A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-11 / 20. szám
LOVICSEK BÉLA van ... Többek közt az igazgatóm is sarkall. Tudniillik két éve meghalt a felesége, és most velem szeretné „megédesíteni" a magányát. Hát ez a helyzet... Sok mindenről elbeszélgettek még. köz— Köszönöm! — Én köszönök mindent!... Mikor láthatom újra? — Az egyáltalán nem tőlem függ, hanem magától. Bármikor meglátogathat, szívesen fogadom. Viszlát!... — Az ajtóból még visszaszólt. — Ha elmegy, a bejárati ajtót jól csapja be maga mögött, bezáródikl Szendrei János még egy kis ideig heverészgetett, aztán kipattant az ágyból, felöltözött, megreggelizett és elindult hazafelé. Rendkívül jó volt a közérzete és a hangulata. A riportot megírta, leadta, a felvételek is Kiss Anna kissé idegesebben ■ nyúlt a cigaretta után, mint egyébként, s a poharakat is újra töltötte. Csak azután válaszolt. — Az apja ?... Hát... gépészmérnök volt... Két évig jártunk együtt... A menyasszonya voltam ... Akkor ősszel akartunk összeházasodni... — Mi történt vele? — A Cedok által rendezett, háromnapos hajóúton vett részt, aztán Bécsben lemaradt ... — Szóval nem jött vissza ... És jelentkezett azóta? — Egy lapot írt Bécsből, egyet meg Hamburgból, semmi többet... — Anna felvetette a fejét. — Megelőzöm a kérdését: igen, szerettem, nagyon, nagyon szerettem, s hülye módon még mindig abban reménykedem, hogy visszatér, pedig jól tudom, hogy soha nem tér vissza már hozzám ... Hosszú csend. — Még mindig szereti? — Nem tudom ... Talán ... Mégiscsak a fiam apja ... — Hm, a fia apja, de csúnyán becsapta, faképnél hagyta, megérdemli ?... — tette fel a kérdést Szendrei, bár egy belső hang súgta, hogy nincs joga beleturkálni mások magánéletébe. — Bocsásson meg! — Nem történt semmi.. — És most, hogyan tovább? — Élek, dolgozom, egy év múlva pedig, amikor már iskolás korú lesz a fiam, magamhoz veszem és nevelem ... — Van valakije? Nincs. — Azóta nem is próbálkozott közeledni magához senki? — Próbálkoztak többen is, de hiszi vagy sem, annyira megcsömörlöttem, hogy nem tudok már hinni és bízni egy emberben sem. Lehet, hogy butaság a részemről, de így ben Szendrei dedikálta a könyveit is, majd az órájára pillantott: éjfélt mutatott. — Hosszú volt a mai nap — mondta és felállt, mintegy jelezve, hogy nem akarja tovább feltartani a tanítónőt. — Elkészítem a fekhelyét... Szendrei lezuhanyozott, aztán lefeküdt. Anna is előbb a fürdőszobában tevékenykedett, aztán ő is nyugovóra tért a másik szobában. — Ne felejtse el megnézni a szoba négy sarkát! — szólt át kuncogva. — Már megnéztem ... — mondta Szendrei, és nagy ásítást nyomott el a tenyerével. Valóban fáradt volt. Nemsokára el is aludt. Reggel, mikor felébredt, Kiss Anna már útrakészen állt az ajtóban. — Sajnos nekem mennem kell, ma én vagyok az ügyeletes — mondta. Frissnek látszott. — Reggelijét a konyhaasztalra készítettem ... Pihenjen, míg kedve fartja ... Hogy el ne felejtsem: mit álmodott? — Nem fogja elhinni — felelte Szendrei, s olyan ötlete támadt, hogy megvicceli Annát. — Azt álmodtam, hogy maga meztelenkedve a takaróm alá bújt. — Ne mondja! — nevetett fel a tanítónő. — Gyakran álmodik hasonlókat? — Elég gyakran előfordul. — Kérdezhetek valamit ? — Tessékl — Sok nö volt az életében? — Nézze, Anna, ha azt mondom, hogy kevés, álszentnek tarthat, ha azt mondom, hogy sok, akkor meg azt hihetné, hogy dicsekszem... — Amennyire megismertem, korántsem teljesen, egyáltalán nem tűnik álszentnek, viszont... de hagyjuk ezt, örülök, hogy vendégül láthattam, hogy elbeszélgethettem magával... Arra kérem, visszafogottan írjon rólam, ha már egyszer ír. Megígéri? — Megígérem. jól sikerültek, a főszerkesztő is megdicsérte, mégis furcsán nyugtalanító hiányérzete támadt. Nyugtalansága nőttön nőtt. Vajon mi lehet az oka, tűnődött magában. A tanítónő fészkelte volna be magát a lelkivilágába? Mi tagadás, gyakran eszébe jutott a találkozásuk óta. El kell hozzá mennem, határozta el. Azt követően gyors egymásutánban háromszor is meglátogatta. A tanítónő mind szívélyesebben és melegebben fogadta, s látható jelét adta annak, hogy örül a látogatásainak. Egyik alkalommal Szendrei a megszokottnál jóval komorabbnak látszott. Hallgatagon kavargatta a kávét. — Gondterheltnek látszol — jegyezte meg Anna. Szendrei János lassú, kimért mozdulatokkal rágyújtott, kettőt-hármat szippantott, majd a tanítónőre nézett. — Mondanék valamit. — Tessék, hallgatlak! — Anna, én szívesen társulnék veled ... — Ezt komolyan gondolod, János? — kérdezte a tanítónő nem kis meglepetéssel. — A legkomolyabban. — Te is boldogtalan vagy? — Boldogság, boldogtalanság... — mondta Szendrei legyintve. — Talán nincs is igazi tartalmuk ezeknek a fogalmaknak. Csak szajkózzuk, szajkózzuk a pillanatnyi hangulatunktól függően, közben meg magunk sem tudjuk igazán, hogy mit gondolunk és mit érzünk valójában ... — Mégis, mi történt veled? — A kibírhatatlanságig' megromlott a házasságom ... Decemberben lesz harminc éve, hogy együtt élek a feleségemmel, és harminc hosszú év után eljutottunk odáig, hogy kölcsönösen utáljuk egymást... — El akarsz válni? — Fogalmam sincs, hogy mit csináljak ... Csak egy valamiben vagyok biztos, abban. hogy nem tudok vele tovább élni, egyszerűen nem tudok, pedig annyi minden köt hozzá, annyi minden történt kettőnk között... Éppen elég alap lehetne ahhoz, hogy együtt fejezzük be az egészet, s mégis képtelen vagyok vele tovább élni... Egyszerre sajnálom és haragszom rá, egyszerre szánom és gyűlölöm, mégsem megy... Nehéz ezt megérteni egy kívülállónak, tudom, de így van sajnos... -t Hosszú csend következett. — Nem szólsz semmit? — törte meg Szendrei a már-már ordító csendet. — Egyetlen szavad sincs az ajánlatomhoz? — Mit mondhatnék? — Hogyhogy mit!?... Igent vagy nemet, valamit csak mondhatsz, ha akarsz... Tudom, nem egyszerű kérdés ez, ellenkezőleg, nagyon is összetett és bonyolult... Számodra nyilván alapvető probléma a nagy korkülönbség, továbbá a környezeted véleménye, nem beszélve a szüléidről, sb., stb.... — Fütyülök a közvéleményre! — jelentette ki a tanítónő határozottan. — Ami pedig a szüléimét illeti, ők nem avatkoznak bele az életembe még akkor sem, ha egyes kérdésekben különböznek is a nézeteink, s nem azonos a véleményünk. Kicsi korom óta önállóságra neveltek, mindig és mindenben megbíztak bennem ... A fiammal kapcsolatban való igaz, hogy melléfogtam, arról azonban sem ők, sem én nem tehetek... — És a korkülönbség? — Nem zavar, de az embernek azért mindig hosszabb távon kell gondolkodnia, terveznie — mondta a tanítónő józan tárgyilagossággal. — Nézd, János, én benne vagyok az ajánlatodban, de vannak fenntartásaim. — Mégpedig? — Megpróbálhatjuk, de nem házasságkötéssel ... Éljünk élettársi viszonyban, ami egyrészt ugyan kötelezi valamire az embert, másrészt viszont a teljes jogú szabadság ajtaja is nyitva marad előttünk... Sosem voltam híve annak, hogy bezárjak minden ajtót magam mögött és előtt, hogy korlátok közé szorítsam a jövőmet. Elég világos? — Igen... — Továbbra is szabadon akarok rendelkezni magammal, azaz ha egy idő után úgy érzem, hogy nem megy, hogy értelmetlen tovább folytatni, minden kötöttség nélkül és bármikor kiléphessek a játékból... Ha ez így megfelel neked, elfogadlak, elfogadom a társulásodat, ahogy te fogalmaztad meg, nos? — Köszönöm! Az volt az első, közös ágyban töltött éjszakájuk ... A következő hetekben végképp elmérgesedett a helyzet Szendreiéknél. Hol hallgatagon, hol meg duzzogó mormogással kerülgették egymást a lakásban, mint a felhergelt, támadásra készülő ebek. Nem volt már közös gondjuk, közös témájuk, már az étel is megkeseredett a szájukban a közös asztalnál. — Nem gondolod, János, hogy le kellene már ülnünk és nyugodtan, higgadtan megbeszélnünk a kettőnk dolgát? — fordult a férjéhez Júlia szenvtelen, csendes hangon. — Leülhetünk, ha csak az a kívánságod. — Kérlek, ne érts félre, azért hát előrebocsájtom: nem az a szándékom, hogy sajnálatot ébresszek magam iránt, annak még a gondolata is távol áll tőlem — kezdte Júlia komolyan, megfontoltan. Érződött, hogy már régen készült erre a beszélgetésre. — És arra is megkérlek, ne szólj közbe, hallgass nyugodtan végig. — Rendben van, végighallgatlak. — Most már tudom és tisztában vagyok 14
