A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-11 / 20. szám
Bencz Károly Zsebinével beszélget, akinek mindkét fia egyetemet végzett Évente 4—500-an tekintik meg a zsérei falumúzeumot Prandl Sándor felvételei CSAK SZÍVVEL, SZERETETTEL Hogyan kell kenyeret sütni? Hát szenvedéllyel! Meg szívvel. Szeretettel. Igen, kérem, ilyen egyszerű. Mert kenyeret sütni másféleképpen nem szabad. De erre mondhatná, könnyű nekem, kis pékségben dolgozom, a magam ura vagyok. Dolgoztam én hosszú éveken keresztül kenyérgyárban is. Sőt, tudja mit mondok magának? ... Én voltam a kenyérgyár igazgatója. És még azt is mondom, én voltam az, aki a járásban megszüntettem a kis pékségeket. Átkoztak érte? Átkoztak. De nekem a gyárban kihasználatlanul állt a szalag, nem volt munka, a munkásoknak nem tudtam fizetni, elkóborolt mellőlem mindegyik. A kenyér, amit sütöttünk olyan volt, hogy hadd ne jellemezzem. És most azt mondom, nyissanak minél több kis pékséget. Megadva a kenyérsütésnek a módját, méltóságát, amire a kenyérgyárban nincs mindig lehetőség. Nem szabad félni az izzadságtól, munkától, fáradságtól, veszödéstől. Nem, hiszen kenyérről van szó, a mindennapi kenyérről, amely az emberek szemében egyszersmind értékmérő is. Az emberek a kenyér minőségén keresztül hajlamosak sok mindenre következtetni, így aztán a péknek kutya kötelessége, hogy mindig helytálljon, hogy tudása legjavát adja. Akkor is, ha napi tizennégy-tizenhat órát dolgozik, mint én teszem. Most már büszkén mondhatom: az kenyér, ami a kezemből kikerül. Kenyér, amiért sorban állnak az emberek, amiért eljönnek messzi falukból. Kenyér: hat napig ehető marad, nem morzsálódik — friss, omlós, ropogós, jóízű. Ha az ember a kezébe fogja, megjön az étvágya, megterít, asztalhoz ül és lakomázik. Nem szitkozódik. S talán közben a pékre is gondol. De ez nem is fontos. Inkább ne gondoljon rám, minthogy szidjon a kenyér rossz minősége miatt. Tudja, miért jöttem el a kenyérgyárból? Azért, mert azt mondtam: az én kezem munkáját ne szidja senki! Ott a körülmények miatt nem tudtam jobb minőséget elérni. S ezt az elvemet tartani akartam. Lefekszem inkább késő éjszaka, felkelek hajnalban, talpon vagyok egész nap, csak állva, kutyafuttában eszek, de a kenyér, amit és sütök, az kenyér lesz. Mint a kenyérnek lennie kell. Ritka ember maga, hallja-e? Az ilyeneket nemigen szeretik! Mert az ilyen ember valakinek mindig szálka a szemében, hiszi-e?! Különc! Nincs ezen semmi különös. A szerencse forgandó. A pékmester sem kivétel! Igaz, ami igaz, munkabírása, szorgalma, tudása, türelme előtt fejet kell hajtani. No meg a kenyere előtt. Megkóstoltam. Csak az anyám sütötte jobb. Mert hát azt anyám sütötte. Emlékszik, mondtam magának anyám hitvallását: akkor jó a kenyér, ha a dagasztó megizzad munka közben, ha van türelme a hosszú, fáradságos munkához. Ha szeretettel, szívvel végzi. És emlékszem, mit válaszolt. Azt, hogy ma már a dagasztással a péknek nem kell izzadnia, mert dagaszt a gép. Ellenben a többi — szeretet, szív, türelem —. nagyon lényeges. Épp az, amit a gép nem adhat a kovásznak, tésztának, tűznek, kemencének. Amire az előre beprogramozott gépek, előre eltervezett technológiák sosem lesznek képesek. Hiszen minden kovász, minden tészta más és más. Hogy egyikkel, másikkal hogyan kell bánni, azt csak hosszú évek során lehet kitapasztalni. S ha hiányzik a mindenre kiterjedő figyelem, ha hiányzik a felelősségtudat, akkor fuccs az egésznek. Magyarázta: nincs rossz liszt nálunk, csak rossz pék van. Szalagmunka és be nem tartott technológia. Magyarázta, s amit mondott, elhittem. Elhittem, mert úgy mondta, hogy elhitette velem. Mondta?!... Dolgozott, ez adta meg a hitelét. S én a munkájának hittem. Több órát töltöttem a pékségben. Egyetlen percre sem ült le. Állandóan tett, vett. Kovászt készített, lisztet mért, bedagasztott, közben figyelte a kemencében piruló kenyereket, kiszakajtott, megdolgozta a tésztát, közben megint a kemencét kémlelte, felsöpörtj kiszedte a pirosra sült cipókat, berakta a kemencébe a tésztát, s kezdődött minden elölről. Reggeltől estig tartott a körforgás. S közben még arra is maradt ideje, figyelme, türelme, hogy az állandóan benyitó kuncsaftokat udvariasan tájékoztassa: már elfogyott a kenyér, de a következő sütésből jut, jöjjenek vissza két-három óra múlva. És láttam: örül, boldog volt hogy dolgozhat. Hogy szeretik a munkáját, a kenyerét. Hogy megbecsülés övezi. Mondta, hívták újra vissza kenyérgyár-igazgatónak, de elutasította az ajánlatot. S a falu, a szövetkezeti tagok, a környék ennek örül. Hogyan kell kenyeret sütni? Hát szenvedéllyel! Meg szívvel. Szeretettel. Mert kenyeret sütni másféleképpen nem szabad. Csak úgy, ahogy azt Horváth István pékmester és felesége teszik a légi (Lehnice) efsz pékségében. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvétele 13
