A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-01 / 1. szám
az útjukból. Bulldog megtorpant, mintha gyökeret eresztett volna a lába. Körülnézett. — Látod, öregem, úgy bámulnak ránk, mintha ők soha a büdös életben nem lettek volna részegek, mintha ők mindannyian az alkoholellenes klub díszes tagjai lennének ... Látod azt a kis nagyságát? Abban a toronyépületben lakik, ahol én. Most úgy néz rám, mint a leprásra, két hete meg a hátamon cipeltem fel a harmadik emeletre ... Hé, csillagocskám, ugye most nem akaródzik megismernie, szégyenli a pofikáját ?... Jól kiizzadtam alatta, de megérte felcipelni, öregem ... — Röhögött vagy két percig, aztán folytatta. — Nekitámasztottam az ajtónak, aztán megnyomtam a csengőt, és gyorsan lepucoltam a kanyarig, onnan lestem ... Mikor kinyílt az ajtó, öregem, a kis nagysága eldőlt, mint egy zsák, a nagy mélák férje meg üstökön ragadta és berántotta, mint a lábtörlőt ... Hát, öregem, azt látnod kellett volna ... Még most is nevetőgörcsöt kapok, ha eszembe jut. .. — Hogy bizonyítsa az igazát, röhögni kezdett olyanformán, mint aki nagytrombitát fúj. — Hé, aranyoskám, tényleg nem ismer rám? — Nyughass már a bőrödben! — Jól van, öreg, köszönök mindent — mondta Bulldog —, menj haza, téged vár valaki, én majd elbódorgok valahogy egyedül is, csak menj... és köszönök mindent... legközelebb majd én fizetek ... Szendrei János éjfél tájban keveredett haza. Még mindig részeg volt, pedig jó sokáig szellőztette a fejét a lakótelep környékén. A cigarettája is elfogyott, fázott is már, így aztán nem volt kedve tovább kódorogni. Ruhástól dőlt az ágyra. Talán még le sem ért a feje a párnára, máris elaludt. Csendesen szuszogott. Soha nem szokott horkolni, szerencsére. Júlia várt egy ideig, aztán hozzáfogott levetkőztetni. Nem ment könnyen, de végül is sikerült. Lefeküdt, elaludni azonban nem tudott. Felhúzott térddel ült az ágyban és reggelig virrasztott. Mint a halottsiratók. Ő azonban nem énekelt, nem is sírt. Bár tudott volna, akkor talán megkönnyebbült volna. Azon az éjszakán sok minden átzúgott rajta. Úgy érezte, hogy valahol elrontotta az életét, nagyon elrontotta ... Amikor Szendrei János másnap reggel, vagyis délelőtt felébredt, talán még pocsékabbá érezte magát, mint előző nap. Szokásától eltérően ezúttal nem gyújtott rá. A feje ugyan zúgott, de a gyomra nem émelygett. Éhséget érzett. Nem csoda, hiszen nem is emlékszik rá, hogy mikor evett utoljára. „Most már valóban nem iszom egy ideig", fogadkozott magában. Csodálkozva nézett körül a szobában. Hogy a csudába lehetséges az, hogy a ruháját szépen és pontosan rakta le a szék karfájára?... Rendes emberhez illően ... Hm. rendes emberhez illően, a fenét! Hm, hm, hümmögött magában, őt, a nagy hőst egy megbántott asszony gyámolította az éjjel, tehetetlenül és kiszolgáltatottan feküdt előtte, akár egy csecsemő. Nagyon bántotta az önérzetét, s furcsa szégyenérzet mardosta. Felkelt. Most is szédelgett, de erős akarattal tartotta magát. Kifelé menet a fürdőszobába nem döcörgött, nem billegett, bár a feje vitte volna ha nem keményíti meg magát annyira. Az előszobában összetalálkozott Júliával. — Bocsáss meg, kérlek... —• mondta csendesen anélkül, hogy ránézett volna. Júlia annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott, pedig valamit akart mondani. Szinte megbénult a nyelve. (Folytatjuk) JIRÍ WOLKER VERSE/ TEMETŐ A mi temetőnkben, hol a halottasház leroskad, falak mállnak, fűbe borul az út, csönd ül, illat árad, nem jár árnyéka a halálnak. Itt holtak nincsenek; fákon, virágokon bomladozó jelek életről vallanak. Akácok vannak itt, az akácok alatt kis padok szerelmeseknek s gyerekek játszanak a sírokon papás-mamást Mikor kegyes az ég, fehér angyalok járnak erre, bekötözni a sírokat, mik nem heggedtek még be, elbeszélgetni néhány gyászruhás anyókával, a kert legnagyobb bogaraival. A szemük sarkába ülnek — nem könnyek ezek — jól látom, ezek ők, az angyalok. Mindig megsimogatnak, ha magányosan erre ballagok. így szólnak hozzám: — E földön nincsenek halottak, csak öregek és fiatalok. SZERELMES VERS Azt mondtad, az egész világot szemedben őrződ, nincs semmi, ami kívül esne rajta, szemedben almaágak szirma-habja, felhők futása, madarak éneke és vonulása. Hittem szavad, most hinnem nem szabad. Nagy fájdalommal összezúzom gyönyörű szemed, és építek belőle új, szivárványos falat. Mondd meg, szerelmem: ha a világot őrizted szemedben, mért nem őrizted őt, a munkást, ki az állványról ma reggel lezuhant szemem előtt a halálba? RAB ZSUZSA FORDÍTÁSA BEDE ANNA FORDÍTÁSA FOTÓ: KÖNÖZSI VENDÉG ÁLL A HÁZHOZ Tulajdon szíved beszélt így hozzád: Lázár, kelj fel. Lázár! S akkor én a kő-szobából kiléptem veled. Mindkettőnk szivét nagy öröm lepte meg, mert testünkön ismeretlen, friss, ügyes kezek sürögtek, jókedvünkben hirtelen felkaptuk a földet, s a föld oly nehéz volt, akár a kék szemű bányászok robotja, s ünnepélyes is, mint vacsora-időben a családi tűzhely. A köves utat ha járod, meglátod, az ünnep hogy ragyog rád. Mi megláttuk, s úgy járulunk hozzád, te szent világ, mint két zarándok. Jó útra terelt a fx>rtyánk, mert hisz nem egy csillag vezet, de ezernyi, fönt a fehér holdtól száz messzi vidékre sürget menni, menni, mert minden égtáj öröme lett a gyerek, ki megszületett. Lent a faluvégen halk virág hajt a réten — a város peremén nyomor és bánat nő csak a helyén. Az elkínzott család képe alatt örökös petróleumlámpa ég, sikong. Hol minden éhezőnek jut majd jó falat, ott lesz a mi legelső stációnk. Éji nyugalomra üres tányérokba tesszük a szemünk, vérből és koromból verset keverünk, s feltartjuk a verset, mint húsvéti gyertyát, leng a vigasztaló, fehérlő, meleg láng, az Édenhez vezérlő út világa. Embernek az ember az ajtót kitárja. Vendég áll a házhoz — — s vele még valaki. GARAI GÁBOR FORDÍTÁSA HATVAN ÉVVEL EZELŐTT, 1924. JANUÁR 3-ÁN HALT MEG JIRÍ WOLKER, A NAGY CSEH KÖLTŐ. 11
