A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-01 / 1. szám
LOVICSEK BELA félresiklow* Jelet 3 Jani az asszonyt mustrálgatta, úgy ■ persze, hogy az édesanyja még véletlenül se vegye észre. Kelecsényi Marinak az enyhén ráncosodó arcáról eltűnt az a tűz, ami nem is olyan régen még ott parázslóit a bőre alatt. Párnás keze megcsontosodott, megeresedett, egyszóval olyanná vált, mint a vázában felejtett virág. Őszinte sajnálattal szemlélgette, mintha soha semmi közük nem lett volna egymáshoz, pedig azon az emlékezetes nyárelőn történt valami, amit soha nem lehet elfelejteni. Nem is akarja. Miért is akarná, hiszen férfivá válásának az emléke fűződik hozzá, függetlenül attól, hogy még alig töltötte be a tizenhetedik életévét. Szénakaszálás és szénahordás után azok a gazdák, akiknek a patak partján volt a rétjük, gátat vertek a patakon, azaz elrekesztették, hogy elárasszák a réteket. Tették azt azért, hogy dúsabb legyen a sarjú. s hogy több sarjúszénát takaríthassanak be. A gát alatt hamar leszaladt a víz, alig csörgedezett valami a meder fenekén, csak a nagyobb kopolyákban maradt meg mélyebben, derékig sőt nyakig érő is. Az ott rekedt halakat aztán könnyűszerrel ki lehetett meregetni. Kelecsényi Mari kapott a kínálkozó alkalmon, elérkezettnek látta az időt arra, hogy megvalósítsa a tervét. Átment Janiékhoz és csalta halászni. — Nincs nekünk hálónk... — szabódott Jani. — Mit számít az — heveskedett az aszszony. — Van nekünk a padláson háló is, tarisznya is. Az a szerencsétlen uram nem mer a vízbe menni, fél a patkánytól, vidrától meg a kígyótól. Tudom, hogy te nem félsz semmitől, Janikám. Majd te dobálod kifele a halakat a partra, én meg összeszedem és berakom a tarisznyába, itthon aztán megfelezzük. Gyere, no, meglátod, milyen kellemes lesz. Janit nem kellett sokáig kérlelni, egykettőre kötélnek állt és indultak. Hogy közelítsék az utat, az uradalmi tábla melletti dűlőút felé vették az irányt. Jó mellig ért már a haragoszöld kukoricás. Forrón tűzött a nap, majd hogy nem állt a levegő. Csak néha-néha csapott a szellő a kukoricalevelek közé, de az is meleg volt, mintha a kemence szájából bújt volna elő. A magasban pacsirta cifrázta, az elárasztott rétek felett rikácsoló bíbicek csapkodtak fel s alá, a vízben meg gólyák araszoltak nagy kényelmesen, ráérőn. A patak két partja sűrűn be volt nőve bokrokkal, a meder kanyargását pedig pontosan követve égerfák magaslottak. A levegőben már érződött az átmelegedett víz émelyítően poshadt szaga. Kelecsényi Mari harmincöt éves volt akkor. Meddő. Nagy, lányosán kemény melle majdnem szétrúgta a prusziikszerű, vékonyka blúzát. Egyszál kékfestő szoknyáján kívül semmi más nem volt rajta. Feleslegesnek tartotta a rettentő hőségben, meg ami igaz az igaz, más célból öltözött ilyen lengén. Régóta készült már erre a napra, csak az alkalomra várt, hogy megvalósíthassa a tervét. Az alkalom elérkezett, most már minden rajta múlik, egyedül csak rajta. Egész úton azon törte a fejét, miképpen fog hozzá. A mellette lépkedő, hosszúra nőtt fiúnak halvány sejtelme sem volt arról, mit forgat a fejében. Majd megtudja, ha rákerül a sor, mosolyodott el magában. Furcsa, torkot szorító izgalmat érzett, mintha bizony az első találkájára készülne, s oda vinné a lába, pedig igencsak jártas volt a dolgokban, komoly tapasztalatokkal rendelkezett, és mégis. Ez most más volt, minden előzőnél másabb. Végre a patakhoz értek. Jani készülődött a halászathoz, az asszony meg leterítette a batyuzó abroszt a kukoricás szélében, eligazította, s intett a fiúnak. — Gyere, Janikám, gyere, előbb eszünk, iszunk, csak aztán fogunk munkához! Gyere, no!... Csirkét rántottam, meg finom borocskát hoztam. Leányka. Az urasági pincéből van. Vérré válik benned, meglátod! Jani szófogadón odasomfordált és evéshez látott, s közben az asszony nógatására meg-meghúzta az üveget. — Príma bor, igazán príma — mondta felnőttes elismeréssel, mégis kamaszos szégyenkezéssel. Mikor mindent elfogyasztottak. Jani a kézfejével megtörölte a száját, majd ledobta magáról az inget, letolta a nadrágját és menni akart a vízbe, de az asszony utána kapva megfogta a kezét és visszahúzta az abroszra. — Nem olyan sürgős, Janikám, ráérünk, hiszen nem kerget a tatár... — mondta kedvesen, majd egyetlen mozdulatára szétnyílt a pruszlikja, s nyomban le is vetette. Látva a fiú ijedt és szégyenkező arckifejezését, megfogta a vállát és hanyatt döntötte. Jani nem tudta, inkább csak sejtette, hogy mi következik. Ijedtségében sem szólni, sem ellenkezni nem tudott, talán nem is akart. Végeredményben úgy adta meg magát a sorsának, hogy ő is akarta. Az asszony föléje hajolt, mindenfélét gügyögött a fülébe, simogatta, majd szájával a szájára tapadt: ügyes és hegyes kis nyelvével a fogsora közé hatolt és az ő nyelvét érintgette finoman, apró tűzcsóvaként. Később a hátára fordult és Janit húzta maga fölé. — Most te csókolj engem, gyönyörűségem, csókolj csak csókolj... — suttogta. A mozdulata szenvedélyes volt. Remegett minden ízében. Jani kezét a mellére húzta, ami kemény volt és forró, mint a tüzes golyó. Diónyira duzzadt a bimbója. — Puszikáid meg ... — suttogta sóhajtva. A fiú engedelmeskedett, de akkor már égett és szédült, és alig kapott levegőt, és annyira vert a szíve, hogy majd megfojtotta, és csak dörömbölt, dörömbölt a mellkasában, mintha ki akarna tömi onnan ... Arra nem emlékszik, hogyan került le róla az alsónadrág, az asszonyról meg a szoknya, tény, hogy lekerült, és ö ott feküdt a két élő oszlop között és elmerült valamiben, valami szóval ki nem fejezhető csodában, aminek a végén megmozdult és elindult velük a föld a verejtékező, nyögdécselő és aprókat sikongó útitársával együtt... Néhány perc múlva aztán megszűnt a szárnyalás, szeme elöl elúsztak a biborfényű ködök, s újra a valós világ fényei, színe és hangjai vették körül. Alkonyatig egy tarisznya halat fogtak. Mielőtt azonban elindultak volna hazafelé, még egy hosszú utazást tettek. A búcsúzó nap vörösre festette előttük a dűlőút porát, s fészkükre ültette az ég madarait. A fiú most már szégyentelenül és büszkén lépkedett a hálálkodó asszony oldalán. Foghatatlan, gyönyörű érzések feszengtek benne, amilyeneket csak egyszer és akkor érez az ember, amikor férfivá válik. Janinak attól a naptól kezdve nem volt nyugta. Hajtotta, űzte vérének a szenvedélyes lobogása. Újabbnál újabb kalandokra vágyott, s ha csak tehette, minden kínálkozó alkalmat kihasznált, hogy a vágyait kielégítse. Azon a délelőttön, amikor ott ült előtte az asszony megöregedetten és szánalomra méltón, a pillantásuk találkozásából mindketten megérezték és tudták, hogy a kettejük kapcsolata végérvényesen befejeződött, amit újra kezdeni és folytatni lehetetlen, mint ahogy a holtakat is lehetetlen feltámasztani. Akkor látszott csak igazán, hogy mennyire megöregedett, amikor nehézkesen felállt, elköszönt és elment. Pedig akkor még közelebb volt a negyvenhez, mint az ötvenhez, csakhát a fékezhetetlenül csapongó életmódja miatt teljesen kiégett. Az italra is rákapott... Szendrei János már olykor-olykor kettőt látott a hamvas arcú pincérlányból. Most már jó lesz elhúzni innen a csikót, gondolta magában, amíg nagyobb baj nem történik. Bulldog az asztalra borulva aludt, néha horkantott is. Szendrei megrázta. — Ébredj, komám, mennünk kell!... Megérkezett a lány ikertestvére, ami azt jelenti, hogy mennünk kell... Hallod-e, fene a jódolgodra, ébredj, nem ágyrajáró helyiségben vagyunk, hékás! Bulldog felkapva a fejét bambán nézett Szendreire. — Azt mondod ... megérkezett? — Meg ... — Akkor gyerünk ... Csakhogy én sem ülni, sem állni nem bírok ám ... Hogyan távozzam el innen? ... Négykézlábra ereszkedve, mint a kutya? Szendrei jobban bírta magát. Fizetett, aztán talpra segítette a barátját és összekapaszkodva kibotorkáltak a helyiségből. Megbámulták őket a járókelők, megbotránkozva csóválták a fejüket, megjegyzéseket is tettek rájuk, ök azonban rá sem hederítettek. Most sem az emberekkel, sem a világ nagy fájdalmaival nem törődtek. Egymásnak támaszkodva megálltak. — Hallod-e, Bulldog! Tudod milyen lesz harminc év múlva a hamvas arcú pincérlány? ... Mint a kiöntött ürge ... Láttál te már kiöntött ürgét? — Láttam ... Ettem is ... — Ettél!? — szömyűlködött el Szendrei. — Nem mondom, jó gusztusod van. — Az van ... most is megenném, amilyen baromi éhes vagyok. Megenném a békacombot, meg a csigát is ... — Tán még a kígyót is? — Azt is, mindent... Egyedül a patkányt utálom, öreg. Hányinger környékez, ha néhanapján összetalálkozunk és, és egymásra meredünk... Hogy a csudába van ez, nem tudom. Pedig ha úgy vesszük, öregem, nem is olyan csúnya állat, mint például a krokodil... De hogy miért beszélünk mi ilyen baromságokról!... — hördült fel Bulldog hirtelen. — Inkább daloljunk, öreg cimbora, hiszen dalolva szép az élet, nem igaz ? ... — Rázendített, de olyan hamisan, hogy Szepdreinek minden hajaszála égnek állt. — Elhallgass, Bulldog! A kijózanítóban akarsz kikötni? — Ott sem rosszabb, mint másutt. Ott legalább békén hagyják az embert, kedvére kipihenheti magát... Nem tudom te hogy állsz, öreg, én szerfölött fáradt vagyok, csak azt tudnám, hogy mitől pilledtem el ennyire ... Ma még nem is dolgoztam ... Hát akkor, irány a kijózanító! Az emberek fejüket csóválva elhúzódtak 10
