A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-06-29 / 27. szám

Az évek során szerzett kitüntetések

Bazsó László a hegyről, a bányáról, a munkájáról szíves-örömest beszél. Önmagáról annál kevesebbet. Ha a személyére terelődik a szó, elcsendesül. A kitüntetésekkel, érdemrendekkel sem dicsekszik, többször is meg kell kérnem, hogy mutassa már meg őket. Akkor aztán előhoz egy vállfán lógó öltönyt, amelyen a kitüntetések vannak. Amikor a portára, a kutyákra a kertre terelődik a szó újra megered a szava. Vadász létére dédelgeti, babusgatja a vérebeket, kedveskedve simogatja meg a cicákat. Örömmel mutatja a szőlőjét, a frissen beoltott fákat, a veteményest. A kert végében picinyke kaszáló. A termetes ember kezébe veszi a kaszát, megfeni, vág egy rendet, majd azt mondja:

— Tizenkét éves koromban már versenyben kaszáltam akármelyik felnőttel.

Visszatérünk a házba. A veranda megrepedezett falaira mutat:

— A harmincas évektől van a falu közvetlen közelében kőbánya. Azóta szinte naponta felhangzik egy nagy bummm ... A környék beleremeg, a házak megrepedeznek. Igyekszünk ugyan kevesebb és kevesebb robbanóanyagot felhasználni, de akkor is. Ma már 215 mázsa robbanóanyag egyszerre történő eldurrantása lehetetlen.

Másnap a bányában keresem fel Bazsó Lászlót. Amikor kiszállok a kocsiból nem kell mondanom, kérdeznem semmit. A „bejáratnál" dolgozók már messziről kiabálják:

— A Bazsó a falban van!

Az alagút szűk nyílásán átvágva bejutok a kőhegy gyomrába. Zúg, dübörög a fúró, szinte remeg a hegy. Vízcseppek hullanak a nyakamba. Az alagút kettéágazik. Jobbra gyér világitásnál, kőporfelhőbe burkolódva Bazsó László dolgozik. Megállók tőle néhány méterre. A fúró remegését átvett ember körvonalait látom, aki belefeledkezve a munkába küszködik a kővel, a heggyel. A kemény kvarc- és mészkőbe embert próbára tevő erővel kell nyomni a méternyi hosszú fúrót, amelynek már a zaja, dübörgése is félelmetes. Bazsó László tíznéhány centiméter átmérőjű, egy méter mély lyukakat fúr a falba. Amikor elkészül vele teletömi robbanóanyaggal, s robbant. A fúrás két folyosón történik felváltva, s megtart napi 4—5—6 óra hosszat. Néhány perccel később, észrevesz. Leteszi a hatalmas fúrót, kibotorkálunk a világosságra. Letörli az izzadtságcseppeket és rágyújt.

— Jobb azért itt kint, a napfényen.

Rám néz. Mint mindig, ha mondani kéKotiégája. Matyis József

Hudák László bányavezető

nyász, rendes kolléga. Mi egyébként szomszédok vagyunk, jól ismerem őt. Őszinte ember, ami a szívén az a száján. Mindenkinek a szemébe mondja a véleményét. Megköveteli a munkát, de egyben a saját munkatempójával is példát mutat. Szóval, nem panaszkodhatok.

Hudák László bányavezetö előbb arról beszél, hogy régi fúrókkal, gépekkel kell dolgozniuk, kitermelni havi 21 ezer tonna követ. A kőőrlő életveszélyes állapotban van. A Zlaté Moravce-i igazgatóságot többször figyelmeztette, de érdemi segítséget nem kaptak.

— Meddig lehet hagyni, hogy az itt dolgozó harminc munkás félelemben, rettegésben eljen, dolgozzon. Talán, abban bízunk, most már a Bazsón keresztül felfigyelnek ránk.

Igen, a Bazsó. A Szocialista Munka Hőse. Hős ... Ízlelgetem ezt a szót. Tette már ezt Bazsó László is, akit a főnöke, a kollégái, a falu egyenes, becsületes, dolgos embernek ismer. Aki nemcsak a munkahelyén állja a sarat napról napra, hanem mint a helyi nemzeti bizottság képviselője is szót emel a 860 lakosú falucska érdekében. Hős. Mit jelent a kitüntetés Bazsó Lászlónak?

— Annyit, hogy jólesett. Meg azt, hogy ezután is magasra értékelték a munkámat.

ZOLCZER JÁNOS

A szerző felvételei

szül valamit vár néhány pillanatig, aztán kezd bele:

— Mindegy. Nekem a bányában is jó. Ha nem lenne, hiányozna.

Szippant néhányat a cigarettából, majd folytatja:

— Persze, a bányászbetegségek nem hiányoznak. Huszonöt évet húztam le csak ebben a bányában s a negyedszázad rajtam hagyta a nyomait. Tizenegy éve szilikózisban szenvedek. Gyöngült a hallásom, csökkent a látásom, a csuklóim is tönkrementek.

Felteszem a kérdést, amit Bazsó Lászlónak talán nem szabadna feltenni:

— Miért maradt mégis a bányában — mindezek ellenére?

— Miért?... Hát nem érti?! Szeretem ezt a munkát! Szeretem, még akkor is, ha életveszélyes. Viszont tudom, hogy csak a buta embert ütheti le a kő. Tudom, ha a lőmester nyugdíjba akar menni, akkor buta nem lehet, mindent tudnia kell, ami a mesterségéhez tartozik. Akkor szabad csak a robbanásnak bekövetkezni, amikor én akarom. Még mindig úgy sikerült.

Bazsó László egyetlen kollégával dolgozik, a hegy gyomrában. Matyis Józseffel. A fiatalember egy éve van Bazsó László mellett. Segédkezik neki, de leginkább a lerobbantott kőtörmeléket talicskázza ki a hegyből.

— Hogy milyen ember a Bazsó? Én nem mondhatok róla semmi különöset: jó báezután is dolgoznom kell, hogy a munkámat senki sem végzi el helyettem. Éjjelente hozzam be a nappali lemaradást...? Mert a bányának menni kell! Ha én nem fúrom meg a hegyet, nem robbantom le időről-időre egy-egy darabját, akkor leáll a bánya. Nem lesz kő. Oszt naphosszat állhat itt az a sok teherautó, arról nem is beszélve, hogy ott is áll a munka, ahol a követ várják. Mert várják ám sokhelyütt a követ. A kő még ma is érték, fontos építőanyag. Kell az embereknek. S ez jó érzés. Olyan munkát végezhetek, amire szükség van, ami az emberek hasznára válik.

— Szeretem a bányát, a követ, a kemény munkát. Szeretem, élvezem, ha dolgozhatok. Hetekig, hónapokig fúrok a hegy gyomrába alagutakat, kamrákat. Lassan megy a kemény kővel a munka, naponta csak méterről méterre haladunk előre. Megizzadunk, káromkodunk, megfeszülünk a fúróval, de végül elkészülnek az alagutak, kamrák. Aztán bele a robbanóanyagot. Ötvenhat mázsát. Majd következik a nagy pillanat, a robbantás. Hetek, hónapok megfeszített munkájára néhány másodperc alatt pontot teszünk. Elszáll a kőporfelhő, s a hegy újra megsoványodott. Leengedett magából 70—80 ezer köbméter követ. És kezdődik minden elölről.

Bazsó László, a szocialista munka hőse