A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-18 / 21. szám
keznek meg rólad ... Hát akkor... szervusz, Júlia!... — köszönt csendesen és elment. Szendrei János gyakran elutazott hazulról, de Júlia sosem érezte úgy, hogy üres a lakás, mert tudta, hogy holnap vagy holnapután visszajön a férje, most azonban véglegesen és teljesen kiürült a lakás. Olyan nyomasztó üresség és csend vette körül, hogy szinte hasogatta a fülét, a szívét, az egész lényét ... az egész félresiklott életét... December elején, a házassági évforduló éppen hétvégére esett. Júlia egyedül ült a háromszobás lakásban. Nem tudott mit kezdeni magával. Az évforduló ugyan eszébe jutott, de nem készült semmivel. Egyedül ülni házassági évfordulót? Ugyancsak meglepődött, amikor a toronyház előtti parkolóhelyen megállt a három autó, s belőlük kiszálltak a fiai, menyei és az unokái. Ezek összebeszéltek, hűlt meg benne a vér, minden bizonnyal összebeszéltek, hogy így összehangolva, egyszerre érkeztek meg. Ugyanakkor meg is ijedt, hiszen semmit sem készített be: sem enni, sem inni valót. Mi lesz most már vele? Szégyenben marad! Szólt a csengő, nyílt az ajtó, s a következő pillanatban becsörtetett a lakásba a hat felnőtt és az öt unoka. Egyszeriben megbolydult körülötte a világ. Az ölelgetések, csókolózások és jókívánságok közepette, Júlia szeme teleszaladt könynyel. Miközben a virágot vázába rakta, egyre azon törte a fejét, milyen elfogadható hazugsággal igazolja János távollétét, mert az igazságot semmiképpen sem akarta elárulni egyelőre. Ki tudja miért? Talán titkon abban reménykedett, hogy egyszer mégiscsak viszszatér? Továbbá azt is elhatározta, hogy gyorsan elszalad az üzletbe, a henteshez és bevásárol: üres asztal mellett mégsem ülhetnek a gyerekei. — Egy lépést sem! — mondták a gyerekek kórusban. A Kassa környékiek hízott libát, hízott kacsát, meg egy demizson bort hoztak. A párkányiak két pár csirkét, tyúkot, meg kisüsti szilvapálinkát. A prágaiak pedig jóféle konyakot, meg két üveg orosz vodkát. Azonkívül anyunak kardigánt, csizmát, apunak pulóvert, házikabátot meg papucsot. Lassanként aztán megszűnt a nagy mozgás, már csak az unokák nyüzsögtek és ismerkedtek egymást túlkiabálva. — Hát apu? — kérdezte meg Pista hirtelen támadt hiányérzettel. — Apátok?... Sajnos elutazott — hazudta Júlia szemrebbenés nélkül. — El kellett utaznia ... — Éppen most, a házassági évfordulóján?! — Mit lehet tenni ?... A kötelesség, az kötelesség, gyerekeim ... — húzta el a szót, s erősen gondolkozott. Hirtelen támadt ötlettel aztán kivágta magát. — A Szovjetunióba utazott két hétre ... Szibériáról kell riportsorozatot írnia ... — Milyen kár! — jegyezte meg Laci. Még jó, hogy téged itthon találtunk ... Később a konyha megtelt jóféle illatokkal, sült, főtt minden, közben a kávéfőző is kikotyogta a feketét. A férfiak a szobában kávéztak, poharaztak, a menyecskék meg segédkezni akartak, de Júlia kiparancsolta őket a konyhából: menjenek csak a férfiakhoz, iszogassanak, szórakozzanak, a sütés-főzés az ö dolga. Az unokákat viszont, akik állandóan ott rezsegtek körülötte, nem tudta kiparancsolni, nem is akarta. Sorra simogatta, csókolgatta őket, fülének édes muzsikaszót jelentett a hangjuk ... Együttlétük alatt nagyon kellemesen érezték magukat. Szinte észrevétlenül repült el a nap, az éjszaka és a másnap délelőtt. Ebéd után aztán a prágaiak és a kassaiak össze-GAL SÁNDOR összefoglalás ami nem írható le ami ki sem szakítható áll a kegyetlen józanság megépített magánya szemünk elé köveseden az idő TURCSAN LÁSZLÓ ILLUSZTRÁCIÓJA STEFAN STRÁZ^Y Úton a munkába Egy lány ül az autóbuszban és olvas. Igaz, nem az én könyvemet, de az kétségbevonhatatlan tény, hogy a könyv finom kezeiben van, hogy tiszta arccal hajol föléje, hogy barna haja a homlokába hull — és váratlan tény, hogy mindez lehetséges egyáltalán, s elegendő ahhoz, hogy tudatosítsam : a magam könyveit másképp kellett volna megírnom. TÓTH LÁSZLÓ FORDÍTÁSA \ \ szedelőzködtek és indultak: hosszú út állt előttük, menni kellett. Jancsiék még maradtak. A fiú szembeült az anyjával és két tenyere közé fogta a kezét: — Jól vagy, anya? — Jól, fiam. — Sápadt vagy. Nem kellene orvoshoz menned? — Nincs nekem semmi bajom. — Biztos? — Biztos hát... — Apu? — Szintén jól van ... Olyan, mint egy legény. Alig öregszik valamit... Jancsi továbbra is gyanakodva fürkészte az anyja arcát. — Tényleg jól vagy, anya?... Mintha titkolnál elölünk valamit...? — Nincs semmi titkolni valóm, fiam. — Rossz egyedül? — Nem először vagyok egyedül. — Tudod mit. anya! — kiáltott fel Jancsi váratlanul támadt ötlettel. — Amíg apu odavan, gyere hozzánk. Legalább jobban eltelik az idő ... Júlia nem állt kötélnek. Számtalan kifogást talált, s maradt. Estefelé aztán Jancsiék is elbúcsúztak és indultak. — Ha valamire szükséged van, csak szólj, anya. írjál vagy gyere el, hiszen nem lakunk a világ végén — mondta még Jancsi, azzal beültek a kocsiba és elhajtottak. Kiürült a lakás, és Júlia ismét magára maradt. Némileg most valahogy könnyebben viselte el az egyedüllétet, mint egyébként. Mégiscsak ragaszkodnak hozzá a gyerekei, gondolta magában, s jó érzéssel töltötte el annak a tudata, hogy számíthat rájuk, ha netán kibírhatatlan helyzetbe sodródna. Nem, nem szorul rájuk, nem akar senkinek a terhére lenni, amíg bírja mozdítani a kezét meg a lábát. Aztán meg? Ki bánja? Majd csak elkaparja valaki. Csigalassúsággal teltek a napjai. Ez így nem mehet tovább, munkát vállal valahol és dolgozni fog. De hol és mit? Újév után újságot vásárolt, s az apróhirdetéseket böngészte. Munkásokat kerestek egy nagyraktárba. Ez jó lesz, gondolta, oda nem kell szakképzettség, sem nyelvtudás, oda csak akarat és munkakedv kell, az pedig megvan nála. Jelentkezett. A személyzetistől kapott papírokkal el kellett menni az üzemi orvoshoz, hogy ráüsse a pecsétet. Sokáig várakozott, míg rákerült a sor. A harmincöt év körüli doktornő megnézte a papírját, aztán meg öt, aztán elkérte az egészségügyi lapját, azt is sokáig nézegette. — Szóval dolgozni akar? — kérdezte végül. — Igen. — Ebben a korban?... Mit csinált eddig, hogy sohasem volt állásban?... Asszonyom ... — De én dolgozni akarok! — Súlyos műtéten esett át, azonkívül volt már nyombélfekélye, gyomorsav túltengése ... Ha nem tudná, kérem, én azért vagyok itt, hogy az üzem és az állam érdekeit képviseljem, természetesen a magáét is. — De' én egészséges vagyok, doktornő, kérem ... — Mondjuk egy évig, esetleg kettőig bírná a munkát, de aztán!.'.. Jön a betegeskedés, a munkaképtelenség, stb. Az állam nyakán akar élősködni? ... No, tessék, a vérnyomása is magas! Nem engedhetem dolgozni, arról szó sem lehet. — Értse meg, kérem, dolgozni akarok, muszáj! — Kedves asszonyom — kezdte a doktornő már-már türelmét vesztve —, ha beteg a férje, gondozza őt, ha pedig egészséges. keressen annyit, hogy eltarthassa magát. Nagyon sajnálom ... — Kinyitotta Szendreiné előtt az ajtót. — A következő! Szendreinében egy világ dűlt össze. Mindenre számított, csak erre nem: hiába akar dolgozni, nem hagyják. Úgy támolygott ki a várószobából, mint a részeg. Sűrűn havazott. Kis parkon át kanyargó« az út a villamosmegállóhoz. Olyan fáradtságot érzen a lábában, hogy alig bírta vonszolni magát. Leült egy behavazott padra. Lélektelen szemmel bámult a sűrű hóhullásba. Soha magányosabbnak és elesettebbnek nem érezte még magát, mint akkor. Hiába, az öregedő ember már nem kell sehová és senkinek. Mihez kezdjen ezek után? Előtte a hóban elárvult veréb ugrált és csipogott a tollát borzolva. Mivel nem talált semmit a hóban, felröppent egy faágra és összehúzódott. Talán a tavasz jöttéről álmodott. Soha nem volt irigykedő természetű, most mégis irigyelte az elárvult, szürke kismadarat, aki még tudta várni a tavasz jöttét abban reménykedve, hogy a napsugár fényt, derűt és melegséget hoz az életébe ... Felállt és lassan elindult. Mintha éveket öregedett volna néhány óra alatt. Alakja nemsokára teljesen belemosódott a sűrű havazásba ... VÉGE 15’
