A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-29 / 27. szám
A’ PALÓTZSÁG ESMÉRTETŐJE... (Emlékezés a kétszáz esztendeje született Szeder Fábiánra} A néprajz felületes ismerői előtt is közismert az a tény, hogy — különféle történeti-, földrajzi- és társadalmi hatóerők következményeként — apróbb tájegységekből, néprajzi csoportokból mozaikszerben tevődik össze az egységes magyar népi kultúra (ennek nagyszerű áttekintését lásd Kosa László-Filep Antal több kiadást is megért A magyar nép táji-történeti tagolódása c. munkájában). Ezekre az összetevő elemekre gyakorlatilag a néprajzi érdeklődés (mert kutatá-Janiga József: Faluvég (tusrajz) sokról ebben az időben még túlzás volna beszélni) kezdeteitől fölfigyeltek. íme, bizonyságul, e probléma egyik legkorábbi megfogalmazása: „Nemzetünk' bővebb ismérete végett szükséges volna hazánknak minden tájabéli nevezetesebb népeit egyenként szemre vennünk, és azoknak valamenynyi különösségeit feljegyeznünk. Többeket és több ideig fárasztana ez a' becses munka, de végre egy olly Gyűjtemény lenne belőle, mellyben hasznunkat és dicsőségünket valójában feltalálnánk” (Tudományos Gyűjtemény 1819/VI, 26. o.). E romantikusan buzdító sorokat Szeder Fábián vetette papírra, akinek ebben az esztendőben ünnepeljük születése kétszázadik évfordulóját. Szeder Fábián fentebb idézett „program - adása" nem teljesen előzmények nélkül való. A kor színvonalas tudományos folyóiratában, a Tudományos Gyűjtemény első évfolyamában jelent meg egy „Jutalom Tétel" (értsd: pályázati felhívás), amelyben a szerző, Horvát István (1784—1846) — most látom: ö is kétszáz esztendős! — többek között az alábbiakat írja: „Nem tészen (...) haszontalan, vagy nevetséges munkát, ki a' Palótzságot úgy, mint óhajtom, hitelesen leírja; 's ámbár a' Magyar írók inkább hazafiui szeretetbőt, vagy ditsöség ösztönéből, mint sem jutalom várásból dolgoznak, még is tsekély értékemhez képest örömest Tizenkét Tsászári Species Aranyot ajánlok azon derék és szorgalmatos földimnek, ki óhajtásomat legszerentsésebben kielégíteni fogja" (Tud. Gyűjt. 1817/1, 114. o.). A továbbiakban aztán pontokba foglalva elsorolja szempontjait, amelyek alapján a „Palótzság Esmértetését” elvárja. A palócok „geographiai", „természeti”, „vallásbéli" és „nyelvbéli" ismertetésén kívül (amelyek közül ez utóbbinak vannak a legaprólékosabban kidolgozva a szempontjai) a negyedik pontban a néprajzi szempontú leírás kívánalmait foglalja össze: ,,A' Palótzságnak társaságbéli, és magános életbeli Esmértetése. Különösen fel lehet hozni, miképpen vagyon belső igazgatása a' falukban elintézve? Mitsoda nevezetesebb szokásai és szertartásai vágynak p. o. a' falu kormányában, házi életben, házasságokban, vagy egyéb ünneplésekben. Mellyek kedvesebb játékai, múlatságai. foglalatosságai mind a' két Nemnek? 's a t." (u. o. 115. o.). A korabeli közvélekedést tükrözik vissza a pályázati felhívás megfogalmazójának alábbi sorai: „Sokan tréfára fogják venni e' dolgot, 's előre kinevetik ezen Jutalom tételt: de a’ tudatlanságon szánakodni lehet, mert ezek nem tudják, hogy a. Szepesi Németeknek és az Erdélyi Szászoknak már Idiotikonjok (-tájszótár. L J. megj.) vagyon; nem tudják, hogy az, a' mit tréfának, nevetségesnek tartanak, nagy és fontos igazságokra és következtetésekre vezethet. Várjanak ezek kevéssé, és felnyílik nem sokára a' kárpit előttük" (u. o. 116. o.). Ami — úgy látszik — „fel is nyílt" lassan, hiszen a következő évtizedekben valóságos „palócláz" söpört végig a pesti értelmiségi körökön... Amennyire azonban így visszamenőleg meg lehet ítélni, ekkor még csupán egyetlen pályamű érkezett be Trattner János Tamás nyomdájába, ahol a Tudományos Gyűjtemény készült. A dolgozat szerzője a csábi származású Szeder Fábián volt, aki 1784. június 24-én született. Iskoláit szülőfalujában, majd Naszvadon. Érsekújvárod, Komáromban, Pozsonyban és Esztergomban végezte. Ez utóbbi helyen tanára volt Révai Miklós (1750—1807) is, a neves nyelvész. Szeder a későbbiekben így emlékszik vissza egykori tanárának reá gyakorolt hatására: „nem egy hirtelen magam meggondolása és a' Palóczokra valami futólag való visszaemlékezés szülte e' kisded munkámat (a palócok ismertetésére utal itt a szerző — L J. megj.). 1797-ben ama nagy Révai volt Esztergomban 5-dik Iskolabeli Tanítóm. Ö a' deák nyelv mellett a' magyart is mód nélkül sürgette, és velünk Iskolán kívül magyarul beszéllett. Én minden igyekezetem mellett sem lehettem még akkor képes egészen elnyomnom a' Palócz szóejtést, a’ miért is a' tudós figyelemmel tartott, 's le is írt sok szavat, és szóejtést utánam, és gyakorta intett, hogy becsben tartsam a' Palócz magyarságot; mert sok elrejtett kincse van benne anyai nyelvünknek" (Tud. Gyűjt. 1835/11, 4—5.0.). Csupán emlékeztetőül hadd jegyezzek meg annyit, hogy ez a Révai Miklós azonos ama bizonyos „bétsi Hazafi"-vat, aki 1782- ben a pozsonyi Magyar Hírmondóban az első, népköltési gyűjtésre való fölhívást közzé tette tájainkon. Ilyen előzmények után született meg A' Palóczok című nópcsoportleírás, amely a néprajzi- és nyelvjáráskutatás történetének egyaránt fontos mérföldköve (a munka a Tudományos Gyűjtemény hasábjain jelent A KÖLTŐ FELADATA: SZOLGÁLNI NÉPE ÜGYÉT (Beszélgetés Török Elemérrel) Egy antológia és három verseskötet őrzi Török Elemér eddigi költői útját. Ozsvald Árpáddal és Veres Jánossal a Három fiatal költő című antológiában mutatkozott be 1954-ben éppen harminc esztendeje. Kötetei számát illetően azt mondhatnánk. Török Elemér kevésszavú költő. Tény az, hogy kevés verset publikált. Ennek ellenére állandóan jelen volt (van) irodalmi életünkben, nevét az olvasók számon tartják. Legutóbbi versgyűjteménye 1976-ban látott napvilágot Delelő címmel és most esedékes negyedik önálló kötetének megjelenése. Török Elemér költészete kezdeti harsányságát néhány év alatt kinőtte. Mondanivalója differenciálódott, elmélyült, győkösebbé vált. Költői világában erős hangsúlyt kap a szülőföld. Bodrogköz és népe, a hazai izek és fények versbe foglalása, verssé pártása. A költő ebben a létezésben tud igazán figyelemreméltót alkotni. maradandó képeket formálni. Költeményeiben megjelennek gyermek- és ifjúkorának emlékei, a családtagok, szomszédok. ismerősök, tehát azok az emberek, akik a közelébe kerültek, akiknek érezte testmelegét. A szeretet és ragaszkodás, az emberféltő és tisztelő humánum ragyog ezekben a versekben. A szülőföldhöz és a szülőföld népéhez fűződő kötelék ma is fogva tartja a költőt. Bodrogköz ligetei, virágos mezői és folyó) csak festői háttérként szolgálnak költői világához, hiszen mindig a dolgozó, építő, küszködő ember az elsődleges verseiben. Az elmúlt években írt költeményeiben sok a borongó hang, szín, tónus. Úgy látszik, eljött nála is az elégiák ideje ... — Elemér, te életednek nagy részét szülőföldeden töltötted, néhány év óta viszont megint Bratislavában dolgozol. A szülőföldtől való elszakadás nem okozott törést telkedben, költészetedben? — Önvallomással kell kezdenem: én mindig a szerénység, az emberség, a gerincesség és a becsületesség pártján állottam. Nem szeretem az önmagamutogató embert, így az interjú alanyának szerepét sem vállalom szívesen. S hogy mégis kötélnek állok? Ennek két oka van. Az egyik: valóban harminc éve jelent meg versem először kötetben. E verseket én ma is vállalom. Miért? Mert akik elhitették velem, hogy így kell verset írni, én azokban őszintén hittem. Tehát amit írtam, őszintén írtam, mint ahogyan őszintén írom ma is verseimet. A második ok kapcsolódik a kérdéshez is. Ifjúságom legszebb éveit a fővárosban éltem le. Itt jártam húszéves koromtól tanítóképzőbe, két évig pedig főiskolára. Itt' nősültem meg, itt született két gyermekem. Én e várostól lélekben ezért sem szakadhattam el soha. Bár sohasem éreztem magamat igazi városinak, ma sem érzem magamat annak. Az én gyökereim kitéphetetlenül a Bodrogközbe kapaszkodnak, igazán otthon csak ott érzem magamat. — Legutóbbi köteted, a Deleld, nyolc éve jelent meg, kissé hosszúnak tetszik az s intervallum. Mi az oka lassú érlelödésednek? — E kérdésre csak azt válaszolhatom: mindig akkor írtam verset, ma is csak akkor írok, ha volt és van mit mondanom. Általában sokáig hordok magamban egy-egy verscsirát, amelyből olykor-olykor kisarjad a vers is. Most is hordok magamban néhányat, s hogy mikor sarjad majd verssé, nem tudom. Lehet, hogy már egy hét múlva, de az is megeshet, hogy csak évek múlva. — Életművedben főképpen a tájköltészet dominál, a leiró hang, lassú, tempós versbeszéd. Úgy tetszik, mintha takarék lángon égne költői szenvedélyed. Mintha valahol megakadt volna a világot átkaroló hajdani mozdulat. — Szülőfalum, Lelesz határa úgy él bennem ma is, ahogyan gyermekkoromban megismertem. Kertünk alatt kanyargód a Tice, s ha csak tehedem, szabad időmben a Tice-parti rekettyebokrok közt barangoltam. Ma is mindig lemegyek oda, ha odhon vagyok, id emlékeim ezüst madarai tanyáznak. Sokszor észre sem vedem s od kapod az alkony, utamat kipettyezték a ragyogó csillagok, a szentjánosbogárkák. Máskor meg a csöndesen folydogáló Latorca partján üldögéltem és a lassan úszkáló halakban gyönyörködtem. A természet e nagy templomában éreztem jól igazán magamat. A Vilhány Esze Tamás talpasait idézi, a Nagyrétről Buga Jakab küldi felém síró-fájó énekeit. A Molyván kuruc-dalok lopakodnak felém. A határt járva, Rákóczi kurucai fogják kezemet. Történelem üzen, líra és emlék zsong id mindenüd. így kapcsol össze jellemet, embert formáló tudatot bennem e tenyérnyi hely, a Bodrogköz. 10
