A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-11 / 20. szám
azzal, hogy elkövetett bűneiért bűnhődnie kell az embernek, és én többször is bűnbe estem. Először akkor, amikor arcul ütöttelek a patakparton, emlékezhetsz rá. Akkor és ott kezdődött minden, amiért fizetnem kell egész életemben ... Másodszor akkor estem bűnbe, amikor hozzátok menekültem a szüleim haragja elől... Harmadszor, amikor ötvenben nem mentem el a tanfolyamra és nem lettem tanítónő. Hiába ingatod a fejed, János, ha nagyon akartuk volna mindketten, még olyan körülmények között is elmehettem volna, s most a kutyának sem mutatnék utat... Negyedszer pedig akkor, amikor elengedtelek újságírónak. Hátamat görbítettem a talpad alá. Te felgyalogoltál a fellegekbe, én meg a porban maradtam ... Nagyon, de nagyon eltávolodtunk egymástól... Jó hosszú ideig gondolkozás nélkül, vakon tettem a dolgom abban a meggyőződésben, hogy az méretett ki rám, nekem azt kell tennem, amit éppen tettem. Csak jóval később kezdtem eszmélni, csakhogy akkor már késő volt. Akkor már hiába lázadozott az egyik énem — amit a műveltebbek emberi méltóságnak neveznek —, hiába kapkodtam a fejem jobbra-balra, hiába kezdtem világosan látni, hová, mibe torkollik a sorsom, nem változtathattam rajta. Meg sem próbáltam. Sem erőm, sem akaratom nem volt már hozzá. Elszálltak fejem felett az évek, miközben túlságosan megfáradtam és kiégtem. Nem is emlékszem rá, mikor nevettem utoljára akkorát, hogy a könnyem is kicsordult volna ... Valamiben mégis reménykedtem még, a gyerekeimben. Gondoltam, hogy majd ők kárpótolnak mindenért, hogy bennük lelem meg vénségemre az örömem ... Szendrei közbe akart szólni, de Júlia leintette : — Tudom, tudom, hogy mit akarsz mondani: nem váltak becstelen emberekké, szent igaz, de úgy szétröppentek, olyan távol estek tőlem, hogy még látni is alig láthatom őket. Jól emlékszem rá, mit mondtál annak idején: azért kell három gyerek, hogy a világnak e kicsi szigetén majdan érezzék, hogy valahová, valakihez tartoznak, ha mi már nem leszünk ... Ebben is tévedtél, János. Nagyon vékony szálak fűzik őket egymáshoz. Ha nagy ritkán össze is jönnek, alig ismernek egymásra, pedig nem is olyan régen még együtt voltunk mindannyian. És ha összejönnek is, alig van közös témájuk, hacsak nem a gyerekkori emlékeik kötik valahová, valakihez, de egyébként semmi. Mindegyik éli a maga külön életét, mindegyiküknek más-más a gondja, baja, más jelenti számukra az örömet, a fájdalmat. Lassan odajutnak, hogy teljesen elidegenednek egymástól, meg tőlem is, pedig ahogy mondani szokás, anya csak egy van ... és az az egy anya nagyon szeretne osztozni az örömükben, a bánatukban is, ha van, szeretne még segíteni nekik mindenben, amire az erejéből telik, dehát nincs szükség rá, nem kell senkinek ... Közben mi, ketten, rémségesen eltávolodtunk egymástól, azóta meg, hogy megműtötték, teljesen elhidegültél tőlem. Talán igazad is van, megértelek ... Elhiszem, hogy nehéz elviselned a megkeseredettségemet, a búvalbélelt természetemet, a bezárkózottságomat. Nem tehetek róla, ilyen vagyok, mint ahogy te sem tehetsz arról, hogy olyan vagy, amilyen ... — Befejezted? — kérdezte Szendrei fölindultán. A szekrénykéhez lépett és elővett egy üveg italt. Töltött. (Folytatjuk) ■ V3MLT '-'‘-OM AZ A MÁSIK . Azelőtt, anélkül, hogy a tudatom meghasadt volna — mintha ketten lettünk volna bennem: én és az a másik, aki hol a fejét csóválta rosszallón, hol e/ismerőn bólintott, kicsit mindig előttem haladva, felemelt ujjal, mintha óva intene; és én, aki meghallgattam és magamban hurcoltam őt is, egyszerre tudtam kételkedni, merni, hinni és félni. Később, anélkül, hogy valaki kergetett volna, lépteim minden látszólagos ok nélkül meggyorsultak, az utcán elsiettem ismerős és ismeretlen mellett. Miért? Talán, hogy még kapuzárás előtt hazaérjek ? Mostanában — hiába sietek — célho lassabban jutok. Már nem előttem - mellettem liheg az a másik, aki gyorsabban fárad. Kettőnk közül talán ő az öregebb. Anyám őt szülte előbb a világra, hogy vigyázzon arra, aki én leszek. DÉNES GYÖRGY ALKONYAT Mi ez a képtelen lebegés? Ez a fényzuhatag. Mi ez ? Véra/áfutás a lombon, megborzongnak a levelek. Ragyog a táj. Még csupa pompa. A légben kristály-oszlopok. De árad már a hűs fuvallat a tág mezőn. Fut a homok. " ‘ _ . 'V ‘ ■ • Nézd, milyen részeg mágia: énekszó, tündérlányok tánca. Mozdul a tölgy és fölkacsint az óriási holdvilágra. ■ Fotó: P. KASTL 15
