A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-06-29 / 27. szám

..a termetes ember vág egy rendet"

Bumm ... Hatalmas robbanás rázza meg a kőbányát és környékét. A munkások a robbanás helyétől tisztes távolságban, fedezékben várják meg, amíg eloszlik a kőporfelhő. Bazsó Lászlóval meglehetősen közelről, egy munkagép mögé húzódva figyeljük az eseményeket. Én fotózok, ő biztat:

— Nyugi, nyugi! Csak semmi pánik! Minket szeret a kő, bár.. .

Igaza volt. Ép bőrrel megúsztuk. Mindez persze hetvenkedésnek tűnhet, valójában Bazsó László nyugalmának, bátorságának az érdeme. Arra utal, hogy ez az ember a gyakran előforduló veszélyhelyzetekben sem okoz maga körül pánikot, ura a kritikus helyzeteknek.

— 1932. szeptember 28-án születtem Felsötúron (Horné Turovce) — mondta. — A mai kőbánya közvetlen közelében. Apám is lőmester volt. Járta a kőbányákat, alagutakat robbantott — neves volt a szakmában. Hosszabb ideig együtt is dolgoztunk. Mint suhanó el-eljártam vele a munkahelyére, meglestem mit, hogyan csinál, s ha néha magához engedett, segítettem is neki. így aztán a világ legtermészetesebb dolga volt a számomra, hogy a nyomdokaiba lépek, lőmester leszek.

— Tizennégy éves koromban a Kresscégnél kezdtem dolgozni. Erős, megtermett gyerek voltam, így könnyűszerrel hazudhattam, hogy már elmúltam tizenhat. Másképp nem vettek volna föl. De később rájöttek a turpisságra, de akkorra

úgy bedolgoztam magam, hogy el sem engedtek volna, nemhogy elküldjenek.

— Később letettem a kinti és benti lőmesteri vizsgákat, 1951-ben megnősültem, katonáskodtam huszonhét hónapot, majd Jáchymovba kerültem az uránbányákba. Ötvenkilenc májusában hazakerültem. Azóta itt vagyok a bányában, s önhibámból nem hiányoztam egyetlen napot sem.

Bazsó Lászlóval otthonában találkoztam először. Az udvaron csaholó kutyák riasztották föl őt délutáni pihenőjéből. A három szép ebet ketrecbe zárta, majd kedves szavakkal beljebb tessékelt. Hamar megtaláltuk a közös hangnemet, így a zsörtölődés, élcelődés is természetesnek hatott.

— Annyian járnak ide az utóbbi időben, hogy alig bírom fogadni a látogatókat. Jönnek mindenféle újságoktól, mára jelezték a tévések az érkezésüket. Meghívnak mindenféle értekezletekre, gyűlésekre. Mintha elfelejtették volna, hogy nekem