A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-05-04 / 19. szám
VOZÁRI DEZSŐ Vozári Dezső, az első Csehszlovák Köztársaság magyar irodalmának kiváló költője, műfordítója 80 évvel ezelőtt született Iglón (Spišská Nová Ves). Középiskolai tanulmányait szülővárosában és Kassán (Košice) végezte, s tizenhét éves volt, amikor első verseskőtete az Őszi köszöntő megjelent. 1922 őszétől a prágai egyetem Orvostudományi Karán tanult, majd átlépett a Bölcsészettudományi Karra, s végül újságíró lett. Gyakran publikált a Tűzben, a Kassai Naplóban, a Kassai Újságban, majd a Prágai Magyar Hírlap, 1933-tól pedig a Magyar Újság szerkesztője lett. Verseken kívül kritikákat, politikai cikkeket, műfordításokat, ismertetéseket is közölt. A húszas évek Prágájában összeismerkedett Forbáth Imrével és a cseh avantgarde képviselőivel: Nezvallal, Halassza!, Jaroslav Seiferttel, Max Broddal. A szlovák költők közül Novomeskývel. Smrekkel, Poničannal, E. B. Lukáőcsal került kapcsolatba. A PHM, a Magyar Vasárnap, a Képes Hét, s a Magyar Újság szerkesztőségében együtt dolgozik Györy Dezsővel is. 1939-ben származása miatt menekülnie kellett a fasiszta megszállás elől. Kalandos körülmények között Lengyelországba, majd a Szovjetunióba került: Lvovban, Rodnyikiban. Moszkvában élt. Tagja lett a Szovjet írók Szövetségének, a moszkvai Új Hang közölte cikkeit és verseit. 1942-ben jelentkezett a Ludvik Svoboda vezette csehszlovák brigádba, s harcolt a fasiszta hódítók ellen. 1943-tól a moszkvai rádió magyar szerkesztőségében dolgozott. 1944-ben Moszkvában verseskötetet adott ki, Vagyvagy címmel. 1945 után a Szabad Nép szerkesztője, majd a Magyar—Szovjet Művelődési Társaság igazgatója lesz, 1947-töl 1959-ig az MTI prágai, berlini, majd bécsi tudósítója. 1959-től 1966-ig a Népszava szerkesztő bizottságának tagja. Az első Csehszlovák Köztársaság magyar lírájában főként művészi igényességével, formaművészetével tűnik ki. Az egykorú kritika szlovenszkói Kosztolányinak is nevezte. Költészetéről Szalatnai Rezső írt részletes tanulmányt a Magyar Figyelőben: „Vozári merőben különbözik Győrytöl és Mécstől is, nincs meg benne a kisebbségi sorstudatnak az a sajátos tartalma, mint Győryben, nincs vallási révülete, mint a neokatolikus poézishez oly teljesen csatlakozó Mécsnek, sem szocialista pátosza és gáttörő lendülete, mint Forbáthnak és Földesnek. Vozári tipikus városi költő, urbánus lény, a Horatius fajtájából való és hedonista is, mint a kétezer éves római poéta ... A Vozári-költészet nem program szerint járó, hanem emberi sorsszerűségek szerint tájékozódó: mélyszínü, finom stilizáltsággal feltűnő líra" — állapítja meg többek között. Lírájára kétségkívül hatottak a Nyugat nemzedék legkiforrottabb költői, a bohém kalandokat, s külvárosok életét megelevenítő költeményei szinte Villont idézik. Legismertebb kötetének a Szebb a szirénának bevezető ars poeticájában a szociális lekiismeret, de a városi polgárság kiábrándultsága és dekadenciája is tükröződik: „Vergilius fegyvert és hőst dicsért még, Petőfit zord honszerelem gyötörte, / Petrarca Lauráról faragott verset, dicsérve báját és haját a lengét. / De lepihentek már a nagy szavak, ma, érve lehulltak, mint az őszi körte. / Én nem látok se hőst, se Laura nincsen. / Látok sóskiflit, önborotva-pengét, / cúgos cipőt, pápaszemet, szivarkát, éhséget, szomjat, kulcsot és hajókat. / a hídon lótok öngyilkosjelöltet, és látom őt, mikor kihúzzák holtan, / látom a gyárat, melynek gépe néma, virágot, melynek szirma egyre kókad, / sorsokat látok, szennyet és poloskát..." Költészetének számos eleme Forbáthéval rokon: mindketten a város, a kávéházak, a bohém élet szerelmesei, igen kedvelik a groteszket, a bizarr témákat, a perifériák világát, míg azonban Forbáth számos verse szocialista eszmeiségü, Vozári csak 1938 után kerül kapcsolatba a kommunista eszmeiséggel. Formaművészete felülmúlja a legtöbb szlovákiai magyar költötársét; versei rendkívül könnyedén, szinte maguktól fakadnak tollából. Ö volt a szonettkultusz meghonosítója a két világháború közötti líránkban. Szerelmi költészete jellegzetesen hedonista szellemű, a nőben elsősorban az élvezetet keresi, partnere egyénisége, lelki élete nem is érdekli. Lírája a második világháború előtti években gúnyos és szatirikus versekben érte el csúcsát. Éles szemmel látta meg a polgári élet ezernyi fonákságát, ellentmondását. A mozikban giccses, szerelmes filmeket vetítettek gazdag mérnökről és gyönyörű, de szegény varrólányról, amiről a költő így ír a Hangosfilm című versében: „Mint varjak árva hulla hűlt belén, / oly falánk egymás ajkán Kurt s Helén, / s a földszinten felsír egy méla néző." Vozári az első Csehszlovák Köztársaság utolsó éveiben, a hitlerizmus előretörése után határozottan antifasisztává válik, s költészete is politikai szemléletűvé lesz. A politikai élet súlyos problémái behatolnak gondolat- és érzésvilágába, s fokozatosan háttérbe szorítják a szubjektív lírát, amint ezt az Abesszínia megtámadásának hatására irt Afrika című versében is látjuk. A fasizmus okozta szorongást, félelmet és bizonytalanságot 1938-ban néhány kiváló költeményében örökitette meg: A zümmögő. Mint fű a szélben. Őrizd meg a csendet. Európai költő siráma. Szonett a milliomodik évben. A Szovjetunióban írt verseinek jórésze nem politikai programvers, hanem színvonalas költői alkotás. A felszabadulás után már kevés verset írt, inkább politikai publicisztikával foglalkozott. Költői életművének egészéből színvonalas válogatás jelent meg 1972-ben (Varázslat nélkül; Sándor László előszavával). CSANDA SÁNDOR lyan szerény külsőségek között jött létre ez a fotókiállítás a Naszvadi (Nesvadyj Népművelési Otthon Galériájában, mint amilyen szerény a kiállítás szervezője és a fotók szerzője Holop Ferenc. Még a falusi kiállítások egyszerű tárlatnyitója is elmaradt. A szerző — aki mellesleg a Népművelési Otthon képzőművésze és mindenese, s ebből adódóan „otthon" volt — szép csendesen elkészítette, elrendezte, s falra akasztotta alkotásait, s csak „úgy", pontosan nem is tudni mikor, „megnyílt" a kiállítás a Galériában. És elsősorban nem is azért, hogy Holop Ferenc saját fotóit vigye a nagy nyilvánosság elé, hanem azzal a szerény és nemes céllal, hogy egy már kihalóban lévő mesterség, illetve e mesterség utolsó naszvadi képviselője, Csuport József takácsmester munkája előtt tisztelegjen. A kiállítás címe eredetileg ez volt: „Fotókiállítás az utolsó naszvadi takácsmesterről", csak e sorok írója változtatta meg az írás fölött is olvasható címre, mert az anyagot látva úgy érezte, hogy valamivel több ez a tárlat az (Gondolatok Holop Ferenc fotókiállítása kapcsán) utolsó naszvadi takácsmestert bemutató fotókiállításnál. A kiállítás látogatói egy ma már ritka, szép, és bizonyos fokig — a fiatalabb nemzedékekben legalábbis — már misztifikálódó mesterségről, és e mesterség utolsó naszvadi művelőjéről láthatnak meglehetősen bő fotodokumentum-anyagot A mestert, a ma már nyolcvanas éveiben járó Csuport Józsi bácsit nemcsak a naszvadiak, hanem a sajtó, a rádió révén a dél-szlovákiai magyarok tízezrei ismerik, s tisztelik munkáját. A tárlatlátogatóknak azonban megduplázódott az élménye, mert Holop Ferenc, ez a huszon-valahány éves fiatalember, ebben az esetben jóval többet hozott létre egy dokumentumkiállításnál. Nem kell túl nagy merészség annak megállapításához, hogy — az első ilyen jellegű próbálkozásnál természetszerűleg előadódó apróbb szerkesztési. technikai hiányosságok ellenére is — figyelemreméltó művészi értékei vannak a bemutatott képeknek. Az eredetileg valóban dokumentumoknak szánt felvételek készítése 10
