A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-15 / 25. szám
— Meglátod, Lajos, jó lesz nekünk. Nagyokat sétálunk, kézenfogva, mint az új házasok. eljárogatunk színházba, kisebb kirándulásokat is tehetünk ... Aztán néhány hétre magunkhoz vehetjük az unokákat... Nem lesz nekünk semmi bajunk... Akkor fekszünk, akkor kelünk, amikor akarunk, horgászhatsz is kedvedre, majd én is veled járok a tópartra, csak hát... egy kis idő kell ahhoz, hogy kialakítsuk és megszokjuk az új napirendet és életformát... Meg kell tanulnunk, mint kisiskolásoknak a betűvetést... Nem vagyunk mi annyira tehetségtelenek, hogy ne tudnánk megtanulni... Sok mindent átvészeltünk mi már ketten, Lajos, éppen most anyátlanodnánk el, amikor már a nehezén túl vagyunk? — Gondolod, Borbála, azt gondolod, hogy a nehezén már túl vagyunk?... Hátha még csak az elején tartunk?! — Ne beszélj szamárságokat! — mondta Borbála asszony kedves zsörtölődéssel. — Én határozottan érzem, hogy számunkra még sok szépet és kellemeset tartogat a naplemente ... Nem kérsz egy kupicával bátorításul? — Nem bánom, félthetsz, de csak úgy, ha te is koccintasz velem. — Azon ne múljék — mondta Borbála asszony vidáman, és korához képest fürgén szállt le az ágyról, s hozta az üveget meg a két poharat. Töltött. — Egészségedre, Lajos! — Egészségünkre, Borbála!... Okos aszszony vagy. Te mindig pontosan tudod, hogy mit kell tenned. Ez az ital is például... nagyon jólesett... — Ne dicsérgess érdemtelenül és feleslegesen. Volt nekem hibám éppen elég, meg van is, mint általában minden embernek. Azért mi megvoltunk szépen egymással... — Meg, Borbála, megvoltunk. Ha néhanéha össze is kaptunk, főképpen a gyerekeken, egy napnál tovább sosem haragoskodtunk — mondta Kertész, s a poharát tartotta. — Azért eggyel lecsúszna még ... Kapok? — Bizony, bizony, amikor a gyerekeket taníttattuk, házasítottuk, gyakran voltak anyagi gondjaink, igaz? — nézett Borbála asszony nagy dióbama szemével a férjére. — De még akkor sem martuk egymást, mint sokan mások, mert a legtöbb családban rendszerint az anyagiak miatt háborúskodnak, pedig azzal nem segítenek a bajokon, csak még jobban elmérgesítik a helyzetet, nem igaz? LOVICSEK BÉLA r Kertész Lajos nyugtalanul aludt azon az -éjszakán. Forgolódott, sóhajtozott. Borbála asszony.fa felesége is ébren volt, s többször megkérdezte, mi baja, mi bántja, tán csak nem beteg? — Nem, dehogy vagyok beteg — felelte Kertész, hogy megnyugtassa a feleségét —, csak tudod, kedves, a holnapi nap. Nem mindegy számomra... A negyvenkét év az negyvenkét év, annyi idő alatt sok mindent átéltem és megszoktam ... Soha nem volt szüksége ébresztő órára. Kötelességtudata mindig percnyi pontossággal felébresztette. Véletlenül sem késett el a munkából. Most. hogy elérkezett az utolsó nap, szorongást és tompa nyomást érzett a mellkasában. Pedig nagyon várta ezt a mai napot. Ha másnak nem is vallotta be, önmagának igen. hogy megfáradt a sok lótásban-futásban, gondban-bajban. A sok-sok szolgálati üt fáradalmait szinte a csontjaiban érezte. Jó lesz már egy kicsit megpihenni, s valóra váltani a terveiket, amiket Borbálával szövögettek az utóbbi hónapokban. Eztán már valóban egymásnak élhetnek, hiszen eddig alig-alig jutott idejük egymásra. Két különböző munkahelyen dolgoztak, két külön világban éltek nap mint nap. A gyerekek ellátása és nevelése mindig Borbála asszony gondja volt, a mosás, főzés, takarítás szintén. Aztán a gyerekek felnőttek és szétszéledtek. A lány férjhez ment, a fiú megnősült. Borbála asszony pedig egy éve nyugdíjba vonult. Most aztán már semmi sem akadályozhatja meg őket abban, hogy gondtalan pihenéssel töltsék a hátralevő napjaikat. Borbála asszony felült az ágyban és két tenyere közé fogta a férje kezét. Simogatta. — En megértlek, Lajos, nagyon is megértlek, hiszen egy évvel ezelőtt én is hasonló helyzetben voltam — mondta szelíden, anyás gyöngédséggel. — Sosem panaszkodtam, de most már elárulhatom, hogy nekem sem volt könnyű megszokni az új helyzetet, mégis átvészeltem a kritikus heteket, hónapokat. Most már kiegyensúlyozott és megbékélt vagyok, jobb sorsot nem is kívánhatnék ... Ne búsulj. Lajos, majd én is segítek neked abban, hogy mielőbb megtaláljad a lelki nyugalmadat... — Kedves vagy. Borbála, nagyon kedves, és köszönöm. Mindig alkalmazkodó és megértő élettársam voltál. Bénned mindig megbízhattam ... azért is köszönet jár... — Szóra sem érdemes — legyintett Borbála asszony. Virradt. Az ablak alatti lombok összefolyó zöldje közt megszólaltak az ébredező madarak. A nyitott ablakon át belopódzott a júniusi hajnal frissesége és üdesége. Kertész Lajos cigaretta után nyúlt. — Már megint éhgyomorra akarsz füstölni? — szólt rá Borbála asszony figyelmeztetően, de nem haragosan. — Mit csináljak, ha kívánom, meg jól is esik...? — Hát csak füstölj, ha annyira kívánod és jólesik — mondta Borbála asszony apró sóhajjal. — Az a miénk, amit megeszünk, megiszunk, hál' istennek futja mindenre a nyugdíjunkból, nem kell garasoskodnunk. Erre, arra még az unokáinknak is jut belőle ... Aztán a takarékban is van egy kis tartalékunk, élhetünk, mint hal a vízben ... Borbála asszony beszédes kedvében volt. Egyébként nem szokott ő ennyit csevegni, különösen reggel nem. Kertész Lajos hamar rájött a dolog nyitjára: őt akarja jókedvre deríteni, meg akarja könnyíteni ezt az utolsó, munkában töltött napját, azt akarja elérni, hogy szorongás helyett felszabadult örömmel menjen a mun-14
