A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-15 / 25. szám
kahelyére, s búcsúzzon el a munkatársaitól. Különös melegséget érzett a szíve körül, de nem szólt semmit, csak befelé mosolygott. — Ideje felkelni, mert még elkések — mondta végül. A fürdőszobában kissé tovább pepecselt, mint máskor, de azért dúdolgatott közben, mint ahogy minden reggel szokott, ha itthon ébredt fel. Felöltözött: sötétkék öltöny, fehér ing, bordómintás nyakkendő. Dús, enyhén hullámos, őszülő hajával, s még mindig sudár termetével, igazán egy megnyerő külsejű, jó megjelenésű férfi benyomását keltette. Borbála asszony kissé félrebillenő tejjel, derűs arccal és csillogó szemmel mustrálgatta őt egy ideig. — Mint egy vőlegény, istenemre mondom, mint egy vőlegény! — mondta Borbála aszszony bujkáló mosollyal a szája szegletében. — Olyan vagy, Lajos, mint aki nem nyugdíjba, hanem a házasságkötő terembe készül, hogy örök hűséget fogadjon valakinek ... például... nekem ... Ha bolondosnak tartsz is, kimondom: most kedvem volna halványkék kiskosztümbe bújni, belédkarolni és újra összeházasodni veled. — Majd tizenöt év múlva, jó? — Miért pont akkor? — Hát nem tudod?... Akkor lesz az aranylakodalmunk, kedves Borbála asszony, úgy bizony. Fényes és gazdag lakodalmat ülünk. Borbála, nem olyan szegényeset, mint harmincöt évvel ezelőtt, nem sokkal a háború után ... Mindent bepótolunk, mindenért kárpótoljuk magunkat, csak hát... — Csak hát? — Meg is kell érni... Tizenöt év alatt sok minden történhet velünk — mondta Kertész etfelhösődő arccal, majd felemelte az ökölbeszorított kezét. — No, de mi azért erősek vagyunk, nem engedünk, egykönnyen nem adjuk fel, igaz-e, kedvesem!? — De nem ám, csak azért sem!... Meg aztán becsületben, tiszta emberként éltük le az eddigi életünket, igazán megérdemeljük a sorstól, hogy szép és megbékélt legyen az életünk alkonya ... Igazán megérdemeljük ... — Meg, Borbála — mondta Kertész. Fogta a táskáját és homlokon csókolta a feleségét, mint máskor. — Hát... szervusz! — Szervusz!... Fel a fejjel... sok szerencsét ... és vigyázz magadra!... Ne feledd, hogy ünnepi vacsorával váriak! Ahogy közelített a munkahelyéhez, egyre nagyobb feszültséget érzett magában. Úgy szedte a lábát, mint akinek súlyos bűn terheli a lelkiismeretét, s most a bírái elé kell állnia. Betért egy vendéglőbe, amit munkába menet eddig soha nem tett meg, s megivott egy konyakot. Gondolta, az majd feloldja a feszültségét. Valamit használt, de nem sokat. Estefelé a díszes tanácsteremben gyűltek össze a munkatársai — természetesen a vezetők is —, hogy sok szerencsét kívánva elbúcsúztassák. Jó, emelkedett hangulatban, kellemesen elszórakoztak, közben eszegettek, iszogattak. Alkonyodott már, mire Kertész Lajos nagy halom virággal, kisebb-nagyobb ajándékcsomagokkal a két kezében, és kétezer koronával a zsebében elindult hazafelé. Most, hogy túl volt az egész ceremónián — s nyilván az elfogyasztott ital is hozzájárult —. teljesen feloldódott a szorongása. Délcegen lépkedett a buszmegállóhoz, miközben homlokát kiverte a veríték. Már-már odaért, amikor hirtelen minden elködösödött előtte és elvágódott. Körülötte összecsődüttek az emberek. Valaki mentőért telefonált, majd beszállították a kórházba. Mire Borbála asszony odaért, már halott volt. A szive vitte el... PAVEL KOYS KISS PÉNTEK JÓZSEF FŐVÁROS! NŐK Ha nyári pirkadásban dereng az ébredő város rajza, csodás csoda nyomában indulunk veszélyes hadjáratra. Ez a város — borág édes vére túléli az időket Naponta veszi itt a Nap lencsevégre Földünkön a legbájosabb nőket. Törékeny hajnalfényben leng alakjuk sudár nyárfa módra, csak állsz a járdaszélen, sebet üt elvakult homlokodra feszes pulóverük csúcsos éle; ó, édes baleset! Nem csordul, gyullad a sebesült vére. Álom és révület a kővé vált költő szemén: im, testet öltött költemény! VERS AZ ASSZONYRÓL AKI ÉRZI... 1. Egy napon rájött: köveket szült s jéghideg mohát. Nevelte, óvta szívós fattyait csont-éjszakákon át. Szívére fazekat borított, hogyha reggelente lidércek kacagták körül. Csőrünkből visítva szállt fel az idegen-átok. 2. Egy napon elindult: fától fáig, földtől égig botorkált csont-éjszakákon át Virágos barackfáit a szél rég kicsavarta. Már a haját festi idegen halál. Sárkányfog-őszben semmi-pillanatra vár. Szivében forgó víztükör-szomorúság. 3. Érzi: gerincét szétnyomja a fagy. Teste már: megbillent hajó. Bokájukban égi zene, fényjáték és virág is van s ahogy az eget súrolva lépked, csodálatos antik világ ébred. Cseng-bong csípőjük harangja, félrehúzódnak a házak, illatuk a bűn lázát árasztja s megbénít néma alázat Csak fürdetne szemük verőfénye, hódítana ajkuk szamócája, borzolhatnánk hajukat az éjbe — vággyal telik az ég medencéje, zúgó tenger a szenvedély árja, hullámai habos égig érnek. Mikor a nyár fénye magas égig nő, vihar-lehellettől ég a homlokunk, hajónkat egy forró kaland vize várja, mert a pozsonyi nők kegyetlen-szép bája első szerelmünk, anyakikötőnk és hattyúdalunk. (Petrik József fordítása) SZALAI MIKLÓS HÍREK a képen: tragédia bombatölcsérek véres víz mint pofonvert gyerekarcra a sárga levestészta úgy fagyott szemeinkre a múmiák tekintete nem mertünk összenézni nem először szégyen a képen: új bombák robbannak máshol. FOTÓ: Z. MINÁÓOVÁ 15
