A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-08 / 24. szám
i JORGE LUIS BORGES (Argentina) ^~rftŐlÁkŐdA Állítólag (bár ez nem valószínű) a történetet Eduardo mesélte, a fiatalabbik Nelson fivér, bátyja Cristián holtteste felett, aki természetes halál következtében távozott az élők sorából, az 1890-es évek körül a moróni járásban. Annyi biztos, hogy valaki hallotta valakitől a hosszú éjszaka folyamán teázgatás közben, elmondták Santiago Dabovenek, akitől meg én hallottam. Évekkel később elmesélték nekem még egyszer Turderában, ahol a dolog megtörtént. A második változat valamivel részletesebb ugyan, ám az apróbb módosítások és eltérések ellenére, lényegében megegyezik Santiago történetével. Ezt foglalom most írásba. Mivel, ha nem tévedek, röviden és tragikus formában tükrözi a régi külvárosiak jellemét. Lelkiismeretesen végzem el, noha már előre sejtem, hogy az irodalom kísértésébe esve némely részletet hozzáteszek vagy kiemelek. Turderában Nilseneknek hívták őket és az ottani plébános elmondta nekem, hogy elődje Nilsenéknél egy kopott, fekete vásznokötésű, gótbetüs bibliára bukkant. A könyv utolsó oldalain kézzel írott neveket és dátumokat vélt látni. A ház egyetlen könyve volt. Nilsenék végzetes krónikája elveszett, mint ahogy minden elveszik egyszer. Ormótlan házuk, mely már nem létezik, vakolatlan téglafalakból állott; a tornácról a két belső udvarra lehetett látni, az egyiket színes kőlapok a másikat agyagföld takarta. Különben, kevesen léptek be oda; Nilsenék óvták magányukat. A berendezetten szobákban tábori ágyakon aludtak; vagyonukat a ló, a szerszám, egy rövid élű tőr, a szombati ünnepi ruha és a verekedéseket előidéző ital jelentették. Úgy tudom, hogy magas termetűek voltak, hosszú hajuk rőt. Dánia vagy Írország, melyekről mit sem tudtak, keringett a két kreol vérében. A negyedben tartottak a Vörhenyesektől; nincs kizárva, hogy volt gyilkosság már a számlájukon. Egyszer vállvetve küzdöttek meg a rendőrséggel. Állítólag a fiatalabbik fivérnek volt vitája Juan Iberrával, s nem ő húzta a rövidebbet, ami a beavatottak szerint nem kis dolog. Marhahajcsárok, mészárosok, lótolvajok és néha hamiskártyások voltak. Az a szóbeszéd járta, hogy fösvények, azokat a perceket kivéve, amikor az ital és a játék bőkezűvé tette őket. Rokonságukról meg arról, hogy honnét jöttek, nem tudni semmit. Egy kordé meg egy pár ökör gazdái voltak. Alkatilag különböztek a többi cimborától, így keletkezett alvilági nevük, melyet ismert egész Costa Brava. Ebből és' más ismeretlen tényből arra következtethetünk, hogy a két testvér nagyon összeforrott. Ha valaki kikezdett az egyikkel, két ellenséggel keltett számolnia. Duhaj emberek voltak, bár szerelmi kalandjaik sikátorokban vagy rosszhirű házakban értek véget. Nem kis szóbeszédre adott tehát okot, mikor Cristián magához vette Juliana Burgost és együtt élt vele. Igaz, hogy így egy cselédet is nyert, de azt sem tehet letagadni, hogy elhalmozta mindenféle csicsás lim-lommal és igen büszke volt rá a % mulatságokon. Nyomorúságos táncmulatságok voltak ezek a munkásnegyedekben, ahol tilos volt verekedni és késelni, s ahol a táncterem túlságosan ki volt még világítva. Juliánénak barna bőre és nagy szeme volt, ha valaki ránézett, rögtön elmosolyodott. Egy szegényes negyedben, ahol a munka és a nemtörődömség elhasználja az asszonyokat, Juliana nem volt csúnya. Eleinte Eduardo is velük tartott. Aztán Arrecifesbe utazott valami ügyében és haza már egy lánnyal tért meg, akit útközben szedett fel, azonban néhány nap múlva elzavarta. Mogorvább tett, egyedül itta te magát a kocsmában, nem szólt senkihez. Szerelmes volt Cristián barátnőjébe. A környék, mely talán hamarább megneszelte a dolgot, mint ő maga, gonosz kárörömmel nézett elébe a fivérek lappangó versengésének. Egyszer késő este az ivóból hazafelé Eduardo Cristián árnyékát pillantotta meg a kerítés mellett. Bátyja legjobb gönceiben várt rá. Az asszony időként teát hozott neki. Cristián azt mondta Eduardónak; — Megyek mulatni Faríasékhoz. Itt hagyom neked Julianát, ha kedveled, használd csak bátran. Hangja félig parancsoló, félig szívélyes volt. Eduardo rábámult, nem tudta mit tegyen. Cristián felállt, elbúcsúzott Eduardotól; Juliánéra rá sem hederített, csak egy tárgy volt. Felült a lovára és ráérősen elügetett. Attól az éjszakától kezdve ketten osztoztak Julianán. Senki sem ismeri ennek a visszataszító kapcsolatnak a részleteit, mely megbotránkoztatta a külváros lakóit. Az egyezség bevált néhány hétre, de nem tarthatott örökké. Maguk között a testvérek nem ejtették ki Juliana nevét, még akkor sem, ha szólították, ám keresték az alkalmat, s találtak is, hogy összekülönbözzenek. Összevesztek néhány bőr eladásakor, azonban a nézeteltérés oka más volt. Cristián kiabált, Eduardo pedig hallgatott. Tudatalatt féltékenykedtek egymásra. A durva peremváros nem engedi meg, hogy egy férfi bevallja, hogy egy nő fontos a számára a vágy és a birtoklás határain kívül, azonban a két testvér szerelmes volt. Ennek következtében megalázva érezték magukat. Egy délután a Lomas téren Eduardo találkozott Juan Iberrával, aki gratulált e pompás darab beszerzéséhez. Akkor esett meg, hogy Eduardo becsmérelni kezdte a másikat. Előtte senki sem fog csúfot űzni Cristiánból. A nő állati engedelmességgel szolgálta ki mindkettőjüket, bár nem tudta palástolni rokonszenvét a fiatalabbik iránt, aki nem utasította vissza, de nem is ajánlotta fel ezt a kapcsolatot. Egy nap azt parancsolták Julianának/hogy vigyen ki két széket az első udvarra, s hogy ne zavarja őket mert beszélnivalójuk van. A lány hosszú beszélgetésre számított, lefeküdt, hogy délutáni pihenőjét ágyban tölti, de nemsokára szólították. Összecsomagoltatták vele minden holmiját, nem feledkezett meg üvegrózsafüzéréről és a kisfeszületről sem. Se szó, se beszéd felültették a kordára s nekivágtak egy szótlan, végnélküli útnak. Esett, az országút szinte járhatatlan volt; hajnali három tehetett, mikor megérkeztek Morónba. Ott eladták őt a bordélyház tulajdonosnőjének. Az üzlet meg volt előre beszélve. Cristián átvette az összeget, melyet később öccsével megfeleztek. Turderában Nilsenék, akik ezidáig egy borzalmas (és mindennapos) szerelem kátyújába rekedtek, megpróbáltak visszazökkenni magányos férfiéletük kerékvágásába. Visszatértek a kártyához, kakasviadalokhoz, alkalmi ivászatokhoz. Talán néha elhitték, hogy megmenekültek, bár időnként mindkét testvér ok nélkül vagy nyomós okkal el szokta hagyni a házat. Kevéssel az év vége előtt a fiatalabbik azt mondta, hogy intéznivalója van a fővárosban. Cristián elment Morónba s a már említett ház kerítése mellett felismerte Eduardo fakóját. Bement, s ott találta a másikat, aki várt a sorára. Cristián így szólt hozzá. — Ha így folytatjuk, agyonhajszoljuk a lovakat. Jobb, ha kéznél tesz. Beszélt a tulajdonosnövel, övéből pénzt húzott elő és elvitték a lányt. Juliana Cristiánnal ment. Eduardo megsarkantyúzta a fakót, hogy ne lássa őket. Visszatértek ahhoz az élethez, amelyről már volt szó. A gyalázatos megoldás meghiúsult; mindketten megtorpantak a kísértés előtt s nem csalták kelepcébe a másikat. Káin ott járt köztük, de a szeretet a két Nilsen testvér között igen nagy volt — ki tudja milyen megpróbáltatásokon és veszélyen mentek keresztül. Elkeseredettségükben másokon öntötték ki mérgüket. Egy idegenen, a kutyákon, Julianán, aki a viszályt hozta magával. Március vége felé járt, de a hőség nem enyhült. Egy vasárnap (az emberek korán szoktak vasárnap nyugovóra térni) Eduardo ahogy hazafelé tartott a kocsmából, Cristiánt pillantotta meg, aki éppen az ökröket fogta be. Cristián megszólalt: — Gyere, el kell vinnünk a Félvémek a bőröket. Már a kocsin vannak, használjuk ki a hűs estét. A Félvér üzlete, ha jól emlékszem, délebbre volt. Elindultak a Hadsereg útján, majd letértek egy mellékútra. Az éjszaka beálltával egyre hatalmasabb tett a vidék. Egy tarló mellett haladtak. Cristián eldobta az imént meggyújtott cigarettát és ráérősen megszólalt; — Lássunk munkához testvér. A többit majd elvégzik helyettünk a keselyűk. Ma megöltem őt. Maradjon itt a rongyaival együtt. Többé már nem árt nekünk. Átölelték egymást, majdnem sírva fakadtak. Immár egy újabb kötelék fűzte őket össze: a kegyetlenül feláldozott asszony feledésének kötelessége. (Végh Zsoldos Péter fordítása) MANUEL COFINO (Kuba) ^ÁLJŐ^OKIDEJE Azért mesélem el ezt most, mert minden megváltozott azóta, s ma, amikor megláttam a nőt, észrevettem, hogy nem emlékszik rám vagy legalábbis arra, ami történt. Az, hogy nem emlékszik rám, rendben is van, de hogy arra sem emlékszik, ami annyiszor megtörtént ... Persze tehet, mivel nem hasonlított önmagára, s bár az ember tudta, hogy ő az, megfigyelte azt is, hogy már nem ugyanaz, aki volt. Akkor lepett meg, amikor leültem, mert bár vámom keltett kis ideig, hogy megürüljön egy szék, éhes voltam és a szemem a virslis kifliken, koktélokon, csokoládés fagylaltokon és különleges szendvicseken járt. Az a helyzet, hogy leültem, és ekkor tekintetem az arcára esett, de egy más arc volt ez, hiányzott róla az a beteges zöldes árnyalat, ő megkérdezte: — Mit óhajt? Megnémultam. Nem tudom, észrevette-e, mert mintha mi sem történt volna, tovább kérdezte a többiektől és blokkjába feljegyezte a rendeléseket. Mosolygott. Megnevettette a kisfiút, aki még kért a süteményből. Hátravetett egy hajfürtöt és újra megkérdezte: — Mit óhajt? Többé nem kételkedtem, ugyanaz a hang volt; — Hé, gyere idei — Hé, gyere! — Hé!... Hé!... Hé!... Ez akkoriban nem sokat jelenthetett számára, de én nem tudtam azóta sem elfelejteni. Azért mesélem most el, mert én őt sohasem tudtam elfelejteni, de azt, ami történt, igen, s mert észrevettem, hogy egészen mostanáig, amikor viszontláttam őt, nem emlékeztem mindenre. Hirtelen megijedtem, mert újra elfelejtem ezt a történetet, mely sokakkal megeshetett, de talán nem akarják elmesélni, s kell, hogy valaki emlékeztessen rá, mert minden megváltozott azóta, s megtörténhet, hogy az emberek elfelejtik. Mert ha valamiben biztos vagyok, akkor abban, hogy az embereknek rossz az emlékezetük. Elég hallgatni, ahogyan beszélnek, s az ember rögtön észreveszi. Ki mondta volna, hogy a szóda-forrás mellett találkozom vele, ahol mosolyogva dolgozik, még szép is a fehér puplin egyenruhájában a mellére tűzött kis szalaggal, melyen az áll: „Halál a betolakodóra", nem néz ki ugyanannak a lánynak, mintha még fiatalabb is volna, bár tizenkét év telt el azóta, hogy kikezdett vetem, miután én több mint hatszor megkerültem a háztömböt, félénken és kétségbeesetten, hátam mögött a hívogatásokkal: — Hé, kiscsibém, életem!... Gyere ide! — Hé, gyere ide! — Gyere lépj be! Úgy látszik, észrevette, hogy nincs mer-14
