A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)

1984-05-18 / 21. szám

ó

m u

i

A Parnasszosz lábánál

A minap egy testesebb borítékot kézbesített címemre a posta. A borítékból két szemrevaló füzetecske került elő, címlapjukon ez állt: Iródia 2, illetve Iródia 3. Egy apróbb betűkből szedett szöveg pedig arról tájékoztatott, hogy az érsekújvári (Nővé Zámky) járási könyvtár és a CSEMADOK helyi szervezete közös kiadványáról van szó, amely afféle módszertani segédanyag kezdő irodalmárok számára, akik negyedévenként — Iródia név alatt

— előadásokkal, vers- és prózaelemzésekkel egybekötött összejöveteleket rendeznek Érsekújvárott. Ez a kezdeményezés — azt hiszem a negyedik találkozó után ezt most már bízvást leszögezhetjük — a vártnál sokkal nagyobb érdeklődést keltett az irodalomkedvelő és az irodalommal komolyabban foglalkozni kívánó fiatalok körében. Ebből az ember joggal arra következtethet, hogy szükség van a kezdő irodalmárokkal való komolyabb törődésre, jobban és rendszeresen oda kell figyelni, mit csinálnak, mi foglalkoztatja őket, és mindenekelőtt arra van szükség, hogy türelmesen meghallgassuk őket, megismerjük problémáikat és helyzetüket. Nagyképűség lenne négy összejövetel és három Iródia-füzet alapján véleményt alkotni ezekről a fiatalokról, akik közül sokan még csak „megfigyelőként" vesznek részt a találkozókon, írásaikat az asztalfiók mélye őrzi és érleli, s akik erőt és bátorságot gyűjtve a bemutatkozáshoz a kedvező pillanatra várnak. Persze akadnak közöttük olyanok is, akik már a központi lapokban is publikáltak, érthető, hogy az ő nevük sokkal gyakrabban felbukkan az Iródia-füzetek oldalain. Itt van például Tálamon Alfonz, akiről egy rövid jegyzet elárulja, hogy 18 éves és a galántai magyar gimnázium diákja, s akinek a márciusi Irodalmi Szemle két írását, a Vasárnapi Új Szó egyik száma pedig egy hosszabb elbeszélését is közölte már. Az Iródia 3-ban Az ajtó című kafkai hangvételű írását olvashatjuk, az Iródia 2-ben pedig egyik nemzedéktársa, Tóth Károly elemzi értőn és körültekintőn A vadászat című elbeszélését. Azt hiszem érdemes lesz megjegyeznünk Tálamon Alfonz nevét, akivel minden bizonnyal találkozni fogunk még a jövőben, hiszen eddig közreadott írásai reményekre feljogosító, tehetséges prózaírónak sejtetik őt.

Ami az iródia-füzetek további írásait illeti, azokról elmondhatjuk, hogy van bennük lendület, sajátos hangulat, egyéni íz, de sok az üresjárat, a tapasztalatlanság okozta fogyatékosság is a szövegekben, ugyanabban a versben egy megkapó sor hangulatát darabokra töri egy bosszantó képzavar, de amint jeleztem is mór, korai volna még véleményt nyilvánítani vagy általánosítani, örüljünk inkább a lelkesedésnek, amely életben tartja ezt a vállalkozást, s értékeljük azt az őszinteséget, amely a fiatalok írásaiból árad felénk, legyen az vers, elbeszélés vagy éppen kritika. „Nemzetiségi életünkben már ma az irodalom az egyik leghatékonyabb kohéziós erő, s ez a szerepe a jövőben még fontosabb, aktuálisabb lesz — írta Turczel Lajos az egyik Iródia-füzet bevezetőjében.

— Ezért olyan írókra van szükségünk, akik a művészi fejlődéssel együtt tudnak haladni és amellett a nemzetiségi közösség iránti elkötelezettség is fűti őket. A próbálkozók számára olyan nehéz, de gyönyörű cél ez, amelyet puszta lelkesedéssel nem lehet elérni; szorgalmas tanulás, szívós önképzés kell hozzá. És szükség

van arra is, hogy — az érsekújvári pártfogókhoz hasonlóan — országos irodalmi és kulturális fórumaink is példamutatóan segítsék az irodalmi utánpótlás kialakulását."

Az Enciklopédia szerkesztője

„Nem is sejti, kedves uram, micsoda öröm és megtiszteltetés számomra, ha időnként én is hozzájárulhatok egy-két téglával az ön nagy piramisához. Nagy kár, hogy ami a metafizikát, sőt a történelmet illeti, nem lehet megmondani az igazat. Azok a cikkek, amelyeknek a legjobban kéne az embereket felvilágosítani, csak növelik a közönség tévedéseit és tudatlanságát. Hazugságra kényszerülünk, és még üldöznek is bennünket, mert nem hazudtunk eleget. Én viszont a Történelem, a Képzelet és a Bálványimádás című cikkekben olyan arcátlan módon mondtam meg az igazat, hogy arra kell kérnem, ne az én nevemben adja be őket vizsgálatra. Ha nem nevezik meg a szerzőt, akkor még átcsúszkálhatnak; s ha átcsúsznak, annál jobb annak a pár

Krascsenits Géza felvétele

olvasónak, aki szereti az igazat." A kis Svájci, Voltaire kesereg így egyik levelében, 1758 júniusában, több mint nyolc esztendővel azután, hogy Denis Diderot (1713—1784) belefogott a „nagy piramis" építésébe Ekkorra már a szerkesztőtárs, d'Alembert is megelégelte a hatalom áskálódásait és felhagyott az Enciklopédia szerkesztésével, így teljesen Diderot nyakába szakadt minden gond és bosszúság, amivel ez a felbecsülhetetlen jelentőségű, a maga módján egyedülálló munka járt. Voltaireből nem a gyávaság szólt, amidőn a neve eltitkolására kérte Diderot-t, a köz javát kívánta szolgálni az anonimitással, de valakinek azért mégiscsak oda kellett írnia a nevét, s ez ki lehetett más, mint a szerkesztő. Azt szokták mondani, hogy Diderot életműve az Enciklopédia. Ez annyiban kétségtelenül igaz, hogy a nagy mű megalkotásában kezdettől fogva részt vett és több mint két évtizeden át, amíg csak az Enciklopédia utolsó, huszonnyolcadik kötete el nem hagyta a nyomdát szinte minden szabad percét ennek a vállalkozásnak szentelte. Nemcsak szerkesztette, hanem bizonyos címszavait ő is írta, amint ezt d'Alembert is kiemelte az Elöljáró beszédben: „Diderot a szerzője az Enciklopédia legterjedelmesebb részének, melyet a közönség leginkább vár, s amelyet a legnehezebb elkészíteni: a mesterségek leírásának." Hogy miből álltak ezek a nehézségek? Ezt is d'Alembert-töl tudhatjuk meg: „a tudományokról nagyon is sokat írtak, a legtöbb szabad művészetről nem írtak eléggé megfelelően, viszont a mesterségekről majdnem hogy semmit sem írtak (...) Azok közt, akik foglalkoztak velük, az egyik nem eléggé tanult, a másik csak éppen hogy érintette ezt a témát, s inkább íróként kezelte, mint mesteremberként (...) Minden arra bírt bennünket, hogy a munkásokhoz forduljunk. — Kiválasztottuk a legügyesebbeket Párizsban és Franciaországban, nem sajnáltuk a fáradságot és elmentünk a műhelyeikbe, kikérdeztük őket mindenről, leírtuk, amit diktáltak, kifejtettük gondolataikat (...) hosszú és gyakori vitákban, helyesbítettük az egyikkel azt, amit a másik csak homályosan, tökéletlenül és olykor hűtlenül tudott megmagyarázni". Nem hinném, hogy manapság akadna lexikonszerkesztő, aki az imént vázolt módszer alapján dolgozna, s akkor még nem is szóltam arról, hogy Diderot-ék gyakran maguk is a gép mellé álltak és munkások módjára dolgoztak, hogy még tökéletesebben és hitelesebben tudják a műveleteket leírni. Aligha meglepő ezek után, hogy nemcsak a közvélemény, hanem a szükebb baráti kör is mindenekelőtt az Enciklopédia megszállott szerkesztőjét látta Diderotban, s szinte tudomást sem vett másirányú tevékenységéről, amelyről még az utókornak is meglehetősen homályos és ellentmondásos elképzelései voltak hosszú időn át. Szépirodalmi munkásságával csak halálát követően kezdtek el behatóbban foglalkozni. Dobossy László írta róla: „(...) minden szépprózai művéből sugárzik az egyéniség, amely hozzásegíti, hogy megteremtse a realista írásmód első nagy példáit. Arra törekszik, hogy az életet úgy ragadja meg, amint a szeme előtt jelentkezik. Hősei nem elvont lények, mint például Voltaire példázatának főszereplői, hanem az élet sokrétű valóságában élő emberek, akik közt feltűnik néhány nagyszerű, felejthetetlen típus. Ilyen mindenekelőtt Rameau unokaöccse, ez az élősködő és hóbortos bohém, vagy ilyen Suzanne is, a családi érdekhajsza és a kolostori képmutatás közt hányódó apáca (Rameau unokaöccse, illetve Az apáca című regényekben — L. T. megj.) ... S nem csupán a különféle külsőségek: mozdulatok, fintorok, hangváltozások lejegyzése jelzi távolról a következő század nagy realistáinak művészetét, hanem e külsőségekkel mindig szorosan összefüggő belső rezdülések érzékeltetése is."

A francia felvilágosodás nagy alakjai közül alighanem Diderot volt az, aki filozófusként a legnagyobb fejlődésen ment át. Az idealizmustól és a teizmustól a deizmuson és a Spinozái értelemben vett panteizmuson és naturalizmuson át egészen az ateizmusig és a materializmusig jutott el, s noha tételesen megfogalmazott rendszert nem hagyott hátra, világképe mégis egységes. Egyik monográfusa szellemesen állapította meg róla: „előfutára volt saját tanainak", annál is inkább, hiszen mindazt, amit ő különböző írásaiban (például a Filozófiai gondolatokban, A természet értelmezésében vagy a hányatott sorsú D Alembert álma című dialógusában) különböző helyeken szétszórva megfogalmazott, azt a következő század nagy materialistái — Marx, Engels és Lenin — már egységes rendszerbe foglalták.

LACZA TIHAMÉR

10