A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-08-10 / 33. szám

Ennek a partizáncsoportnak akkor Sztyepa­­nov alezredes, igazi nevén Karaszjov. a Szov­jetunió hőse volt a parancsnoka, és politikai helyettese Ivanov — igazi nevén Wrinski — lengyel nemzetiségű őrnagy. Ezzel a partizán­egységgel később még a szlovákiai felkelők ellen indult német támadás után Revúckán talákoztunk, majd huzamosabb időn át. de­cemberben Rozsnyó (Roznava), Kassa, Eper­jes (Presov) térségében működtünk együtt. A földre érés utáni első napjainkat pihenéssel és ismerkedéssel töltöttük. Beköltöztünk elő­ször Banská Bystricára, majd onnan a zvoleni várba. Banská Bystricán régi ismerőseimmel talál­koztam. akikkel 1938 előtt Csehszlovákia Kommunista Pártjában dolgoztam együtt... így volt Zvolenban is, ahol többek között Karol Blazovsky elvtárs, a nemzeti bizottság elnöke volt segítségünkre. Segítségével a helyi Nova nyomdában számos röplapot nyomtattunk ki, amit akkor és később is ezerszámra terjesztettünk magyar területen, katonák és dolgozók között. A zvoleni nemzeti bizottság intézkedésére politikai felvilágosító munkámhoz író-és sok­szorosítógépet is kaptuk. Ezeket hosszú időn át magunkkal vittük partizánutainkon. Az akkori magyar határt a Fülek (Fifakovo) melletti Gömörsid (Síd) község területén lép­tük át. Este 8 órától éjfélig tartottuk a falut megszállva, az akkor már mintegy 60 főre szaporodott partizánegységünkkel. Gömör­sid magyar község volt. Lakói nagyon barát­ságosan fogadtak, mindennel elláttak ben­nünket. Marasztaltak. Mi azonban nem ma­radhattunk, még aznap éjjel folytattuk utun­kat délkelet felé. Egy szlovák telepes tanya volt éjjeli szállásunk és a következő napi állomásunk. Itt másnap délelőtt elfogtunk pihennek ezekben a létesítményekben. Az erdőket a kirándulók kisebb-nagyobb cso­portjai járják, verőfényes napsütésben pedig a környék strandjai és fürdői könyvelhetnek el rekordforgalmat. Aki viszont tudatosan a végeláthatatlan víztükör igézetére, már-már a tenger hangu­latát keltő vízparti üdülésre vágyik, az a zempléni víztárolókhoz utazik. — Húsz évvel ezelőtt csak elvétve járt errefelé turista — idézi a múltat Anna Mate-Csak egy percre... egy két főből álló magyar csendörjarőrt. Nagyon gyávák voltak. Megígértek mindent életük megmentése érdekében ... Hosz­­szabb vita után, főleg, hogy megcáfoljuk azt a fasiszták által terjesztett hírt, miszerint a partizánok foglyaikkal kegyetlenkednek és kivégzik őket, úgy döntöttünk, lefegyverezve visszaengedjük a csendőröket. Feltételként csupán azt szabtuk meg, hogy csak másnap reggel — távozásunk után — hagyhatják el a telepet. Fegyvereiket és a náluk levő jó vaskos kötetei, amely a Magyarországon megjelent illegális könyvek és nyomtatvá­nyok felsorolását, valamint a rendőrségi csendörségi körözés alatt álló közönséges bűnözök és politikai üldözöttek névsorát tar­talmazta, mindenesetre elkoboztuk. Ezt a zsákmányt nagyra becsültük, arra számítva, hogy a legilletékesebb helyre — a moszkvai magyar vezetőkhöz — juttatjuk. Ez később meg is történt. Az anyagnak az illetékesek bizonyára nagy hasznát vették. Tovább folytattuk utunkat az ajnácskői (Hajnácka), egyházbásti (Nová Basta), ve­­cseklöi (Vecelkov) erdőkön keresztül Salgó­tarján felé. Sőreg (Surice) község határát elérve a környék egyik legmagasabb hegy­csúcsán letáboroztunk. Csak alkonyattájt hú­zódtunk be lakott területre. A helyi lakosok nagy rémülten fogadtak, mondván, hogy „biztosan magukat kereste az a temérdek katonaság és csendörség. akik egész nap itt portyáztak és kérdezősködtek". Körülbelül két század határőr, katonaság, egy századnyi csendőr és sorkatonaság in­dult felkutatásunkra. Nyomunkban voltak, de megtalálni nem tudtak, mert mi a nagy erdőség legmagasabb bércén, erősen bizto­sított alakzatban vártuk a fejleményeket. Saj­nos. a lakosság meg volt rémítve. Élelmet is jóvá, a Michalovcei Járási Nemzeti Bizottság osztályvezetője. — Azóta szószerint fölfe­deztek bennünket. És nemcsak a hazai turis­ták, hanem más országok, esetenként egyéb világrészek lakói is. Egy-egy derűs, napos hétvégén félszázezernél is többen pihennek a Sirava öt üdülőközpontjának valamelyiké­ben. Előfordul, hogy szinte szemlátomást, óráról órára növekszik a látogatottság, úgy­hogy júniustól szeptemberig akár egymillió vendég is megfordulhat nálunk. A terület elbírja ezt a rengeteg látogatót, a zökkenőmentes üzemeltetés feltételeit biz­tosítani viszont nem könnyű feladat. Takaré­kosabb időket élünk, úgyhogy rangsorolni kell a beruházási költségeket. Ennek ellenére — fokozottabb gondoskodással, rugalma­sabb ügyintézéssel és okos gazdálkodással — biztosítani kell a kényelmes pihenés, a sportolás és a szórakozás lehetőségeit, vala­mint az olcsóbb étkeztetés feltételeit is. Az utóbbi igényhez kapcsolódóan pedig azt, hogy a környék élelmiszerboltjaiban megfe­lelő és kellőképpen friss legyen a termékská­la; hogy az éttermekben ne csupán gazdag választékot, de meg is rendelhető ételeket ígérjen az étlap; hogy a büfékben hűtött sört és nemkevésbé jó minőségű üdítőitalokat lehessen kapni. Érkeznek hát a „szlovákiai tengerhez" a nyaralók. Helyet, legalábbis egyelőre, min­den különösebb gond nélkül kapnak a Sira­­vát övező kempingekben; de mert egyre többen jönnek lakókocsikkal, hát egy-kettöre kiderül, hogy ehhez már nincs elegendő áramcsatlakozó. Szükség lenne több főző­helyre is, elvégre mondjuk a „bakancsos turista" aligha cipel magával gázpalackot; ám különben is nem mindenki akar — és tud — naponta vendéglőben étkezni. Az üdülőktől hallottam ötletként: érdemes volna hűtőszekrényeket, néhány mosógépet vásárolni, ezeket ki-ki megfelelő díjért hasz­csak úgy adtak, hogy „vegyenek és vigyenek, amit látnak". Mi pedig pénz nélkül nem szívesen fogadtunk el éleimet. Felderítésünk megállapította, hogy a katonai hatóságok újabb erőket vetettek be felkutatásunkra és megsemmisítésünkre. Mindezek után úgy döntöttünk, hogy mivel a magyar területen meghozandó áldozat nem lenne arányban a várható eredménnyel, a nappalokat az erdő­ben töltve, éjszakánként menetelve visszavo­nultunk a szlovák felkelés területére. így jutottunk el Feled (Jesenské) és Aj­­nácskő között, Poltáron és más községeken keresztül Rimabánya (Rimavská Bana) terü­letére, majd a szlovák partizántörzzsel egyet­értésben Babarét (Babínec) községben tele­pedtünk le. Ekkorra létszámunk a Zvolenban már korábban hozzánk csatlakozott magyar katonákkal, losonci (Lucenec) munkásokkal, a rozsnyói bányászokkal és a későbbi rima­­szombati, füleki dolgozókkal együtt száz főre szaporodott. Itt határoztuk el és jelentettük hivatalosan rádión Kijevbe, hogy a Petőfi Sándor-partizán­­osztag nevet vettük fel. Babarét községből jártunk aztán különbö­ző harci feladatokra és propagandamunkára, röpiratterjesztésre. Innen indult el a Vaszin kapitány és Ráti János vezette robbantócsoportunk, amely Fülek és Feled között felrobbantott egy kato­naságot, hadfelszerelést és hadianyagot szállító német vasúti szerelvényt. IArchívumi felvétel) nálhatná. De más tekintetben is többet kel­lene — pontosabban, illene — törődni a vendéggel. Például az információs szolgálat­nál a nyaralók többsége hiába kér prospek­tusokat, útikalauzokat, programfüzeteket, idegen nyelvű újságokat. A tudakozók, kem­­pingporták vendégirányítói többnyire legföl­jebb szóbeli tanácsot, programajánlatot ad­hatnak, de térképek vagy a múzeumokat, a műemlékeket, a táj jellegzetességeit, a nyári kulturális rendezvényeket ismertető szóróla­pok és egyéb segédanyagok alig-alig állnak rendelkezésükre. így bizony eléggé körülmé­nyes útbaigazítást, pontos információt adni, a kulturális intézmények nyári látogatottsá­gának gazdaságosságát biztosítani. — Meggyőződésem, hogy jól érzik magu­kat itt az emberek — bizonygatja a paíkovi kemping portása. — Tudják, nem luxuskem­pingben laknak, azt viszont, amit a mi szín­vonalunkon áruellátás, mosdóhelyiségek, il­lemhelyek és egyéb szolgáltatások dolgában nyújtani kell, megkapják. Talán hihetetlen, mégis igaz; az apróbb kényelmetlenségek ellenére sincs panasz, reklamáció. Nyugodt, kellemes a légkör. Azt már én fűzöm hozzá: ennél is kelleme­sebb lehetne — az „apróbb" kényelmetlen­ségek nélkül. Bárki elhiheti: nem a hegyen, vízen nyara­lók iránti irigység beszél belőlem, hanem az a szándék, hogy megérdemelt évi szabadsá­gát mindenki valóban zavartalanul, minél több kikapcsolódást, kényelmesebb pihe­nést és tartalmas szórakozást találva tölt­­hesse el. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György BÍRÓ BEÁTA losonci (Lucenec) születésű és lakosú tizenkilenc éves lány, a Lenin utcai Prior Áruházban dolgozik, női készruhákat árul. Örömmel tölti el, hogy Losonc és a járás leg­nagyobb áruházának az alkalmazottja. Édes­apja hivatásos zenész, édesanyja a Vasút ut­cai óra- és ékszerjavító üzlet vezetője. Bátyja jelenleg Litomeficben katona. — Miért választotta ezt a pályát ? — Fodrásznő akartam lenni, de éppen abban az esztendőben nem nyitottak osztályt a szaktan­­intézetben. Akkor döntöttem úgy, hogy elárusí­tó leszek. Szeretem a szép női dolgokat viselni is, árulni is. Boldog vagyok, ha a vevő szép és praktikus ruhákat talál az osztályomon. Dönté­semben természetesen az édesanyám foglalko­zása is közrejátszott! — Mit szeretne elérni a szakmájában ? — Az érettségi vizsgát. Most szeptemberben nem nyílik osztály, én azonban csak jövőre jelentkezem. Érettségi bizonyítvánnyal a zse­bemben magasabb fizetési osztályba kerülök, osztályvezető vagy osztályvezető-helyettes is le­hetek. Ennyi egyelőre az elképzelésem a jövőről. — Hányán dolgoznak az osztályon ? — Tizenegyen. Valamennyien nők. De vannak férfi elárusítók is a Priorban. Persze, ők vannak kevesebben. Két műszakban dolgozom. Egyik héten délelőtt, a másikon délután. A délelőtti műszak felel meg jobban. — Szereti a zenét? — Szeretem. Zeneiskolába jártam, zongorán játszom. Táncolni is szeretek. Már ötödik éve táncolok. Dszesszbalett csoportban. Huszon­ötén alkotjuk a csoportot. Tavaly szlovákiai körú­ton voltunk, és elismerő oklevelet kaptunk a szereplésünkért. — Hallottam, hogy maneken is. — Igen. Egy éve ezt is csinálom. Minden héten pénteken délelőtt és délután bemutatjuk a Prior áruit, a női és a kislány ruhákat, a pulóvere­ket, táskákat, cipőket, kalapokat, fürdőruhákat és bundákat. Öten vagyunk manekenek. Mind­annyian a Prior alkalmazottai. — Ön szerint ki lehet maneken ? — Elsősorban az, akinek jó alakja, jó mozgása és határozott fellépése van. A mosoly sem hiányozhat az arcról. — Milyen az egyéni élete ? — A férjhez menésre még nem gondolok. Sokat kézimunkázom. Moziba, diszkóba is szí­vesen járok. Egyelőre a társasági élet érdekel, nem akarom lekötni magam. Jó férj, jó házasság és két szép gyermek a vágyam. Majd ha eljön az ideje... — Hol. merre járt a világban ? — Romániában, Lengyelországban és Magyar­­országon már mefgordultam. Most a barát­nőmmel Jugoszláviába megyünk, a tengerpart­ra. — Mit mondana még? — Az idén, szeptemberben, kétéves dzsessz­­balett koreográfus továbbképző iskolába me­gyek. Persze csak akkor, ha felvesznek. — Saját költségen ? —- Az iskola fedezi a költségeket. MÁCS JÓZSEF 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom