A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-08 / 24. szám
szem, mert végül megnyitotta az ajtót, megragadta a kezem, behúzott abba a szűkös, sörösládákkal elkerített, csaknem árnyékba borult, egyetlen sápadtfényü, meztelen villanykörtével megvilágított szobácskába. Vajon hogy van a gyerek? Ezt, miután felismertem, kedvem lett volna megkérdezni tőle. de nem mertem. Nem tehettem, mert ő már nem ugyanaz, s biztos vagyok benne, hogy nem emlékszik vagy nem akar emlékezni arra, ami történt, s ez elég. Vagy ha emlékszik is, biztos hogy most, amikor boldognak látszik, nem akarja, hogy eszébe juttassák azokat az éjszakákat, mert nemcsak velem, hanem másokkal is meg kellett történnie a dolognak. S nemegyszer kellett a dereka köré tekernie a törülközőt és eltolnia a ládákat, hogy a gyerekhez férhessen. S talán nem mind viselkedtek úgy, mint én, amikor azt mondta nekem: — A gyerekért teszem, hogy ne haljon éhen. Nincs munkám. Ne hidd, hogy tetszik ez nekem, de mit tehetek — eilágyultam és mielőtt elmentem, odaadtam neki az összes pénzemet, ami nálam volt. Egyesek talán még arra is kényszerítették, hogy vegye le a melltartóját, mert nekem, mikor még nem hallottam a gyereksírást, sem az apró koppanásokat a sörösládákon, s az ócska vaságyon feküdtünk elnyúlva, mely ahányszor csak megmoccantunk, mindig megnyikordult, azt mondta: — Ne, pajtás, a melltartót ne — s én elhallgattam, nem szóltam semmit, bár még nem tudtam, hogy a gyerek sími fog és ütögetni fogja a ládákat, s hogy nem fogjuk tudni folytatni, mert aztán, amikor a lány visszajött, már fel voltam öltözve. Mert mikor azt mondta nekem, hogy várjak, kihajoltam és megláttam a gyereket a melléhez tapadva. S akkor már tudtam, hogy nem leszek képes rá, mert hirtelen elerőtlenedtem. Az az igazság, hogy az ember tizenöt éves korában naiv. Emlékszem, hogy az apu után érdeklődtem. Ő vállat vont és azt mondta: — Mit tudom én. Teherbe ejtett, elment, és ha látnám sem emlékeznék rá. — Azt akarta, hogy maradjak. Észrevette, hogy első ízben fekszem le nővel, s azt mondta: — Gyerünk, maradj még. Ő már alszik. Hisz jóformán nem is zavar. Mivel ez az első alkalom, nem akarom, hogy ilyen benyomással menj el, mert az elsőt sohasem felejti el az ember. Nem tudom, mi történt ma vele, mert sohasem szokott zavarni, — azt akarta, hogy maradjak. Elkezdett vetkőztetni, s azt mondta, hogy nem vetett keresztet, hogy az éjszaka rossz volt, nincs pénze tejre, hogy maradjak, nagyon fogom élvezni. — Megteszek mindent, amit csak akarsz. Leveszem a melltartómat is ha akarod, csak ne menj el!" — Tudtam, hogy nem leszek rá képes, és otthagytam neki a pénzt. Megcsókolt, és azt mondta: — Gyere vissza, amikor csak akarsz. Ö szinte sohasem zavar. Sohasem felejtettem el őt, mert az első meztelen nő volt, aki alattam feküdt, s azt a nőt sohasem lehet elfelejteni. Neki volt igaza. Azt a másik dolgot, ami történt, azt el lehet. Hiszen csak ma, amikor újra láttam őt, akkor jutott eszembe. Mert az ember elfelejt egyes dolgokat, ahogy ő is, biztosan nem emlékszik már rá, vagy nem akar emlékezni rá, s ez elég. Ezért hogy ne felejtsem el én is, nem őt, hanem azt, ami történt, amikor elmentem onnan és a kezébe nyomtam a borravalót, sokkal kevesebbet mint azon az éjszakán ide jöttem, kértem egy italt, bár nem volt rá gusztusom még csokoládé ízzel a számban, hogy elmeséljem ezt, amit nem akarok, hogy feledésbe merüljön, mert minden megváltozott azóta, s vannak emberek, akik elfelejtik az akkori dolgokat. Elég csak hallgatni, ahogyan beszélnek, s az ember rögtön észreveszi. (Lőrinc Emőke fordítása) MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL DANIEL HEVIER JÁN SMREK A NÖVÉNYEK LAZADASA NYÁRI EJ Libegő s csupa lenge tü/l, olyan, akár egy havas tündér, nyomára derű települ, fiú mellett megy, vígan, fürgén. Vállát erős kéz fogja át, kígyóként mozog ifjús teste. Kihasználják az éjszakát: befordultak a halk ligetbe. Miért vagyok ily szemtelen, hogy én is éppen erre jöttem ? Idegen száj húz szüntelen: különös sorsom zúg fölöttem. Megállók, mintha merengnék. Ám észrevették, mindhiába. Mielőtt ajkuk összeért, még rám is mosolygott a lányka. Feldobog szívem. Ismerem! Hányszor pezsgette lomha vérem! Rokon inkább, mint idegen: virágot árul lent a téren. (1962) (Veres János fordítása) Valaminek történnie kellett. A levegő tele volt feszült, természetellenes csönddel. Egyetlen levélke sem mozdult. Igen, történnie kellett valaminek, gondolta a balkonon állva, miközben az üres virágcserepeket nézegette. A növények mind eltűntek valahová. Azt még látta, mint vesztek el az utcasarok mögött az utolsó fák. A város hirtelen üres betonrengeteggé vált. Megkezdődött hát a küzdelem. Úgy érezte, amikor megérkezett, hogy egyre nehezebben lélegzik. (Tóth László fordítása) JOSEF RYBÁK ÉJ A csillagok alszanak. Az éj. mint a víz. apad. Te is alszol mélyen. Mint a szerelem heve. Kint rázkódik a vasrács. Mint a zúgó áradat, ahogy küzd a széllel. Makacs fejem virraszt csak. Bajba nem egyszer kevert. (Fügedí Elek fordítása) M. BORSKY felvétele 15
