A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)

1984-08-10 / 33. szám

(április 12. péntek) — Tudnod kell, hogy egy nagyszerű lánnyal találkoztam. — A hír hihetetlenül hangzik. A barátom nevetni kezd. — Láttad öt. De futólag és felöltözve, az pedig a valóságnak csak egyik része. — A barátom nevet. — Ilyen nőt kerestem — áradozok. — Jobbat nem is álmodhattam volna. Termé­szetes viselkedése téged is lenyűgözne. A legfinomabb rezdüléseket is azonnal érzéke­li. Nem alakoskodik, nem mutatja magát másnak, mint amilyen. Káprázatos humorér­zéke van, és igazi bájjal emelkedik felül minden gondon, bajon. Azok közé a ritka emberek közé tartozik, akik mellett a maxi­mumot adod ki magadból. Úgy felpörget, hogy teljes sebességre kapcsolsz. Szeretnél jobb lenni, feldobódsz, magad is csodálko­zol, honnan jönnek belőled elő e váratlan szavak. Az idei tavaszig nem találkoztam olyan növel, akit csodáltam volna. Minde­mellett Klára olyan ártatlan és bájos, akár egy gyermek. — Téged szúrt ki. Biztosan jól érti a dolgát — súgta Václav. Nem tudta visszafojtani nevetését. Kis híján megsértődtem. Az ócsárlás fájdalmasan érint. Miért árulom el neki titkomat?! Az embernek őriznie kell a boldogságát. Ha kibeszéled, már nem olyan értékes. Az okos hallgat. Ő nincs az én bőrömben, hogy tudna megérteni? Megpró­bálok felülkerekedni. — Beszélhetsz vele a legösszetettebb érzésekről és a legelvontabb dolgokról is. Fantáziája szárnyaló, mindenről van saját véleményei — Nem kétlem, hogy egy angyallal rande­vúzol. Nekem akkor este az előadás után a ruhatár előtti sorban csak a vézna hátát mutatta. — Nem vetted észre, hogy a hátából, a válla hajlatából, a lapockáiból különös fény sugárzik? Václav hangosan nevetett, hogy milyen komolyan kényszerítem rá az elképzelése­imet. Gondolom, hitt nekem. Csodálkozó, nagy szemmel nézett rám. Az arca ragyogott a boldogságomtól. (Aznap meglepetéssel ta­pasztaltam, hogy neki és Klárának hasonló kék a szemük. Még a színárnyalatuk is azo­nos. Akárcsak a testvérek szeme, vagy az apa és a lánya szeme. Valahányszor ma az egyikre gondolok, azon nyomban a másik is eszembe jut, mert néhány hónap múlva jön az értelmetlen halál és az közel hozza őket egymáshoz. Szövetségesekké válnak, hogy emlékeim fényében együtt elevenedjenek fel. PETER SKARLANT GYÖNYÖRÖK KORA (Egy fiatalember szerelmi naplója) Mindig együtt. Még akkor is, ha szájuk már sohasem találkozik a tündöklő prágai éjsza­kában.) Tudom, hogy kiben bíztam, mondtam. — Nem ismerjük egymást, Vašek, a tava­szi szerelem most kezdődik csak igazán I Gyufát keres pepita zakója zsebében, a villanykörte fénye bearanyozza szőke haját. Markáns arcvonásait lányossá tompítja gyer­mekien hamvas bőre. Ha beszéd közben az arcát figyeled, meggyőződhetsz róla, hogy képtelen a csalásra. Tíz óra körül a kollégák a Városi Könyvtár csarnokának büféjében álldogálnak. Kezük­ben egy-egy pohár dzsúsz vagy rumkóla. Titkolt büszkeséggel — lám, ilyen a barátom — újra tudatára ébredek, hogy Václavból közvetlenség és tisztaság árad. Akinek nin­csenek hátsó gondolatai, az megengedheti magának, hogy még oly bátor nézeteket hir­dessen, és nem botránkoztat meg senkit. Lehet, hogy Václav kényelemből szereti az őszinteséget. Aki taktikázik és hazudik, mert fél, hogy elveszíti az előnyeit, aki eltitkolja, amit igazán gondol, hamar belefárad. Megegyeztünk, hogy nincs időnk mást mondani, mint amit gondolunk. Újra Klárára terelem a szót. De Václav már egészen másról beszél, arról, ami öt a legjobban érdekli. — Uraim, hallottátok már ezt a számot? Winchester Cathedral. Shadows. Lerágott körmü ujjaival a pult üveglapján dobolja a ritmust, homáros szendvicsek re­megnek az asztalon, az ajkát csücsöríti, és halkan trombitálja a melódiát. — Tegnap Ludék Hulan játszotta a jam-sessión a Re­dutban. Valahányszor Vašekkal töltök néhány órát. úgy érzem, a gondtalan gyermekkor évei térnek vissza. Kezdődik az ünnepség, most válunk felnőttekké, de a magunk módján, ahogy mi akarjuk! Készülődünk az ünnepély­re, az élet forgatagára. Együtt vágunk neki. Úgy érzem, éppen most kezdődött az éle­tünk. (április 17. szerda) Csuromvizesen ébre­dek, teát főzök és nyitott szemmel fekszem tovább. Az álmok körülölelik Klára anyagta­lan testét. Nyáron a hegyekben egy meztelen lány lépett a kristálytiszta Malše patakba, elgondolkozva gázolt a vízben, nem messze a patak forrásától. A patak a keskeny forrás­tól egészen a torkolatig megremegett. Én is érzem a remegő gyönyört, a véletlen értinté­­sek izgalmát. Boldogság árad szét a szívem­ben. A pirkadat előtti álomban Klára fehér kala­pos lány képében jelenik meg. Részvéttel hajol fölém, a kalapja kellemesen hűsít, ami­kor karimája a homlokomhoz ér, mert nem szalmából van, hanem jégből formázták; a karima lassanként olvad, lemossa láztól át­forrósodott homlokom. Klára megcsókol. A csók elűzi az álmot, felébredek, nem tudok lélegezni, összetapadt szám teli van iszappal. (június 16, vasárnap) A vasárnap délután az esővel játszadozik. Alig hogy megittam a kávét, vigasztalanul eleredt. A vizes, párás ablakra vetítem Klára alak­ját. A film pereg. Olyan vagy, amilyennek látlak? Egyáltalán rólad vetítem ezt a filmet? Ha itt ülne mellettem a fonott karosszékben a barátom, ö is úgy szeretne, mint én, és maga elé vetítene téged, vajon egyformának látnánk-e az alakodat ? A szemed színét ? A hangodat? Kék a szemed. A hangod alt. Azt mondtam neked: — Olyan a szemed, mint a mocsári nefe­lejcs. Felbaktattunk a nedves, hűvös csigalép­csőn a Mosteci-torony erkélyére. A Károly­­híd hosszan elnyúlt alattunk, a túlsó vége összeszűkült, mintha gyermekkorunk építő­kockái között járnánk. — A Khzovnické tér a legszebb a világon. Tudod, hogy negyven szobor díszíti? Még sohasem számoltad meg őket? — Nem, a hideg szobrok nem érdekelnek. Az órákat számolom, amikor nem vagy ve­lem. Napsugaras alkony volt, Prága illatai el­döntötték, hogy vége az iskolaévnek. A Moldva hullámain a nyár megszállottjai, eve­zősök siklottak, lapátjuk ütemesen szelte a vizet. A hihetetlenül kék égbolt rózsaillatot árasztott, és együtt örült a vakációzókkal. Klára a lépcső alján várt, hogy én menjek elöl. Nem akarta, hogy bámuljam az alakját. Sejtettem, hogy ezt is megtagadja tőlem. De az én szememben elölről ugyanolyan szép volt, mint hátulról. Kék szoknya volt rajta, a tanterem padjától kicsit kifényesedett, de szépen rásimult az alakjára. Nyilvánvaló, volt, hogy nem a kedvemért öltözködött. Nem vett magára semmit csak azért, hogy elbű­völjön, hogy még inkább felkeltse a vágya­mat. Számára nem jelentett ünnepnapot, hogy pár órára találkozik velem. Végre eljött az este, amelyet alig győztem kivárni. Jó előre ezerszer aprólékosan átgon­doltam, mit fogok csinálni. Tervem sikere, akárcsak a csata kimenetele, egyetlen moz­dulaton múlott. A megálmodott órák gyor­san repülnek. Hová szállnak? Klára a másik díványról a szemben levő Károly fürdő abla­kait nézte. Az ablakok visszaverték a Moldva vizére hulló napsugár fényét, amelyben az égbolt kékje úszott. Színes diaképek szület­tek, olyan volt ez az egész, mintha távcsövei néznénk a Földközi-tenger vidékéről hozott felvételeket. Klára felém fordította fejét, rám szögezte most még kékebbnek látszó sze­mét. Az égő szempárban is a Moldva suso­gott. — Tenger a házban — mondta. — Épp­úgy, mint én benned. Csak visszfény, tükör­kép. Éreztetni akarta talán, milyen messze van tőlem? Hogyan illan el előlem? így még sokkal drágább volt nekem. Úgy éreztem, egyre utánozhatatlanabb. Pótolhatatlan. Mellettem állt, ízlelgettem, mint egy különle­ges italt. Fentről, a nyitott folyosóról, lenéztünk az alattunk elterülő városra. Könnyű, hűvös szellő simogatta arcunk. Klára arca diadalit­tasan úszott el a tetők felett, a templom kupolája fölé emelkedett, szembe az alko­nyati tavaszi illatokból terhes égbolttal; olyan gyengéd volt már, mint egy régi, szép ének dallama. Megpróbáltam hideg fejjel gondolkodni. Azt mondtam magamban: Elég, ha a szere­tett nő feléd fordítja a fejét, és beletúrsz a kibomlott hajzuhatagba, máris elveszíted a 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom