A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-04-13 / 16. szám
® A csereháti települések utolsó népességmegpróbáló mozgása 1938-al vette kezdetét. Az első világháborút £ követő két évtizedben viszszaállott arány harmincnyolc után ismét megváltozott. E változásnak több eleme és összetevője mutatkozik. Az egyik, hogy a müncheni diktátum után a határvidékről jelentős cseh és szlovák nemzetiségű ember távozott el. Ez, természetesen, a nemzetiségi arányszámokat változtatta meg. A határváltozás — a közigazgatási rendszer változása mellett — gazdaságilag érintette súlyosabban az itteni gazdákat és gazdaságokat. Arról van szó, hogy a csehszlovák fizetési eszköz, a korona, a harmincas évekre megszilárdult, de az árszínvonal változatlan maradt. Az első köztársaság idején több szövetkezet — Állatértékesítési Szövetkezet, Munkás Fogyasztási Szövetkezet, NUPOD beszerzési szövetkezet stb. — alakult, s ezen szövetkezetek a gazdálkodókat segítették különböző formákban. Harmincnyolc után ezek helyét fokozatosan a Hangya Fogyasztási Szövetkezet foglalta el. Az egykori szepsi járásban tizenkilenc ilyen szövetkezet alakult és működött a nevezett időben. Ami gazdaságilag nehezítette a parasztság dolgát, az részben abból következett, hogy a pengőt 1 :7-hez váltották be, vagyis hét koronát kellett adni egy pengőért akkor, amikor a két fizetési eszköz vásárlóértéke majdcsaknem a fordítottja volt. Mindezt tetőzte az is, hogy míg egy mázsa búza felvásárlási ára 150 korona körül mozgott, ugyanezért a gazdák harmincnyolc után 19—-25 pengőt ha kaptak. De gyakran előfordult, hogy 14 pengőért vásárolták fel a búza mázsáját a terménykereskedők. Hasonló áresések mutatkoztak az állati termékek esetében is. Ezek a tények törvényszerűen komoly veszteségeket okoztak a gazdálkodóknak és a birtokosoknak egyaránt. Ennek ellenere az őslakosság továbbra is a mezőgazdaságból élt — már ahogy tudott. Ez egyben azt is jelenti, hogy a települések népessége akkor még érintetlen. A világra szakadó háború, s Magyarország hadbalépése nyomán indul el az a mozgás, amelyről az előbb már szóltam. Elsősorban nem arra gondolok, hogy a hadköteles férfiaknak be kellett vonulni. Természetesen ez is része annak, ami itt — s nem csak itt — végbement. Az ipar háború utáni rekonstrukciója, majd fejlesztése egyre több munkaerőt igényelt, s ezt a munkaerőt a falu szolgáltatta. A munkaerő ilyen jellegű mozgásának első nyomaira Restén (Reéica) bukkantam. 1949-ből származik az az adat, amikor a vasútépítési munkákhoz embereket toboroztak. A nép eleinte idegenkedett az ilyen munkától, idővel azonban megszokta. Azt is mondhatnám, hogy ezzel megkezdődött e településekről a munkaerő kiáramlása, amit az új ipari létesítmények beruházásai, építkezései gyorsítottak meg. Ezt a folyamatot erősíti a mezőgazdaság kollektivizációja, a szövetkezetesítési program. Ebben az időben, az ötvenes évek elején, az akkori szepsi járásban 39 önálló település van, három nagyobb helységgel. Ezek közé tartoznak a csereháti falvak is. Az itt élő emberek számára a földtől — tehát az őstermelői munkától — való megválás vagy elszakadás egyszerre jelentett lehetőséget és gondot. Lehetőséget főleg a földnélküli, vagy csak 1—2 holdnyi földet birtoklók számára jelentett, akik az iparban, az építkezésen állandó kereseti lehetőséget, tehát létbiztonságot találtak a maguk s a családjuk számára. A korábban kizárólag mezőgazdaságból élő emberek nagy hányada a lakóhelyén kívül keresett és talált magának munkát. Főleg építkezéseken s részben — később pedig egyre nagyobb mértékben — az iparban és a szolgáltatásokban a szepsi és a kassai üzemekben, gyárakban, vállalatoknál. A szövetkezeti gazdálkodásra való áttérés — törvényszerűen — a szóbanforgó falukban is munkaerőfelesleget teremtett, amelyet a mezőgazdaság folyamatos gépesítése csak tovább növelt. Olyannyira, hogy a korábbi, szinte teljesen agrárjellegű szepsi járásban az ötvenes évek közepén a munkaképes lakosságnak már a 45 százaléka az iparban dolgozott. Ez az arány a későbbiek során az ipar javára tovább fokozódott. De nézzük meg közelebbről, hogy ilyen szempontból hova jutottak az általam vizsgált csereháti települések. Az alább közölt adatok a legutóbbi népszámlálás eredményeit tükrözik. Ezek alapján Perényben (Perín) a munkaképes lakosokból 202-en dolgoznak helyben — többségük a szövetkezetben — s 622-en a különböző ipari üzemekben, ami azt jelenti, hogy naponta utaznak Szepsibe (Moldava nad Bodvou), Sacára (Saca) vagy Kassára (KoSice), Hímből (Chym) 79-en dolgoznak helyben 135-en az iparban. Felsőlánc (VySny Lanec) hasonló adatai: helyben 20 ember az iparban 128-an dolgoznak. Buzita és Reste is hasonló képet mutat. Buzitárói naponta 314-en utaznak különböző munkahelyekre, odahaza a szövetkezetben 153-an dolgoznak. A resteiek közül 68-an — 26 nő és 60 férfi — keresi a kenyerét a lakóhelyén, míg 144-en naponta elutaznak a faluból. Alsóláncról (Nizny Lanec) nincsenek pontos adataim, de az eddigiekből arra lehet következtetni, hogy az arányok ott is hasonlóak lehetnek, mint a felsorolt települések esetében. Gyakorlatilag a munkaképes lakosságnak közel a kétharmada ingázik az otthona és a munkahelye között. Jelenleg a csereháti települések emberi, társadalmi és gazdasági arculatát — a két mezőgazdasági nagyüzem mellett — ennek a tömegnek a mozgása határozza meg alapvetően. Ugyanis ez az ingázó réteg a települések jövője szempontjából bír különös jelentőséggel. Mégpedig azért, mert zömmel a falvak fiataljai utaznak naponta távoli munkahelyekre, s onnan vissza. De ebből a rétegből kerülnek ki azok is, akik véglegesen elköltöznek a szülőföldjükről. Vagyis e kistelepülések népességének megújulása, gyarapodása azon múlik, hogy a fiatalság véglegesen megtelepszik-e, vállalván az ingázást egy életre, avagy felszippantja őket a nagyváros. Sok jel vallott arra az elmúlt években, hogy ezek a kistelepülések lassan elöregszenek, kihalnak. Többek között ezt látszott igazolni az a tény is, hogy hosszú éveken keresztül nem adtak ki építkezési engedélyeket, csupán a meglevő épületek rekonstrukcióját tették lehetővé. Ennek a „kiskapunak" köszönhető hogy Perény, Hím, Felsőlánc, Alsólánc és Péder is megújulhatott, hiszen a „rekonstrukció" égisze alatt emeletes lakóházakat építettek az itteniek. Bizonyos mértékben ennek köszönhető, hogy ezek a települések nem néptelenedtek el, hogy ma is van fiatalságuk — tehát jövőjük. Mindez arra is bizonyíték, hogy az itt élő emberek ragaszkodnak szülőföldjükhöz és annak hagyományaihoz. A csereháti települések gazdálkodásra alkalmas területei két részre oszthatók. Az egyik részt a mintegy 120—150 m tengerszint feletti magasságban levő dombság, a másik részt pedig a Kanyapta patak mentén elterülő síksági földek alkották. Ez utóbbiak a Kanyapta gyakori áradása miatt olykor elmocsarasodtak, nehezen müvelhetökké váltak. Csapadékosabb időben a dombhátak adtak biztosabb termést, aszályosabb években a Ka nyapta menti területek. A gazdálkodási hagyományokról, szoká sokról Hímben a 83 éves Bubenkó Andrással, Buzitán idős Vajányi Lászlóval. Restén pedig Lucskai Bélával beszélgettem. Az ő visszaemlékezéseik nyomán úgy vélem általános képet rajzolhatok — az egyezések és a különbözések mellett — a csereháti települések gazdálkodásé ról. Bubenkó András bácsi szerint a század eJején Hímben mintegy 400 magyarhold A Kanyapta új medre A „rekonstrukciós" utcarészlet Hímben (Chym) 12 11 innia!
