A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-18 / 21. szám
Ki mit gyűjt? Arra kérjük a gyűjtőtársakat, hogy írják meg rovatunknak, mit gyűjtenek, mikor kezdték el e kellemes és hasznos időtöltést, mit szeretnének tudni egyes gyűjtési ágakról. Ha mód lesz rá, dióhéjban bemutatjuk majd az egyes érdekesebb gyűjteményeket is. Várjuk tehát a leveleket, a kérdéseket és a rovat tartalmára vonatkozó ötletes tanácsokat is. HAMUTARTÓK Érdekes gyűjteménye van a prágai Josef Komárek gyógyszerésznek, aki hamutartókat gyűjt. Mint sokan mások, ö is véletlenül kezdett hódolni e furcsa hobbinak. Meglátott egy cégreklémmal ellátott régi hamutartót és megtetszett neki. A cég már rég megszűnt, de a kecses hamutartó itt maradt. Aztán barátok, ismerősök segítségével, a külföldi utazásokkal, e gyűjtemény egyre bővült. Ma már közel 800 hamutartója van, de csak a reklámcélokra készített darabokat teszi a polcra. Mindegyiket megszámozza és kartotékot vezet róluk; a kis iratlapra feljegyzi méretüket, milyen anyagból készültek, mit ábrázolnak és milyen cég vagy üzem adta ki őket. Gyűjteményében sör-, likörgyárak, borüzemek, kávéházak, légitársaságok, sportegyesületek stb. reklám-hamutartói szerepelnek. Érdekes, hogy a dohánygyárak adták ki a legkevesebb hamutartót. Anyaguk is változó: fémből, porcelánból, fából, üvegből, sőt papírból is készült, de ma már egyre több a műanyagból gyártott. A legrégibb a század elején készült és egész napjainkig megtalálhatók itt a világ minden részéről összeszedett darabok. Alakjuk is sokféle, van kerek, négyszögletes, tányér alakú; sapka, autó, esztergapad, tv-antenna és más apró tárgyakkal díszített. Némelyiknek művészi értéke is van, mivel megtalálhatók rajtuk a híres kerámiaüzemek védjegye és az alkotó képzőművész aláírása. ÓRIÁSI KAGYLÓ. Dél-Szahalinban, Juzsno-Szahalinszk területi múzeumának kiállításán mutatták be ezt az óriási kagylót, amelyet egy szovjet hajó legénysége talált, és a múzeumnak adományozott. MIÉRT NEM CSÚSZIK AZ A BANÁNHÉJ,.. ?! „Jaj, de csúszik az a banánhéj..." énekelték még néhány évtizeddel ezelőtt szüléink, de néha a televízió slágermúzeumában ma is elhangzik ez az egykor népszerű daj. Akkor idézödött föl bennem e dallam, amikor otthon megláttam a napokkal ezelőtt vásárolt banánt. Sorba álltam érte, csak így lehet hozzájutni —, mert mint a többi gyerek, az enyémek is nagyon szeretik ezt a csemegét. Amikor a boltban sorra kerültem és megláttam a szép, de zöld színű banánokat, megtorpantam: vegyem — ne vegyem? Hiszen ez éretlen, gondoltam, és ki is fejeztem az eladónak aggályaimat, hogy vajon jó lesz-e, beérik-e. Készségesen megnyugtatott, hogy egy-két nap, és olyan lesz mint az „igazi" banán, szép sárga. Nem volt időm töprengeni, mert a hosszú sor kezdett mögöttem idegeskedni, morogtak az emberek, hogy ne tartsam fel az elárusítót, így megvettem. Amikor hazavittem, két napig kitettem a banánt a napos erkélyre. Semmi változás. Utána két napig a sötét éléskamrába dugtam, és megint semmi. Öt napig volt birtokomban az egy kiló banán, de még mindig zöld volt a színe. Naponta sóvárogva nézegették a fiam, a lányom, de ez sem segített. Pontosabban segített a banánon, mert nem pusztították el a gyerekeim. Ilyen zölden nemhogy megenni nem lehetett, hanem egyszerűen hámozhatatlan volt. így, kedves polgártársaim, nem kell félni, hogy az utcán elcsúszunk a banánhéjon, mert a zöld színű banán egyszerűen nem hámozható, és így: „jaj, nem csúszhat az a banánhéj...!" Ptoczekné M. Erzsébet CSICSAY ALAJOS NAGYON ÖRÜLÖK... A villamos megállt a luxuscikkek boltjánál, mivel ott volt az egyik megállója. A kirakatok előtt tolongott a nép, s ebben a nehezen kavargó tömegben ketten mégis egymásra ismertek. — Szervusz! — Szervusz! — kiabálták, s a kezüket nyújtogatták egymás felé. Úgy közeledtek egymáshoz, mint aki a mocsárból szeretne kivergődni, s az utolsó erejét is latba veti. — Végre! — Végre! — lihegték, mire egymás mellé értek, és szorosan a falhoz lapultak. Mindkettő fején barna kalap volt, nyakán sárga sál, és tarka gyapjúfelöltőt viseltek. Válltól lefelé nem látszódott belőlük semmi. Arcuk is egyformán kövér volt, simára borotvált és enyhén piros. Valamikor ilyenekre szokták mondani, hogy majd kicsattan az egészségtől. Különben nem voltak egészségesek, ezt ők maguk tudták a legjobban. — Ezer esztendeje nem láttalak — kezdte az egyik. — Én sem láttalak téged ezer esztendeje, s ezért most végtelenül örülök. — Hidd el, hogy én jobban örülök, mint te. Barátom, nagyon jól nézel ki! — Te sokkal jobban nézel ki mint én, s ezért én nemcsak örülök, hanem végtelenül boldog vagyok. — Micsoda szerencse, hogy találkoztunk! Ha én ezt otthon elmondom, fogadjunk, hogy el sem hiszik. — Az enyémek sem hiszik el, hogy pont veled találkoztam, s ráadásul ilyen szörnyű forgatagban. Ezt nevezik komám véletlennek. Mondanom sem kell, hogy a találkozás széles mosolyok közepette játszódott le. A két jóbarát — feltételezhetjük, hogy azok voltak — megölelgették egymást, már amennyire a helyzet ezt lehetővé tette, majd így folytatták: — Ugye megbocsátasz, ha én most elköszönök tőled ? — Épp azt akartam mondani, hogy ne neheztelj rám, de halaszthatatlan ügyem van, s ezért nagyon sietek. — Hidd el, nagyon örülök, hogy találkoztunk. — Komám, én szavakat sem találok végtelen nagy örömöm kifejezésére. Szervusz! — Szervusz! — mondta a másik is és megint kezet szorítottak, majd belevetették magukat a sodrásba. Az egyik erre, a másik arra hömpölygött az árral, de még ekkor is azt mondogatták: — Nagyon örülök, hogy láttalak. — Nagyon örülök... ROBERTO BRIVIO SZERELEM ELSŐ LÁ TÁSRA Nem és nem, nem akarom! Semmi értelmét nem látom, hogy mindent elmondjak önnek, és azután megírja az újságban! Először is, nem én vagyok az első húszéves fiatalember, aki egy hetvenkét esztendős hajadont vett feleségül. Ugyan mi ebben a különös? Silvia és én — nagyon szeretjük egymást. Hajlandó vagyok ezt az egész világ előtt megismételni! És ne hajtogassa örökké a nagy korkülönbséget! Silvia a világot jelentő deszkákon bukkant rám. Ó, hát ez csodálatos eset volt. Éppen elmondtam a végszavamat: „Tálalva van!" — egy pillantást vetettem a nézőtérre, és megdermedtem: mintha villámcsapás ért volna! Észrevettem Silvia csillogó briliánsait, no meg a ragyogó szemét. És senki se fecsegjen a korkülönbségről! Ámor kíméletlenül sújt le, nyilával egyetlen szempillantás alatt átdöf két szívet, a korkülönbségre fittyet hány. Az én Silviám olyan rendes, olyan takarékos... Különösen az evés dolgában — csupán híg leveskét eszik. És milyen kellemes etetni őt! Egy kanálkával Shakespeare-nek, eggyel Ibsennek, eggyel pedig — Eduardo de Filippónak... Ó, szeretem! Szeretem, és punktum. És semmi okot sem látok arra, hogy titkoljam az érzéseimet. És Silvia milyen bőkezű és nagylelkű! Tavaly nyáron például azt mondta nekem, s a hangja olyan határozott volt, mint a kinyilatkoztatás: „Giovanni, fogadd el ezeket az ékszereket!" — Ugyan dehogy, Silvia, ezek túlságosan drágák, nem tehetem! — Fogadd el, Giovanni... az én kedvemért! — Nos, ha kéri szerelmem, én képtelen vagyok visszautasítani! Mit kérdez? Nem,gyerekeket egyelőre nem akarunk. Mindennek eljön a maga ideje. És amikor majd egyikünk meghal, akkor a másik,... akkor én egyszerűen boldogtalan leszek! Fordította: Gellert György 19
