A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-27 / 18. szám
Tndomány-technika A FEHÉRJÉKTŐL AZ AMI NOS A VAKIG (Beszélgetés dr. Borvák József biokémikussal) Dr. Borvák József 1950-ben született Perbetén (Pribeta). Az általános iskola elvégzése után az érsekújvári (Nővé Zámky) magyar gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol 1969-ben érettségizett. 1969-töl 1974-ig a prágai Károly Egyetem Természettudományi Karának kémia szakos hallgatója volt. Szakterülete a biokémia, diplomamunkájában és doktori értekezésében a növényi enzimológia tárgykörébe tartozó témával foglalkozott (Borsó- és uborkamagvakból nyert laktát-dehidrogenáz izolálása és részleges tisztítása). 1974-től 1982 márciusáig Prágában, a Csehszlovák Tudományos Akadémia Szerveskémiai és Biokémiai Intézetében dolgozott. 1982-ben került Bratislavába, 1983 januárjától a Szlovák Tudományos Akadémia Virológiái Intézetének a munkatársa. 1983-ban lett a kémiai tudomány kandidátusa. — Tizennyolc éve ismerjük egymást, ugyanabba a gimnáziumba, ugyanarra az egyetemre jártunk, szemtanúja lehettem életed néhány fontos eseményének és sikereidnek is, de azt még eddig tulajdonképpen sohasem kérdeztem meg tőled, hogyan is kerültél közelebbi kapcsolatba a kémiával? — Egyszer gyerekkoromban, talán tizenkét éves ha lehettem, színes csíkkal megjelölt gázpalackokat láttam, amelyek kíváncsivá tettek és erősen foglalkoztatni kezdték a fantáziámat. Valaki azt találta mondani, hogy ha majd kémiát is fogok tanulni az iskolában, akkor többet is megtudhatok róluk. Attól kezdve nem hagyott nyugodni ez a dolog, s alig bírtam kivárni, hogy végre kémiát is tanulhassunk. Azt hiszem nem kell részletesebben ecsetelnem, hogy az első pillanattól fogva szerettem ezt a tantárgyat, sőt azt is mondhatnám, hogy rajongtam érte. A gázpalackok meg a színes csíkok titkára ugyan hamarosan fény derült, de közben újabb rejtélyes és titokzatos dolgok bukkantak fel, amelyek magyarázatért kiáltottak, s ez így van azóta is. — A kémia számtalan ága közül miért éppen a biokémiát választottad? — Elsősorban azért, mert mindig nagyon érdekelt a belső elválasztású mirigyek működése. Ezek a szervek termelik a hormonokat, amelyek fontos szabályozó szerepet töltenek be az élő szervezetekben. A véletlen úgy hozta, hogy eddig még nem nyílt rá alkalmam, hogy a hormonokkal foglalkozzam. Az egyetemen egy jellegzetesen enzimológiai témát kellett feldolgoznom a diplomamunkámban. A laktát-dehidrogenáz vagy tejsavdehidrogenáz egy olyan enzim, amely egy anaerob (levegömentes) energiatermelő biológiai folyamatban, a glikolízisben vesz részt. A glikolízis során keletkező energia fedezi az izommunkához szükséges energia egy részét. A tejsav-dehidrogenáz érthető módon fontos szerephez jut az állati és az emberi szervezetben, ezért a legtöbb kutató az állati eredetű tejsav-dehidrogenázzal foglalkozik. Mi az egyetemen arra kerestük a választ, hogy a növényi eredetű tejsav-dehidrogenáz, amely mindenekelőtt a csírázó magvak energiaszükségletének a kielégítésében működik közre, mennyire különbözik az állati eredetű tejsav-dehidrogenáztól. Természetesen egy diplomamunka és egy doktori disszertáció keretében lehetetlen kimerítő választ adni egy ilyen összetett kérdésre. Én csupán arra vállalkozhattam, hogy csírázó borsó- és uborkamagvakból kellő mennyiségű tejsav-dehidrogenázt izoláljak és a lehetőségekhez képest megtisztítsam azt. Ezt a feladatot sikeresen megoldottam. A soron következő feladat az lett volna, hogy feltárjuk az enzim kémiai szerkezetét. Ezekben a munkálatokban sajnos én már nem vehettem részt, mert közben elvégeztem az egyetemet és a Csehszlovák Tudományos Akadémia Szerveskémiai és Biokémiai Intézetébe kerültem. — Mit éreztéi az első munkanapon ? — Nem tagadom, hogy izgultam. Elvégre tizenhét esztendei iskolába járás után beléptem első munkahelyemre, ahol nyilván mindenki kíváncsi volt rá, mit tanultam, mire leszek képes. A szabadabb diákélet után meg kellett szoknom, hogy napjaim ezután egy meghatározott időbeosztás szerint alakulnak, ugyanakkor az ismereteimet továbbra is gyarapítanom kell, hiszen az egyetemen lényegében csak megalapozták a tudásunkat. Mielőtt az ember belefogna egy probléma megoldásába, először körültekintően tanulmányoznia kell azt, mi az, amit már tudunk róla, mi az, amivel pillanatnyilag mások foglalkoznak, s persze azt is-el kell döntenie, hogy honnan szeretné megközelíteni az adott problémát. — Milyen feladat várt rád az intézetben? — Én egy olyan munkacsoport tagja lettem, amely a vérben található fehérjeszerű anyagokkal foglalkozik. Épp akkor kezdték el vizsgálni a vörös vértestekben található hemopexint. Ez a vastartalmú, kb. 57 000 molekulasúlyú fehérje a szervezet vasháztartásában játszik szerepet. Az volt a feladatom, hogy kellő mennyiségű hemopexint izoláljak és ezután derítsek fényt a fehérje szerkezetére. — Miből áll egy ilyen munka ? — Közismert tény, hogy a fehérjék az úgynevezett aminosavakból épülnek fel. Ha viszonylag kevés aminosav kapcsolódik egymáshoz, akkor peptidekről beszélünk; a fehérjemolekulákban több tucat, olykor több száz aminosav is található. Elvben az aminosavak sorrendje bármilyen lehet, egy adott fehérje esetében azonban a sorrend mindig azonos. A kémikusok természetesen arra kíváncsiak, hogy egy kiválasztott fehérjében hogyan követik egymást az aminosavak. Ennek a megállapítása türelmet kívánó, hoszszadalmas feladat, s tulajdonképpen csak a hetvenes években vált mindennapossá, s hogy úgy mondjam rutinszerűvé. A biokémikusok és szerves kémikusok munkáját ma már korszerű műszerek, szekvenciaanalizátorok is segítik, olyan katalógusok és atlaszok forognak közkézen, amelyekben megtalálhatók a felderített szerkezetű fehérjék. A hemopexin esetében is az aminosavak sorrendjét kellett tisztázni. Tekintettel arra, hogy viszonylag nagy molekuláról van szó, nekem nem sikerült valamennyi aminosav sorrendjét megállapítanom az alatt az idő alatt, amíg a prágai intézetben dolgoztam, de így is legalább a kétharmad részét el tudtam helyezni. Gondolom, a helyemre került aspiráns azóta már a végére járt a dolognak. — Tizenhárom évig éltél Prágában. Milyen érzés volt eljönni onnan? — Nyilván te is tudod, hogy aki egyszer megjárja Prágát, az már soha többé nem tudja elfeledni. Nekünk, akik Prágában tanulhattunk, azért is kedves ez a város, mert itt tölthettük életünk egyik legszebb időszakát, s mert gyönyörű is, így kétszeresen is a szívünkhöz nőtt. Bizony szomorú szívvel hagytam ott a fővárost, és egy kissé sajnáltam a félbemaradt munkámat is. Igaz, az eredmények alapján megírhattam a kandidátusi disszertációmat és sikeresen meg is védhettem, de a hemopexin teljes szerkezetének a felderítésénél már nem lehetek ott. Azt is el kell mondanom viszont, hogy örültem is, amikor eljöttem Prágából. Idő közben ugyanis megnősültem, s feleségemet, Irént a munkája Bratislavához köti; magyar-matematika szakos tanárként tanít a Duna utcai magyar gimnáziumban. Egy ideig afféle távházasságban éltünk: én Prágában, a feleségem meg itt, általában csák a hét végén találkoztunk; sokáig nem lehetett ezt csinálni. Őszintén megvallva, a magyar környezet is nagyon hiányzott már, így aztán nem volt maradásom Prágában. — A múlt esztendő januárjától a Szlovák Tudományos Akadémia Virológiái Intézetének a munkatársa vagy. Ez azt jelenti talán, hogy felcsaptál víruskutatónak ? — Erről szó sincs. A munkám lényege nem változott, csupán a vizsgálat tárgya lett más. Azt a vegyületet, amelynek a szerkezetét szeretném feltárni, transzferfaktornak hívják. Ez az anyag a fehérvérsejtek citoplazmájában található és bizonyíthatóan részt vesz a szervezetnek a mikroszkopikus méretű kórokozók elleni harcában. A vérben sokféle testecske és anyag található, amely vagy elpusztítja a behatolt mikroorganizmusokat vagy pedig közreműködik a szervezet ellenállóképességének a növekedésében. Ez utóbbiak közé tartozik például a napjainkban sokat emlegetett interferon, amelyet a sejtek olyankor termelnek, amikor vírusok támadják meg a szervezetet. Az interferont az ötvenes évek második felében fedezték fel, azóta már kiderült, hogy sokféle interferon létezik, s mindegyik csak egy bizonyos típusú vírus ellen nyújt hathatósabb védelmet. A későbbi kutatások azt is kimutatták, hogy az interferon mellett más anyagok is termelődnek, amelyek szintén részt vehetnek a vírusok elleni harcban. Ilyen vegyület a transzferfaktor is, amelyből szintén sokféle lehet. Ezekről az anyagokról ma még nagyon keveset tudunk. A legtöbb gondot a transzferfaktor izolálása és azonosítása jelenti pillanatnyilag. A fehérvérsejtekből nyert anyagból elkülönítjük a 10 000 molekulasúlyúnál kisebb molekulákat tartalmazó frakciót, amelyet oszlopkromatográfia segítségével további frakciókra bontunk. Ezek egyikében található a transzferfaktor is, amelyet természetesen tovább kell tisztítanunk. — Honnan tudják a kutatók, hogy milyen transzferfaktorral van dolguk ? — A fehér vérsejteket olyan emberek véréből nyerjük, akik valamilyen vírusos betegségen estek át és már felgyógyultak. Az ő vérük ilyenkor egy bizonyos ideig nagyobb mennyiségben tartalmaz specifikus transzferfaktort, amely az adott betegség leküzdésében vett részt. A figyelem elsősorban a veszélyesebb lefolyású vírusos megbetegedésekre összpontosul, mint például a vírusos agyhártyagyulladás. Az így nyert transzferfaktort, kellő mennyiségben adagolva sikeresen be lehet vetni a betegséget okozó vírusok ellen. A probléma viszont abban van, hogy ilyen módon csak nagyon kevés transzferfaktort lehet izolálni, mesterséges úton pedig csak akkor lehet majd előállítani, ha sikerül tisztázni a kémiai szerkezetét. Annyit már sejtünk, hogy nukleotidokból (monoszacharid, heterociklusos szerves bázisok és foszforsav vegyületei) és 10—12 aminosavat tartalmazó peptidekből épül fel. Ha majd elegendő mennyiségű tiszta transzferfaktorom lesz, akkor hozzákezdhetek a peptidlánc aminosavsorrendjének a meghatározásához. Elképzeléseink szerint a transzferfaktor szerkezetének megállapítása nemcsak a szintetikus úton történő előállítást teszi majd lehetővé, hanem választ ad arra a kérdésre is, mitől lesznek specifikus hatásúak a különböző transzferfaktorok. — Végezetül egy nem szakmába vágó kérdés. Mivel töltőd a szabad idődet? — Megvallom őszintén, a szabad időm az nagyon kevés. Két kicsi fiam van. Levente hároméves, Gábor másfél, ök már alig várják, hogy hazaérkezzem a munkából. Amíg ágyba nem kerülnek, addig mással nemigen lehet foglalkozni. Az olvasásra azért rendszeresen szakítok időt; sok emberrel ellentétben a verseket is kedvelem, sőt valamikor én is megpróbálkoztam versírással. Szeretem a kiadós gyalogtúrákat is, remélem a fiaim is velem tartanak majd, ha kissé felcseperednek LACZA TIHAMÉR (Fotó: Prandl S.) 16
