A Hét 1984/2 (29. évfolyam, 28-52. szám)
1984-07-06 / 28. szám
Csak egy percre.. ZS. NAGY LAJOS RENDETLEN NAPLÓ PETRA ZIEGER, bece nevén a weimari „üstö kös", valóban gyorsan jutott el a népszerűség csúcsaira. A rock-mu zsika új hulláma emel te a felszínre és avatta őt az NDK könnyűzenei életének ünnepelt csil lagává. Legújabb síké rét Szlovákia fövárosá ban aratta, ahol a Bra tislavai Líra dalfesztiválon a Smokings együttessel szerepelt és a nemzetközi verseny győztese lett. — Pályafutásod leglényegesebb adatai? — Huszonnégy éves vagyok, és csaknem másfél évtizede foglalkozom rendszeresen a zenével. Gyerekkoromban zongorázni tanultam, így a klasszikusokon nevelkedtem, közben azonban lemezekről tanultam és daloltam a népszerű slágereket. Szerepeltem az iskola gyermekkórusában is, innen hívtak be próbafelvételre a rádió weimari könnyűzenei stúdiójába. Főiskolai diplomát is Weimarban, a Zeneakadémia könnyűzenei tanszékén szereztem. Rajongok a rock zenéért, és énekesnőként tulajdonképpen 1981 óta, tehát kereken három éve vagyok a pályán. — Bratislavai sikeredben a „jöttem, láttam, győztem!" elve érvényesült... — Az együttes tagjai, de én is valóban lelkiismeretesen készültem a Lírára. Talán sohasem gyakoroltunk még annyit, mint most. Burghard Lasch, a győztes szám szerzője néhányszor külön is meghallgatott, ami elsősorban az önbizalmamat és a magabiztosságomat fokozta, mert a dalszövegek memorizálásával bizony nemegyszer hadilábon állok. Hál' istennek, a Lírán szerencsésen összejött minden, beleértve a váratlan győzelmet! — Véleményed szerint mi szükséges a sikerhez egy könnyűzenei fesztiválon ? — Természetesen a megfelelő dal. Annak vagy dallamosnak, a közönség számára már az első hallás után megjegyezhetőnek kell lennie; vagy ha zeneileg igényesebb számról van szó, úgy az összetettebb dallamképleteknek és a szöveg szuggesztivitásának kell hatnia a hallgatóra. Az énekesnek pedig rá kell éreznie a szám stílusára, mert csak így tudja valóban jól és a saját egyéniségének megfelelően előadni. — Mindez meglehetősen akadémikusán hangzik... — Lehetséges, hogy valóban elvont dolognak tűnik ilyen komolykodva beszélni a könnyűzenéről, de régi igazság a művészetben, hogy olykor éppen a legtermészetesebbnek vagy a legegyszerűbbnek látszó dolgok megvalósítása a legnehezebb feladat. — Milyennek láttad a Líra dalfesztivál idei évfolyamának színvonalát? — A hazai, tehát a csehszlovák dalversenyben valóban a díjazott számok voltak a legjobbak. Az énekesek között sok volt az új, egyelőre még ismeretlen név, ami véleményem szerint nem minden esetben vált ennek a jónevű fesztiválnak az előnyére. A nemzetközi dalversenyben viszont jó konkurencia jött össze, ezért duplán tudok örülni a győzelemnek! — A színpadi szereplés egyben kockázat is, igaz? — Minden előadás egy új kockázat! A zenét és a kockázat izgalmát szeretem az énekesnői pályában ... -1 {mik-) Fotó: Gyökeres HOGY LEHET A BUBORÉKOT ELLOPNI ? Hallottam már sokféle lopásról: egyszer állítólag ellopták a világ legnagyobb gyémántját (hirtelen nem jut eszembe a neve), annak idején ellopták a Lindbergh-bébit, egyszer ellopták a karórámat (a mai napig meghatódva gondolok vissza a tolvajra, ugyanis az órám már régen nem működött), loptak ezt, lopnak azt, a minap azt olvastam, hogy valahol elloptak egy egész vonat-szerelvényt. De hogyan, miképpen lehet ellopni egy buborékot? Illetve: dehogyis egyet! Többezret! Eszembe jut gyerekkorom (öregszem), amikor szappanbuborékokat eregettem, gyönyörű szappanbuborék-gömböket, szalmaszálon át fújtam őket belé a világba, egyszerre öt-hat buborék keringett a fejem fölött, gyönyörű, karácsonyfára illő gömbök, annyi színben tündöklő, hogy a szivárvány szégyenkezve bújhatott el mögöttük. Visítoztam és kurjongattam a boldogságtól, és el akartam kapni őket, gondoltam, elteszek egyet-kettőt és majd labdázunk vele holnap a nagy eperfa alatt... A kurtaszoknyás, nyolcéves, szőkecopfos Celleng Markával — gondolom ez mindenki előtt nyilvánvaló. De nem tudtam megfogni őket, helyesebben, mihelyt valamelyikhez hozzáért az ujjam: elpattant, fölrobbant, mint valami atombomba — épp csak valamivel kisebb zajt csinált. Ezért töprengek, tűnődöm, tépelődöm azon, hogyan képes valaki ellopni többezernyi légbuborékot. Mert: (arra is gondolva, hogy egy újságírónak kutyakötelessége harcolni az alkoholizmus átkos szenvedélye ellen elhatároztam, hogy ezentúl szódát iszom. Szódát mindenféle pancsolt bor és tévetegen párolt szesz helyett, ami, mint tudjuk öl, butít, a nyomorba dönt és egyéb alattomos dolgokat követ el ellenünk. Vettem egy úgynevezett szifont, és a hozzátartozó patronokat (szlovákul: bombicski) — és elkezdtem otthon szódát gyártani. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a barátaim figyelmeztettek, a szódavíz mértéktelen fogyasztása nagy bajokat okoz-Szentpétery Ádám rajza hat a férfi férfiasságát illetően. Nemigen figyeltem rájuk, hiszen van már két felnőtt fiam, családtervemben több nem igényeltetik, tehát a barátaim által fentebb emlegetett veszély elhanyagolható). Tehát: gyártom itthon a szódát. És iszom is, mert másnak nem nagyon ízlik e háztartásban. Az üvegszifonban apró buborékok keletkeznek, ha a patront, azaz a kis bombát (bombicskát) belésrófolom. Azt persze nem állítom, hogy ezeket a picurka buborékokat valaha is megszámoltam. Lehet, hogy ezer, lehet, hogy tízezer van egy-egy adag szódavízben. De: miért van mondjuk az egyikben tízezer, a másikban ezer — hozzávetőlegesen persze. Megmondom: ott, ahol kevesebb van, ellopták a buborékokat. EGY VERÉB EGY LÁBBAL Magyarul: egy féllábú veréb. Nem régen sebesülhetett meg, régebbről ismerem őt, hónapokon át itt ugrándozott vidáman az erkélyemen egy nagyobb verébcsalád tagjaként. Nem sokban különbözött a többitől, szürke volt, csicsergő, verébszerü. Most olyan, mint egy hadirokkant. Hol veszíthette el a lábát ez a veréb? Feltételezem, hogy nem vett részt az irak—iráni háborúban, sem a libanoni lőporfüstös zűrzavarban — észrevettem volna, ha hiányzik —, tegnapelőtt még itt volt ép lábbal, ma meg ... nyomorék. Nem tudom elképzelni, hol veszítheti el a lábát egy veréb; lehet, hogy egy gyerek lőtte el csúzlival, lehet, hogy — s ez a valószínűbb — rászállott az emelődaru tetejére és ott valami mozgó acélalkatrész lenyisszantotta. Van itt az ablakom előtt két sárga óriásdaru, minden reggel azokat pillantom meg először, förtelmesért nagyok, magasan a nyolc-tíz emeletes házak fölé nyúlnak, lehet, hogy ez a kis szürke szárnyas fölrepült valamelyik tetejére? Nem tudom. De a lelkivilága, a jelleme megváltozott, az biztos. Azelőtt, éplábúként, épp olyan viháncolást vágott le itt az erkélyen, mint a többi veréb, ha elemózsiát szórtam eléjük, ugrándozott, röpködött csicsergett, néha már azt hittem, berepül álmélkodó számba — együtt a többivel. Ma reggel alaposabban megfigyeltem őt: szívszorító volt, hogy megváltozott a viselkedése. Egyedül érkezett az erkélyre, ahol már egy maréknyi kenyérmorzsa várt a madarakra, körülnézett, de nem esett neki, mint régen, a lakmározásnak, hanem hangosan csicseregve elrepült. Néhány másodperc múlva visszajött egy nagy verébsereg élén, és elkezdődött a lakoma, csipogva, csicseregve, ugrándozva, vidám verébetikett szerint, hiába magyaráztam nekik (gondolatban), hogy magyar veréb nem beszél evés közben, annyi mindent összefecsegtek-locsogtak, hogy meg sem próbálom most leforditani és lejegyezni, nincs erre elég helyem, összevissza beszéltek verébül: holmi élhetetlen madárról, aki még a lábára se tud vigyázni, tapintatlan célzásokat tettek arra, hogy bizonyos személyek képtelenek a kollektív életre, hol itt, hol ott csámborognak, teljesen egyedül, puszta kalandvágyból, fölszállnak mindenféle emelőszerkezetek tetejére, mintha azt akarnák, hogy a kedvükért kizöldüljön, virágba boruljon, hogy aztán ott, persze elkülönülve a közösségtől, fészket rakhassanak s magasról nézhessenek le rokonaikra, barátaikra, cimboráikra ... tessék, most azután az ilyen különc megnézheti magát! Ismétlem, nincs kedvem mindent lefordítani, mert e locsogást hallgatva, bánatosan néztem Féllábút, amint udvariasan meghúzódik az erkély sarkában (a lakomából ugyanis elkergették őt), és arcpirító bólogatással helyeselt társainak, mintha fogalma sem volna arról, hogy mindeme sok gúnyos célzás épp őfelé irányul. A verébcsapat néhány perc alatt tisztára ette az erkélyt, azután vad átkokat szórva az egyénieskedő, félrevonuló nyomorékokra, akik viszont még arra is képtelenek, hogy a napi betevő falatot megkeressék — elrepült. Féllábú egyedül maradt az erkély sarkában és egy csöppet sem látszott szomorúnak, pedig egyetlenegy kenyérmorzsa sem maradt a számára. Egy ideig álldogált, azután leült, valószínűleg kifáradt. Később elaludt. Örökre. 12
