A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-18 / 21. szám
LOVICSEK BÉLA ségbe, amit a szavaid sugalltak. Régen kinőttem már a gyerekcipőből, s ha műveletlen vagyok is, annyit tapasztaltam már, hogy reálisan tudjak gondolkozni. — Soha nem tudtál reálisan gondolkozni, lényeget, vagy egyszerűen csak nem akarod érteni! — Értem én, pajtás, nagyon is értem — mondta Bulldog nyugodtan, de azért egy kis támadó él is volt a hangjában. — Júlia is volt harmincéves, meg húsz is, ha nem tévedek, szép is, kívánatos is ... — Volt. Hát aztán!? — Ne haragudj, öregem, azok után, amit végigcsinált melletted, piszokság elhagynod! — De mi a jóistent csináljak vele!? — ordította Szendrei magából kikelve. — Azt, öregem, pontosan azt, amit most Júlia kisietett a konyhába és egy ■ csésze kávéval tért vissza. Leült, kortyintott a kávéból, aztán folytatta. — Még nem fejeztem be, János ... — Én meg azt hittem, hogy már mindent elmondtál. — Mindent ?... Korántsem. Amit elmondok, az csak egy töredéke mindannak, amit magamban hordozok... Nézd, János, tudom, te azt hiszed, s talán joggal hiheted, hogy téged okollak a történtekért. Nyilván arra utal a tekintetem, az idegességem, a nyugtalanságom, s minden egyéb ... Nem okollak semmiért, legfeljebb magamat okolhatom, ha egyáltalán volna értelme, de nincs... Még ennyi év után is becsüllek azért, hogy annyira őszinte voltál hozzám a kezdet kezdetén. Nyíltan megmondtad, hogy milyen sorsra számíthatok. Vállaltam. Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen helyzetbe kerülök... Eljutottunk oda, hogy teher vagyok a számodra, meg te is az én számomra. Belátom, nincs értelme tovább kínoznunk egymást. Én nem kötlek meg, nem is állok az utadba. Azt csinálsz, amit akarsz, oda mehetsz, ahová a kedved tartja. Én már semmi mást nem kívánok tőled csak azt, hogy hagyj békében. Azt a néhány évet, ami még hátra van, szeretném megaláztatás, kiszolgáltatottság nélkül, függetlenül leélni... Szendrei János megrendültén ült a fotelban. Ivott, s közben egymás után szívta a cigarettákat. — Nézd, Júlia — szólalt meg sokára —. én mindig azt gondoltam, illetve azt tervezgettem, hogy a nyugdíjba vonulásom után végre egymásnak és egymásért élhetünk. Nagyokat sétálunk, eljárunk szórakozni, kirándulni, egyszóval, hogy az öreg napjainkat megértésben és nyugalomban éljük le ... Júlia közbeszólt: — Hagyd, János, hagyd a szép szavakat, semmi értelme, hogy folytasd! Életedben annyi szépet és jót mondtál nekem, csoda, hogy nem pusztultam bele a nagy gyönyörűmindig a magadét és egyet fújtál, mint a pereces... — Igazán?... — kérdezte Júlia gúnyos mosollyal az arcán. — Idefigyelj! Én elhiszem, hogy szép, csinos, kívánatos és müveit a kis tanítónőd, de vigyázz, nagyon vigyázz, mert könnyen a két szék közé ülhetsz, akkor aztán magányosabb leszel a falkából kimart, erdei farkasnál! Szendrei János meglepetten kapta fel a fejét: — Ahá, szóval innen fúj a szél!?... Hát ezért volt a színjáték, a nagy monológ!? — Szerencsés utat és sok boldogságot, Szendrei János! — mondta Júlia, ha lehet még gúnyosabban, azzal sarkon fordult és szokatlanul büszke tartással kisietett a szobából. Szendrei János előtt az a régi, régi kép villant fel, amikor a patakparton, az elcsattant pofon után Júlia faképnél hagyta és végigviharzott a kerten. Most is úgy érezte, hogy arcul ütötték, ezúttal azonban nem az arca sajgóit tőle, hanem a lelke. Felpattant a helyéről, összekapta magát és elsietett hazulról. Egyenesen a Kis Pipába tartott abban reménykedve, hogy ott találja Bulldogot. Szükségét érezte, hogy beszéljen valakivel, hogy kifújja, ami benne van, különben megfullad. Nem tévedett, ott találta Bulldogot. Leült az asztalához és italt rendelt. — Feldúltnak látszol, öreg, mi a hézag? Szendrei csak a második pohár után tárta fel a helyzetét őszintén, minden kertelés nélkül. — Mit tanácsolsz? — kérdezte végül. — Hány éves? — Harminc ... — Érdekes ... — hümmögte az orra alatt Bulldog. — Mi ebben az érdekes? — Ha ötven lenne, akkor is ennyire törne utána a nyavalya, öreg cimbora?! Szendrei megütődött. — Hülye vagy te, Bulldog, nem érted a csinálsz: ordítsatok, veszekedjetek, üssétek egymást, ha kell, hiszen úgysem sokáig csinálhatjátok, csak addig legfeljebb, amíg nem vénültök meg teljesen. Akkor aztán sem ordítani, sem verekedni nem bírtok már, és szépségesen megnyugodtok. Egymás mellett a helyetek, érted, egyás mellett, öreg cimborái — Éppen te beszélsz így, aki gyűlölöd a nőket!? — Gyűlöli az istennyila, dehogy gyűlölöm! ... Csupán házasodni nem akarok ... és a kettő közt óriási a különbség ... És még valamit: mit gondolsz, öreg, ha teszem azt disznóetetö lennél, akkor is befogadna a tancsi néni!? — Mindig tudtam, hogy hülye vagy, de hogy ekkora! — mondta Szendrei lesújtó hangsúllyal, azzal felpattant a helyéről és elrohant. Másnap felkereste az ügyész barátját. Neki is pontosan beszámolt a helyzetéről és a szándékáról. — Mit tanácsolsz? — tette fel a kérdést ugyanúgy, mint tegnap Bulldognak. — Ha már egyszer véglegesen döntöttél, mit tanácsolhatnék? — tárta szét a karját az ügyész — És ha még nem döntöttem volna véglegesen?! — Nem tudom, barátom, nem tudom ... Nagyon nehéz beleszólni a mások életébe, még nehezebb tanácsot adni... A házasság felrúgása két ember ügye, valójában csak ők ketten ismerhetik teljes egészében, a legapróbb részletekig a helyzetüket és a viszonyukat... Természetesen minden embernek joga van a boldogsághoz, azt senki, senkitől nem vitathatja el, de azért mindig felvetődik az emberben a kérdés: vajon kinek a kárára, minek az árán akarok én, te, ő, akár az ezredik, vagy a tízezredik ember boldog lenni? — Kedves barátom — szólt közbe Szendrei —, hagyjuk a boldogság kérdését, most nem erről van szó elsősorban, hanem arról. hogy tényleg elitélendő-e az ilyen cselekedet? — Te elítéled magad? — kérdezte az ügyész Szendrei vállára téve a kezét. — Ne feledd, barátom, hogy elsősorban neked, saját magadban kell tisztáznod az erkölcsi magatartás kérdését, helyetted senki más nem adhatja meg a választ. Ha te úgy érzed legbelül, a „lelked sötét pincéjében", mint ahogy a költő mondaná, hogy az az egyedüli helyes út, amit választottál, akkor minden rendben van. a mások nézete és véleménye nem számít semmit. — Mégiscsak mondhatnál valami konkrétumot — nézett Szendrei az ügyészre szinte könyörgő tekintettel. — Kérlek, őszinte leszek... Én nem tudnám megtenni... Részemről ez lehet gyávaság, megalkuvás vagy túlzott érzékenység, mindegy, hogy minek nevezzük, a lényeg az, hogy nem tudnám megtenni. — Köszönöm! — mondta Szendrei János búcsúzóul, de cseppet sem megnyugodva. Tele volt kétségekkel és bizonytalansággal. Napokig tépelődött töprengve.- Éjszakánként csak forgolódott, kusza álmai bogában vergődött, reggelenként pedig lucskosan ébredt fel az izzadságtól. Nem tudott dolgozni, étvágya sem volt. Ez így nem mehet tovább! Döntött. A hét végén bekopogott a főszerkesztőhöz. Meglepetten mérte végig a főnöke. — Hű, de ünnepélyes valaki!... Mire készülsz? — Nem készülök semmire, azaz mégis ... Azt akarom bejelenteni, hogy hétfőtől... szóval a jövő hét elejétől vidékről fogok bejárni... — Mi történt veled? Hápogsz, mint a hízott kacsa — csodálkozott rá a főnöke. — Vidékre költöztök? — Igen, de csak én egyedül, a feleségem nélkül... — Elhagyod a feleséged? — Igen, elhagyom ... — Megbolondultál? — rökönyödött meg a főszerkesztő, s úgy nézett Szendreire, mintha kísértet állna előtte. — Ez van, főnök. — Jól meggondoltad te ezt az egész hogyishívjákot?! — Volt rá bőven időm ... — Más volt veled a tervem, János, de ha egyszer... — Remélem, nincs ellene kifogásod ? ... Ami a munkámat illeti, eztán is igyekszem becsületesen elvégezni. — Hát te tudod, barátom ... No, de ilyet! Megáll az eszem!... Eddig úgy tudtam, hogy példás családi életet élsz, most meg kiderül, hogy tévedtem ... Nem tagadom a mélységes csalódásomat... Hát ha Így áll a dolog, menj. A részleteket majd később megbeszéljük ... Esetleg külső szerkesztőként is dolgozhatsz egy ideig, hogy ne kelljen annyit ingáznod. Majd meglátjuk. Szervusz! Mikor Szendrei János hazaért, egy ideig még tanácstalanul téblábolt a lakásban, aztán munkához látott: összeszedte a holmiját, s mindent bepakolt a kocsiba. Júlia a szobában ült. Látszólag olvasott, de csak látszólag. Látva a férje készülődését, sem haragot, sem gyűlöletet nem érzett, a szíve viszont kimondhatatlanul fájt. Azt még önmaga előtt sem tudta letagadni. Miután Szendrei mindennel végzett, Júlia elé állt. — Elmegyek ... hosszabb időre ... talán évekre ... talán véglegesen — mondta tompa, rekedtes hangon. Egyik betétkönyvet, a nagyobb összegről szólót, Júlia elé tette az asztalra. — Jó darabig elég lesz a rezsire ... meg a szükségleteidre is... Egyébként is segítlek majd ... Remélem, a gyerekeid sem feled-14
