A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-13 / 16. szám
dombok kevesebb, de biztosabb termést adtak, mint a Kanyapta menti területek. Egy közepes gazdaságban általában hat hold szántóterületre jutott két ló vagy szarvasmarha, s 1—2 sertés. Ezek alapján egy 30 holdas portán — a növendékállatokat is számítva — általában 12—16 nagy háziállatot tartottak. Fönövényként búzát vetettek, azt követte az árpa, a rozs és a zab. Kukoricát már kevesebbet termeltek. A század elején Hímben búzából holdanként általában 8—12 mázsát takarítottak be a gazdák. Mivel a dombok megművelése nehéz volt — Bubenkó bácsi szerint négyszer annyiba került, mint a sík földek megművelése — rosszabb években a dombhátakat nem szántották fel, hanem meghagyták legelőnek. A gabonaféléken kívül termeltek még kendert és lent házi feldolgozásra, továbbá babot és mákot, s természetesen zöldségféléket. A burgonyát főleg sertések hizlalására használták fel. Idős Bubenkó András szerint a legrégibb időktől kezdve hatos forgóban gazdálkodtak. E hatos forgóban a következő sorrendben követték egymást a növények: a kapások után — répa, burgonya, — búzát vetettek; a búzát árpa vagy zab követte, rendszerint lóhere alávetéssel. így a negyedik évben az adott területen pillangósvirágú, tehát talajjavító növényt ültettek. Ha nem volt alávetés, akkor ugaroltatták a földet. A következő évben a feltört ugar vagy lóhere után ismét búzát vetettek, amit ismét árpa vagy zab követett. Ezt a termelési rendszert a harmincas évekig alkalmazták. Trágyázásra istállótrágyán kívül alig használtak mást, elvétve szuperfoszfátot. Buzitán és Restén a gazdák úgynevezett nyomásos gazdálkodást folytattak. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy bizonyos dűlőben az adott évben minden gazda ugyanazt a növényfélét vetette. Ez elsősorban az őszi gabonafélékre vonatkozott. A búzát Restén és Buzitán is rozs vagy árpa követte, esetleg zab — lucerna alávetéssel — a vetésforgóban. Ugaroltattak is, miként a hímiek. A tehetősebb gazdák „fekete ugart" hagytak, ez istállótrágyázott területet jelentett — a kevésbé módos parasztok „sima ugart" hagytak. A főnövény, mint látjuk, mindenhol a búza Búzából a nyomásos gazdálkodási rendben egy köblösön — azaz 42,5 árnyi területen — általában 6—12 mázsa termett. „Egy öblös megadott 6—12 magot". Az „egy mag" azt jelentette, hogy egy kiló, vagy egy mázsa elvetett gabonaféle után milyen mennyiségű terményt takarítottak be. A megtermelt gabonaféleségekből elsősorban a búzafölösleget értékesítették. Ezt főleg a gabonakereskedők és a malmok vásárolták fel. Buzitán például három terménykereskedő is működött, de előfordult, hogy a gazdák Kassára (Košice) vagy más piacokra vitték eladni feleslegeiket. Ahogy a korábbi fejezetekben is jeleztem, a csereháti településeken az adott időben viszonylag fejlett állattenyésztést folytattak. Ezt a természeti adottságok is elősegítették. Volt elegendő rét, legelő, s ez elegendő takarmányt biztosított az állattartáshoz. Szántóföldi takarmánytermesztést — kivéve a lóhere alávetéseket — lényegében nem is folytattak. Reste határában — a világ szélén, ahogy itt mondják — sok volt a rét és a legelő, ezért itt sok tehenet tartottak. (Csak az érdekesség kedvéért jegyzem ide, hogy Restén jelenleg is 320 tehén van magántulajdonban, ami bizony elég ritka jelenség manapság.) szántóterületen gazdálkodtak. Egy-egy gazdának általában 20—30 hold szántóföldje volt. Ehhez tartozott még némi rét, legelő és erdőbirtok. Buzitán a birtokmegoszlás már szórtabb. Volt 25 hektáros gazda, de voltak földnélküli zsellérek is. Az 1952-es adatok szerint Buzitán 362 gazdálkodó volt, akik 20 ártól 22 hektárig birtokoltak földet. 78 gazdának volt 20 hektár fölötti területe; legtöbb 10—15 hektáron gazdálkodott. Hímben a falu rétjei a Kanyapta mentén terültek el, a Rétsánc dűlőben. (Ez Restén sem volt másként.) Ettől fölfelé voltak a répa- és kenderföldek. A dombokon leginkább rozsot és zabot termeltek, de megtermett ott az árpa is. És a hími határ egész területén ott ékeskedett a búza. A A népi építkezés utolsó csereháti emléke Perényben (Perín) A paraszti világ mint mindenhol, itt is alapvetően önellátásra volt berendezkedve. A gabonafélékből elsősorban a búza került a piacra. Nyilván az volt a legkeresettebb, s ezért fizettek a legtöbbet. A kenyeret például — idős Bubenkó András közlése szerint — jórészt rozslisztből készítették, s odahaza sütötték meg. Mindebből kitűnik, hogy a búza mellett — a legtöbb hasznot állattenyésztéssel és a felesleges állatok s állati termékek eladásával érhették el. Az állatszaporulatot — csikókat, borjakat, malacokat — főleg vásárokon — Szepsiben, Nagyidán (Veľká Ida), Kassán — értékesítették, például Buzitán — a helyi mészáros is az állandó vásárlók közé tartozott. Az állati termékeket s a baromfiféléket részben élve, részben feldolgozva vitték a piacra. Buzitán volt rendszeres tejfelvásárlás, a többi helységből inkább a tejfelt, a vajat és a túrót vitték — főleg a kassai — piacra. Batyuztak az asszonyok, gyalog mentek Nagyidára, onnan vonattal Kassáig. Restén, ahogy Lucskai Béla elmondta, a piacozó asszonyok öten-hatan fogadtak egy fuvarost, aki bevitte őket Kassára. De arra is volt példa, hogy mindezeket a termékeket a városból idejáró kofák vásárolták föl. A resteieknek különösen nagy gondot jelentett, hogy nem volt köves út Reste és Buzita között, ami nagyon megnehezítette a közlekedést és a szállítást. Az akkori állapotok érzékeltetésére hadd idézzem Lucskai Béla szavait; „Ha valaki mondjuk hajnalban Kassára akart menni szekérrel, az előtte való nap a szekerét kihúzatta Buzitára; éjszaka csak a lovakkal tehette meg biztonságosan az utat." Ezért volt a falu a „világ szélén". Jánok (Janik) felé ma sincs szilárd burkolatú útja a falunak. A parasztgazdaságok megfelelő épületeket is igényeltek. A lakóház mellé — amely általában a régi időkben pitvarból, konyhából, hátsóházból és kamrából állt — kellett istálló és ólak. Itt a Csereháton az épületeket vert vagy vályogfalból készítették, a falakra pedig zsúpfedél került. Ma már az általam ismert csereháti falvakban csak egyetlen ilyen régi épület áll, mégpedig Perényben. Falai, gerendázata, zsúpfedele jó állapotban van, de lakója már nincs, s félő, hogy a csereháti népi építészetnek ez az utolsó hírmondója is elpusztul. A csereháti gazdák számára minden időben fontos kiegészítő jövedelmi forrást jelentettek az erdők. Bubenkó András bácsi szerint a közepes nagyságú földterületet birtokló gazdáknak általában 8—10 holdnyi erdejük volt. Ezt amolyan vastartaléknak tekintették. Ha valami oknál fogva a gazda megszorult, az erdejében lévő fát mindenkor értékesíthette. A gazdálkodás hagyományos rendje a Csereháton a harmincas évek elejéig élt. Ettől kezdve — bár nagyon lassan és nagyon rapszodikusan —, megindult a mezőgazdaságban a gazdálkodás korszerűsödése. Ebben az időben kezdik bevezetni az állattenyésztésben a törzskönyvezést, s egyes falukban törzskönyvezett apaállatokat vásárolnak és tartanak. A növénytermesztésben megjelennek az ipari növények, s nyomukban bizonyos szinten az új mezőgazdasági gépek, majd a különböző műtrágyák, s növényvédő szerek. Mára mindennek csak az emléke maradt meg. Az egykori használati eszközök nagy része elpusztult, tönkrement. Néhány csereháti ember szorgalmának köszönhetően e szerszámok s eszközök majdnem teljes gyűjteménye túlélte a pusztulást, s ma Alsóláncon megtalálható. GÁL SÁNDOR A szerző felvételei 13
