A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-01-13 / 3. szám
Csak egy percre... SÁNTA PÉTER a Magas-Tátra szivének is tekinthető Tatranské Zrubyn az ottani katonai üdülő művelődési és sportelőadójaként dolgozik. Ambiciózus, ötletgazdag, jó szervezőkészségű fiatalember. — Bemutatnád a munkahelyed? — Üdülőnket, alapos felújítás után. 1967-ben adták át rendeltetésének. Elsősorban a Csehszlovák Néphadsereg hivatásos katonái üdülnek nálunk, de az év bármely időpontjában érkeznek hozzánk csoportok a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregeitől is. A munkahelyem így nemzetközi üdülőnek is nevezhető, amely bizony aligha épülhetett volna a jelenleginél szebb környezetben. Ennek ellenére könnyű megközelíteni, hiszen az ótátrafüredi úton a Csorba-tó felé haladva, csak két kilométernyire van Starý Smokovectől. — A tökéletes ellátáson, a kényelmen és a nagyszerű levegőn kívül, mit nyújtotok a vendégeiteknek ? — A legszívesebben arról beszélek, ami rám tartozik, ezért a sportolási lehetőségekkel kezdem. Kitűnően felszerelt sportpályáink vannak, bár rossz időjárás esetén sem unatkozik nálunk senki. Van itt pingpongasztal, lehet biliárdozni és sok más társasjátékot is kölcsönözünk. Emellett szórakoztató és művelődési jellegű programokról is gondoskodunk. — A műsortervezés is a te feladatod? — Részben. Nálunk ugyanis már hagyománya van annak, hogy minden csoport egy üdülötanácsot választ, és amolyan kupaktanácsot ülve véglegesítjük a programtervet. Munkatársaimmal együtt arra törekszünk, hogy minden korosztálynak és minden teljesíthető kívánságnak eleget tegyünk. Fontos szempontnak tartjuk, hogy az idősebbek éppen olyan jól érezzék magukat nálunk, mint a családosán érkező hivatásos katonák iskolás korú gyermekei... — Bizonyosan túrázás, hegymászás is szerepel a programban ?! — Méghozzá naponta! Nem múlik el egyetlen nap sem anélkül, hogy ne rendeznénk kisebb nagyobb kirándulásokat; a bátrabbaknak pedig valóban komoly túrákat szervezünk. Vannak, akik hegymászói rátermettségüket is próbára teszik az itt töltött' idő során, természetesen tapasztalt hegymászók és hegyi vezetők irányításával. — Hányán pihennek egyszerre ebben az üdülőben? — Általában háromszázan. Talán mondanom sem kell, hogy ennyi ember kívánságát teljesíteni bizony nem egyszerű feladat. — Akad olvasnivaló is ? — Saját könyvtárunk van, ahol több mint háromezer cseh és szlovák könyv között lehet válogatni; de a hozzánk látogató külföldiekre való tekintettel német, spanyol, francia, orosz és angol nyelven irt művek között is lehet válogatni. És van majdnem kétezer kötetnyi magyar könyvünk is. — Javában benne vagyunk már a télben. Számotokra ez a nehezebb időszak, vagy a nyár? — Nálunk a karbantartáshoz szükséges egy hetet leszámítva, az esztendő minden hónapjában telt ház, azaz nagyüzem van. Ezért nem is nagyon érzékeljük a különbséget a tél vagy a nyár között. Számunkra inkább az a lényeges, hogy aki beutalót kap hozzánk, az jól érezze magát itt; és kipihenten, újult erővel térjen vissza szolgálati helyére. K. I. A fenti cim egy régi szólásmondás. Az ügyes, okos, betűt ismerő, naptárt olvasó emberre mondták valamikor. A csízió eleinte latin nyelvű öröknaptár volt. Nevét onnan kapta, hogy az első sora Circumcisio szóval kezdődött. A későbbi naptár mellett csillag- és idöjóslást. álmoskönyvet, különböző hasznos gyakorlati tanácsokat tartalmazott. A leghíresebb csízió-könyvet Regiomontanus (Királyhegyi Müller János) német csillagász és fizikus adta ki 1471-ben. Mátyás király meghívására Magyarországon is járt. Ö használta fel pontos időmérésre az égitestek látszólagos mozgását. Száz év múlva Heltai Gáspár fordította magyarra. Azóta szinte megszámlálhatatlan ponyvakiadásban jelent meg. Még a múlt század végén is népszerű volt. Egy ilyen füzetes ponyvakiadás került a kezembe. A teljes címe: Csízió, vagyis a csillagászati tudománynak rövid és értelmes leírása. Alatta kisebb betűkkel a tartalom: a csillagok, üstökösök és égi jelek, stb. különféle természetéről; az emberi nem négyféle véralkatáról, természetéről és tulajdonságáról és arról, hogy mindenik hónapban micsoda rendet tartson az ember ételben, italban, alvásban, fürdésben, tisztulásban és érvágásban. A hírneves Királyhegyi János irataiból magyarra fordíttatott és sok helyen megbővíttetett Budán, 1887. Nyomatott Bagó Márton és fiánál. Az előszóban dicséröieg megjegyzik: e könyv oly híres és becses volt a maga — Ma nehogy elkószálj! — dörgött rám egy hétfői reggelen nejem reggelizés közben. — Délután cipőt megyünk vásárolni! Szavai a szó szoros értelmében robbantak, apró, alattomos morzsákra vetették szét az épp nyelőcsövembe készülő — már száraz — vasárnapi kalácsot. — Ci... ci... ci... — csaptam szét mindkét karom kétségbeesetten, miközben feleségem egy „mióta van nekünk macskánk V — kíséretében szaladozni kezdett a konyhában, hogy megfogja, s kitegye az ajtó elé a „rusnya dögöt". Ahelyett, hogy elsősegélyben részesített volna! — Nincs meg! Nincs sehol! — tárta szét ő is a karját. Most már mindkettőnk karja tárva volt. Cselekedni illett. — Ci.. ci... ci... pp ... — hörögtem kiguvadó szemmel. — Meg ... full... Ila ... — kínlódtam tovább, s egyik kezemmel a számhoz, másikkal a kakaós bögre után kapdostam. lekaszálva az asztalról a gyerekek reggelijét. — Örült! Mit művelsz?! — sikított fel valaha tundéri nejem, akire ma már e jelző helyett inkább azt mondják: teltkarcsú.-Ö... ö... ö... - sikerült felköhögnöm, teleköpdösve a konyhát és falait a vasárnapi kalács morzsáival. Az asszony végre rájött, hogy fatálisán félreértette a helyzetet hozzám ugrott és szeretetteljesen, de roppantul erélyesen hátba veregetett. — Kuc, kuc ... — ...pőt...? A hát baveregetés után kékülő színem távozóban volt. Lilultam. — Ci pőt... — ismételte meg szájbarágóan.- Lilát! — Miért pont lilát? — Csak! — De szivecském ... — Mert lila cipőm még nincs! — Anyukám ... — Semmilyen cipőm sincs! Érted? Cipő nélkül vagyok! Mezítláb élek széles e világban ... A drapp szorítja a rüsztömet, a pirosnak eltörött a sarka, talán meg sem lehet javítani, a zöldről elveszett a csat, a kéknek elkopott az orra ... Miért ne lehetne egy lila cipőm? — Igaz is. miért ne lehetne egy lila cipőd? — ismételtem meg a drámai kérdést, hogy elejét vegyem a készülő sírásnak. — Beleegyezem! De egyet ígérj meg! Ezentúl a vasárnapi kalácsnak nem lesz tésztája! Csak tölteléke! — Kérlek!? Ha csak ezen múlik a lila cipőm! — biggyesztette le az ajkát megvetően. Azután hirtelen feltámadt jókedvvel készítette a gyerekeket az iskolába, minket meg a munkába. Épp ideje volt. A cipős közjátékkal rengeteg drága percet veszítettünk. Ez okozta, hogy vidámsága csakhamar oda lett. Lányom nem találta az ellenőrzőjét, fiam a lakáskulcsát, ő maga a pénztárcáját. Én pedig papucsban szálltam be a liftbe. Mire megvertük a gyerekeket mire megtettek a hiányzó holmik, mire a papucsot cipőre cseréltem, mindenki tisztában volt vele, hogy elkésünk. $ ekkor még nem volt vége! Hercegné az alattunk lévő lakásból felkopogott a partvissal, hogy „mi ez a ricsaj?" Lefelé haladva a liftben meg emeletenként vesztünk össze a szomszédokkal. Marosánnéval, amiért sokallotta. hogy mind a négyen egyszerre szálltunk be a fülkébe, Rovnynévai — amiért mérhetetlen ideig visszatartottuk. Repécsekkal. mert idegességemben — megfeledkezve a tilalomról — rágyújtottam. Csaholtál, mert szemeteltünk. Az odalenn várók a kővetkezőkkel gyanúsítottak még meg: kilopkodtam a díszcsavarokat a liftfülke borításából, lefeszítettem a világítás burkát, s obszcén rajzokkal díszítettem fel a falait. — Ne törődj velük! — vigasztalt csicseregve a feleségem, akinek, miután úgy istenigazából odamondogatott nekik, visszatért a jókedve. — Ronda dögök! És túl sok a szabad idejük. Ráérnek spekulálni. Nem úgy, mint mi, akik rohanunk az iskolába, a munkába, a kötelesség után, s onnan — mellőzve tereferét, barátnőket és barátokat, cukrászdát és kocsmát, valamint presszót — egyenesen haza (itt jelentőségteljesen felemelte a hangját!), hogy családiasán — ahogy szoktuk — lebonyolíthassuk a cipővásárlást. Egyetértettem vele. A főnököm ugyan váltig azon volt, hogy ledolgoztatja velem a tizenöt perces reggeli késést, de én ellenálltam. 22
