elég sok gyenge és közepes fordítás is napvilágot látott. A fordítások jó színvonalának érdekében vezették be az ellenőrzést, az eredetivel való összevetést, a fordítások nyelvi-stilisztikai szerkesztését. (Ami nemegyszer teljes átd: 'gozást is jelentett). Lényegében ezt a célt szolgálja a fordítók nyilvántartása és regisztrálása is. Vagyis az a tény, hogy nem fordíthat akárki, csak az, akit a kiadók javasolnak, s akit az Irodalmi Alap keretében működő Műfordítói Bizottság nyilvántartásba vesz. Elmondhatjuk, hogy az utóbbi években a hazai könyvkiadóktól kikerült fordításirodalom színvonala sokat javult, nincsenek ellenőrizetlen, kirívóan rossz műfordítások. A szerkesztőknek néha persze van elég dolguk, míg egy-egy gyengébben sikerült fordítást helyrehoznak. Mert minden kezdő esetében kockázatot vállal a szerkesztő, de ha utánpótlást akar nevelni, márpedig akar, akkor nem tehet egyebet. A tehetséges kezdő tanul is a szövege javításaiból. Ahhoz a Madách kis kiadó, hogy rendszeres fordítóneveléssel foglalkozhasson, mégis kialakult körülötte egy jó színvonalon dolgozó fordítógárda. Vannak azonban még ellenőrizetlen területek. Nem a szakfordításokra gondolok, a műfordítás és a szakfordítás területe közt van egy amolyan „senki földje" — az ismeretterjesztő, informatív jellegű alkalmi kiadványok, aztán az időszaki sajtó bizonyos magyar nyelvű szövegei, az idegenforgalom céljait szolgáló füzetek, brosúrák, no meg a szlovák nyelven megjelent, sokszor igen reprezentatív tudományos ismeretterjesztő könyvek, albumok stb. magyar nyelvű összefoglalásai. Hát bizony itt még mindig igen sok a gyarló, néha már-már botrányosan rossz fogalmazású magyar szöveg. Nyelvművelőink a hajukat téphetik, de mivel nincs szervezet, fórum, amely ebbe beleszólhat, ők se tehetnek semmit. Legföljebb kiszerkeszthetik. bírálhatják ezeket a nyelvi botlásokat, felhívhatják rájuk a figyelmet, ez azonban kevés, mert ettől még nem tűnnek el a rossz szövegek. Sok esetben megállapíthatatlan, kik és milyen címen fordítják ezeket a szövegeket, s hogy vajon miért nem ellenőrzi őket senki. Valójában az illetékes kiadóknak, közületeknek is az volna az érdekük, hogy ha már adnak ki magyar szövegeket, akkor azok hibátlanok legyenek, hiszen nyilván fizetnek tiszteletdíjat a rossz fordításért is. Több önkritikára volna szükség; ne jelentkezzék fordítónak az, aki csak hiszi magáról, hogy le tud tisztességesen fordítani egy szöveget, holott hiányos a nyelvtudása és nincs tisztában a szöveg szakmai részével sem. MAJER JUDIT 10
